Fekete kökörcsin

A telihold sárga fénye világítja meg az uhu bagoly pamacs fülét, aki kiült az öregház kéményének szélére s onnét felügyeli a ház előtti rétet. Az amerikai diófa égbe nyúló lombozata időnként megmozdul, hol jobbra, hol balra, és a régi időkről mesél. Nem kérdezi senki, de mindig eszébe jut valami és ő kérdés nélkül is mondja az újonnan született gesztenyefáknak. A mellette éldegélő japán akác néha-néha följajdul, mert hasogat a háta, hiszen ifjúi korában nagy csapás érte. Egy viharos, fölbőszült éjszakán egy hatalmas villám kettéhasította, s ezen az ártatlanon töltötte ki minden mérgét. A tó körül álló vörös juharok, középkorú kőrisek bámészkodnak bele a békalencsés víztükörbe, és szépen fejlődő lombkoronáikban gyönyörködnek. A békák kuruttyoló népes táborától érdeklődnek, hogy szépnek látják e őket. Itt-ott csobban a víz, hangot adva annak, hogy ő is él. Sások, és vadnárciszok levelei sutyorognak egymással, amelyeken a szúnyogok hada pihenget a nyári este hűvösségében. Időnként a réten jól érezni a csalánok bűzös illatát, amint meglátogatják a nemes virágokat, akik a különböző perjékkel élnek közös társaságban. A fűszálak mozgása jelzi az uhu bagolynak, hogy a mai nap vacsorája hol szalad. Nesztelenül szétnyitja szárnyait, és mire ezzel a mozdulattal végez, már a karmai között nyöszörög a mezei egér. Az ő kis élete ezzel a perccel véget ért. Tücskök zenéje zengi be a csillaghullásos égboltot. De a muzsikusok között is sokan lesznek, akik nem láthatják meg az ébredő napot, hiszen valaki őket is nyakon csípi, és haza viszi az éhes gyerekét megetetni. Csupa dráma, és tragédia az éjszaka, és a nappalok sem zajlanak másképp. Az éjjeli lappantyú suhan át a sötétzöld rét fölött, de amott a ház sarkánál denevérek repülnek bravúros kanyarokat megtéve. Az épület előtt, a réten állva, elnézve a fák tetején a távolban, jót láthatók a város fényei. Az éjszaka tengerén úszik egy kivilágított luxus hajó. Minden féle színű égők sora egymás fölött és mögött, hosszan elnyújtózva. A reggel közeledtével elhalványodnak a villogó gyöngysorok, és ez a gyönyörű látomás oda lesz.
A tó partján, egy vörös bundájú róka lopakodik nesztelenül, és gyanakodva leskelődik a nagyház irányába. A vadászkastély középső részén, három ablakon át, árad ki a petróleumlámpák sárga fénye, és indul világgá a távoli messzeségbe. Emberek hangja hallatszik hol halkabban, hol hangosabban. Az épület homlokzatán elburjánzott a glicínia, és azon iparkodik, hogy magába csomagolja az egész mindenséget. Az oszlopokból egy centinyit sem lehet meglátni, így tökéletes a képzet, hogy ez a növény tartja fent a tetőrészt is. De az oromzatból nem látszik semmi, itt is háromszög alakba rendeződött a sűrű növényzet. Kora tavasszal hozza meg fürtös lila virágait, amelyek igen kellemes illattal burkolják körül ezt az öreg házat. A virágzás elmúltával ez a kúszónövény elindul útjára, amíg nem jön valaki egy nagyollóval, és le nem nyesegeti. A két szélső ablak alatt buxusok növekednek évről, évre, de ő felettük is az a bizonyos olló uralkodik. Ebben a pillanatban egy öblös, mély férfihang nevetése árad ki a szobák falai közül. A középpontban egy díszes petróleumlámpa önti ki magából a petróleumszagú fényét. Az opálos burán, színes virágok szaladnak körül. A felnőttek kezében francia kártya, ami időnként cigarettára vált át. A hamutartókban folyamatosan gyülekeznek az elnyomorodott csikkek. Ők már fölöslegessé váltak, nincs szükség rájuk. A poharakat időről-időre újra töltik, kemény habot adó Kinizsi sörrel. A társaság nagyon jól érzi magát, amelyből bőven kijut az építmény előtt és mögött található rétekre is. Az őzek és szarvasok megszokták a falak jelenlétét itt az erdőn. Nem idegenkednek, hiszen nem bántja őket senki. Télen, ha leesik a csillogó fehér hó, gesztenyét, krumpli héjat, és sok finomságot kapnak az itt lakó öregembertől. De most térjünk vissza a nyárba.
