A zenélő óra

Amikor megláttam, már egészen biztos voltam abban, hogy az enyém lesz. A kirakatban kínálta magát. Mélybarna, faragott, valami kifürkészhetetlen régi stílusban készült.
Az ingája, trombitaréz-sárga méltósággal dőlt jobbra, balra, egyszerűen megigézett a szépsége.
Hatalmas volt, és nehéz. Egyedül kellett, hogy cipeljem a buszon, hiszen nem lenne meglepetés, ha a férjem megtudná idő előtt.
Már elképzeltem a helyét is. A telefonpad fölé teszem, végre lekerül a falról az a rideg téli tájkép, amit sohasem tudtam igazán megszeretni. Hősiesen tűrtem a buszon az ünnepi tolongást, nem kis kellemetlenséget okozva méretes csomagommal szegény útitársaimnak, míg a férjem meg, kényelmesen furikázott a családi autóval.
Jó érzés töltött el, jó volt a hónom alatt szorongatni ezt a régen vágyott kincset és jól jött az apropó is, a házassági évfordulónk.
– Ez az óra mutatja majd, hogy fölöttünk is eljár az idő! De jó! Igen, ezt fogom majd mondani életem párjának!
Milyen kevés is elég a boldogsághoz, mert tényleg boldog voltam, igazi volt az örömöm.
Gondolataimba merülve ábrándoztam, melegség járta át a szívemet.
– Jaj, a karom teljesen elzsibbadt, de nem számít, majd haza érek egyszer. Merengésemből egy kedves, klasszikus dallam térített vissza a valóságba. Útitársaim rám meredtek, majd a hónom alatt szorongatott dobozra. A dallam után, erőteljes, rézhangú, bimm-bammok jelezték, hogy öt óra van.
Mosoly ült az emberek arcára kedves, ünnepi, megértő mosoly A zavarom csak egy pillanatig tartott, – kiderült a doboz titka! – gondoltam.
Az óra elnyerte családom tetszését. – Gyönyörű! – mondták, amikor felkerült a helyére, hogy bírtuk ki eddig nélküle?
Minden órában más, más, dallamot játszott. A dallam után kellemes rézcsengésű hangján, kötelességszerűen el-bimm-bammozta az órák számát. Nem tudtunk betelni vele.
No, gyorsan fekvés, hamar jön a reggel, rengeteg a dolog!
Hamar álomba merültünk, közben az óra tette a dolgát. Lalalalalalalalala……csilingelte, majd, bimm-bamm, ütötte a tízet, tízszer. Mindnyájan felébredtünk a szokatlan hangra. Gyorsan becsuktam a hálóajtót, ne zavarjon a zenebona bennünket.
Mintha csak öt percet aludtam volna úgy tűnt, az óra újabb dallamba kezdett, majd el-bimm-bammozta mind a tizenegyet úgy, ahogyan arra őt beprogramozták.
Férjem fura morgások kíséretében megfordult az ágyban, így próbálta a nemtetszését valahogy tudomásomra hozni. Kifutottam gyorsan, becsuktam a nappali ajtaját is. Épp, hogy újra álomba szenderültünk, halljuk ám, hogy az óránk dolgozik ám, nem henyél, tudja mi a kötelessége. Lalalalalalalalala… bimm-bamm tizenkétszer, mint ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.
– A fenébe ezzel az órával! Hogy lehet, hogy még két ajtón keresztül is ilyen intenzív a hangja?
Ki az ágyból, le az órát a falról, bele a dobozba. Na, most bimm-bammozzál te nyomorult!
Alig aludtunk el, az imádott ajándék óránk hangos nótázásba kezd a dobozában, mintha szándékosan akarná bosszantani az egész családot.
– Szemétbe azzal a nyomorult órával! – fakadt ki az én egyébként nyugalmáról híres férjem.
Uzsgyi, ki a nappaliba, ki a dobozból az órát, na, nézzük csak azt a használati utasítást! De hol van? Nincs, jézusom nincs hozzá utasítás, csak ez a fránya jótállási jegy, most mi legyen?

A hátára fordítom, nézem a szerkezetet. Négy elem látszik, kettő jobbra, kettő balra. Megvan
a megoldás, ki az elemekkel! De melyik kettőt, semmi sem utal arra, hogy melyik a ketyegés, melyik, a zene. Kiveszem a két jobboldalit. Ülök, és várok., várok, várok…..és csak nagy sokára veszem észre, hogy megállt az óra. A fenébe is, rossz elemet vettem ki! Vissza a két jobboldalit, ki a baloldalit!
Az óra újra ketyeg. Remélem sikerült „likvidálnom” a jókedvét és ma éjjel már nem zenebonál többet. A biztonság kedvéért megvárom a hajnali két órát, a mutató kettőt mutat, és nincs zene, nincs bimm bamm, hál istennek sikerült!
Hulla fáradtan kerültem az ágyba. Hamar magával ragadott az álom, pontosabban a rémálom, mert azt álmodtam, hogy a szoba tele van kakukkos és bimm-bammos órákkal, a férjem pedig kalapáccsal veri szét dühösen azokat…
Fáradtan és izzadtam ébredtem. Újra megcsodáltuk a szépséges faliórát. – Tényleg gyönyörű!
– Visszatehetem az elemeket? – kérdeztem bizonytalanul a férjemet. Tudod, jönnek a Mamáék és jó lenne, ha ők is hallhatnák a csodálatos hangját.
– Isten ments! – emelte fel tiltakozásul férjem a kezét, inkább majd eldúdoljuk nekik…

Írta: H. Gábor Erzsébet