A sötétkék szemes cserépkályha fenyőfa padkáján sorakoznak a sörösüvegek, végzetükre várva. A kályha felső szintjén ezüst gyertyatartókban hattyúnyakú gyertyánkon táncot járnak a kicsiny lángok. A gyertyák fényében még egy kisebb méretű petróleumlámpa is besegít, őneki már egy sima üvegbura jutott.
Ez a társaság tudja, hogyan kell jól élni. A régi időkről beszélgetnek, a hajdani földbirtokos napokról, amit nem oly régen elvett tőlük az állam, de egy morzsányit meghagyott. Most ebben a morzsányi világban nagyon jól érzik magukat, és amíg nem ér ide a reggel, földesuraknak érezhetik magukat. Megidézik maguk közé a régi öregeket, szülőket, nagyszülőket, akik már több évtizede nincsenek már az élők soraiban, és fönt nyugodnak a kápolnában, a márványtáblák mögött. Időnként élesen pattan a fahasáb a tört fehér rózsákkal díszített kandallóban, amelyet a hangulat kedvéért begyújtottak az augusztusi nyár ellenére. A különböző irányból jövő fények körbe festik a falakat az emberek árnyékával. Imbolygó árnyak sokasága a nagyszalon négy oldalán. Az égen lassan átvonuló hold is bebámul az ablakokon szép sorjában. Tetszik neki a vidám emberek társasága, szívesen közéjük telepedne, ha megtehetné.
Az asztaltársaságban van egy fekete hajú, kerek arcú nő, aki a megváltozott társadalomi rendnek köszönheti, hogy ott ülhet a többiek között. Nem küldhetik el az asztaltól, mert a jelenlegi hatalom vigyáz rá. A szakácsnő is ott ül, kártyával a kezében, és ha ügyesen kezeli a lapjait, ő is nyerhet az egyenlőség jogán. A lassan ballagó idő fogja megmutatni, hogy jól gazdálkodott-e ezzel a lehetőséggel. Egyelőre a szakácsnő is esélyt kapott az életében. Ő nem cigarettázik, és sokáig kitart neki az egy pohár sör. A volt urakat sem ejtették a fejükre, időnként németül beszélnek, amiről nem akarják, hogy a közéjük telepített személyzet bármit is megértsen. Ez a középkorú nő a magyarul elhangzottakat sem tudja mindig követni… Valaki folyamatosan vigyázott arra, hogy szint alatt maradjon, és véletlenül se emelkedjen föl szellemileg, értelem dolgában. Kislány korától itt él ezen a birtokon, ezekkel az emberekkel. A régi cselédségből, személyzetből, napszámosokból, egyedül csak ő maradt meg az öreg úr oldalán. Az olvasás és írás tudományát éppen hogy csak alapfokon elsajátította, de nem is volt meg benne a hajlandóság, hogy ismereteit tovább fejlessze. Az okos, művelt öregúrnak tökéletesen megfelelt ez a kevés tudású nő, aki lelkiismeretesen gondját viselte. Nem kellett attól tartani, hogy ez az asszony majd őt meglopja, cserbenhagyja. Idős kora felé haladva végül mégiscsak feleségül vette a gondozóját, akinek ezzel a lépéssel biztosította a fedelet, és megélhetést öreg napjaira. Nem került utcára, nem vált nincstelen földönfutóvá. A nagy kerek asztal az évtizedek során sok mindent látott és hallott. Az őt körülülő emberek mindig is különös kapcsolatban álltak egymással. Érdekes társadalmi átalakulásoknak volt néma tanúja. A szalonajtók nyíltak, csukódtak, és az ott megjelent emberek sok félét gondoltak. Kegyetlen gyűlölködések csapódtak felszínre, vagy maradtak vissza fojtva. Olyan is volt, hogy hétpecsétes titokként őrizték a gyalázatot, ami a ház falai között lezajlott. Az esetek fül és szemtanúi már elmentek lassan száz esztendeje, már azt hihetnénk, hogy nyoma vész a tragédiának, amikor apró jelzések jönnek odaátról a jelennek. Azok a lelkek, amelyekkel a szörnyűséges iszonyatot elkövették, nem nyugodnak. Addig-addig próbálkoznak a jeladással, amíg valaki ezt megészleli. Ezen az augusztusi nyári éjszakán is történt valami rendkívüli dolog, ebben a több száz esztendőt számláló öreg vadászkastélyban.

1955

Az idő egy különleges mérce az emberi élet számára. Rendkívül kevés jut belőle minden földi halandónak, aki születéskor testet ölt. Az építményeknél, a tárgyaknál egészen másképp működik, akár ötezer éves leleteket is találhatnak a régészek. Régi generációk mentek, újak jöttek, akik saját igényüknek, a kor szellemének megfelelően mindig bővítenek valamit ezen az erdei házon. Amikor a társadalmi élet ezt megkívánta, kialakították a nagy szalont, ahol nagyobb létszámú emberek jöhettek össze zenét hallgatni, vagy a napi politikai eseményeket megvitatni. Ebben a helységben éppúgy szalutált az orosz katona, mint a német. De voltak itt elszállásolva kitelepítettek, és gyakorlatozó magyar kiskatonák is. – mondván, állampolgári kötelesség a magyar néphadsereg katonáinak helyet biztosítani. – Ennek a vadászkastélynak az alapköveit a szerzetesek kelet-nyugati irányban rakták le, majd ezt az alapot építették tovább sokan mások. A szalon ablakai déli irányból kapják a bőséges napfényt. A helység nyugati részén a kandalló két oldalán egy-egy hatalmas ajtó strázsál, ebből az egyik egy tizenöt méteres folyosóra nyílik, míg a másik lakószobát takar. Itt tölti nappalait, és éjszakáit az öregúr egyetlen gyermeke, akit nem engedett férjhez menni az imádott fényképészhez, ugyanis ezzel a lépéssel ki kellett volna adni a kezéből a lánygyermek anyai jussát, ami szép summát tett ki. Tatyjana soha nem bocsátotta meg az apjának ezt az alantas döntését, ezért ott tört borsot az orra alá, ahol csak tudott, és időről-időre az ajtók nagyokat csapódtak, amelybe beleremegtek az ablaküvegek is…
Az északi oldalon is van egy óriási ajtó, ami kivezet a kis szalonon át a kolonádra. Ez egy oszlopos nyitott, folyosó, ahová asztalok, és székek vannak elhelyezve. Itt lehet gyönyörködni az ollóval terelgetett buxusokban, amelyek mögött enyhén emelkedő rét látható. A rét fölső végében ott található a családi kápolna egy kicsiny tó apró szigetén. A tisztáson félre húzódva ott áll egy hársfa, és egy fekete fenyő. Miért pont ők lettek a kiválasztottak? Ezt ma már nem tudja senki. Az igazi valós magyarázat elveszett a múló időben. A mai gyerekeknek csak annyit jelent, hogy fel tudnak mászni a fenyőfa tetejére, és onnét leskelődnek. Ezen a réten nyílik a réti iszalag, és később a Margitvirág pompázik tömegesen, s vonul át a négy évszak minden szépségével.
A nagyteremben sötétzöld színezetű cserépkályha két oldalánál, csontszínű ajtók nyílnak.
– Ez a csodálatos szép kályha az ezerkilencszázas évek elején került beépítésre, amely barátságossá tette ezt a szalont. – Az egyik ajtó egy 15 méter hosszú folyosóra nyit, a másik nagyajtó mögött nincs állandó lakó, ott a konyha húzódik meg. Az asszonyok időről-időre a szükségleteiknek megfelelően gazdálkodnak az épület helységeivel. – érdekes, hogy a konyha az egyetlen, ami vándorúton van. – A vadászház hosszú folyosóit trófeák díszítik. Szarvasagancsok sorakoznak különböző évszámokkal ellátva, és névvel, hogy ki, zsákmányolta. A szalonban is vaddisznó fejek bámulnak, az ajtók fölött, üres tekintettel nézik a jövő-menőket. A kandallónál preparált sas repülne kitárt szárnyakkal, ha a lélek nem hiányozna belőle. Akadnak itt egerészölyvek mozdulatlanságba meredve. Őz agancsok, zerge kampók, isten tudja honnét kerültek ide. A halál díszeleg a falakon, s ezek az esti fények még félelmetesebbé teszik a helységet. Ezt a különleges hangulatot fokozzák még a portrék, amelyeket ismeretlen festők alkottak. Érdekes, hogy a festményeknek személyiségük van. Mint valós személyek nézik az asztaltársaságot, s hallgatják, miket mesélnek a múltból, miként elemzik az ősök cselekedeteit. Az ülésrendből adódik, hogy mindig van olyan helyzet, amiből valaki kimarad, mert éppen háttal áll, vagy ül az eseményeknek. Itt is ez történt pontosan. A fekete hajú szakácsnő és az öregúr rokona, István – szemközt került a Tatyjana szobájának ajtajával. Szinte egyazon pillanatban figyeltek az ajtókilincsre, ami lenyomódott, de nem nyílt ki a hatalmas ajtó. Megdöbbenve tették le az asztalra a kezükben lévő kártyalapokat, amelyre a többiek is fölfigyeltek. A középkorú hölgy a helyét elhagyva elindult az ajtóhoz, majd azt kinyitva beszólt a sötétségbe: – Van itt valaki? – természetesen válasz nem jött.

Öt éves voltam, amikor ez a jelenség lezajlott az öreg ház falai között. Öt éves voltam, amikor az öregúr, – aki a házával együtt öregedett, – megkérte a gondozója kezét, és házasságot kötött a fekete hajú, kerek arcú szakácsnőjével, Karolinával. Ezzel a házasságkötéssel pecsételődött meg az én sorsom. Tatyjana kezét fogva, mint rokon gyerek kikerültem én is erre a bizonyos birtokra, hiszen az én nagynéném lett az öregúr felesége. Akkoriban elég gyalázatosan nézett ki a nagyépület, szinte alig látszott rajta vakolat. Az ablakokon szimpla üveg volt, ha volt egyáltalán, ami nem igen tartotta távol a hideget. A palatetőn annyi lyuk, mint a tésztaszűrőn. Esőzéskor fölmentünk a padlásra, és az alkalmi edényekből, – német bukósisakok – kiöntögettük a vizet egy vödörbe, de azért így is megjelentek foltok a mennyezeten. Egy kis rosszindulattal akár málladozó vörös téglás háznak is nevezhettük volna az épületet. Az iskolai szünidőket István fiaival töltöttem, akik igazán jóindulatú gyerekek volta. Óriási hazugság volna utólag azt állítani, hogy nem volt szép a gyermekkorunk. Igenis szép volt, hiszen volt benne patak, szalamandra, szarvasbogarak, zöld leveli békák, hegyen-völgyön járás, ahol riadozó őzekkel, verekedő szarvasokkal, és turkáló vaddisznókkal találkoztunk. Mindaddig szép, és felhőtlen volt a gyermekkorunk, amíg a felnőttek nem avatkoztak bele gyalázatos módon.
Beteges, érzékeny lelkületű kislányból lettem felnőtté. Mire fölnőttem, rengeteg sebet kaptam a környezetemből, ami által megerősítettem a belső lelki világomat, ahová visszatudtam húzódni. A természet megismerése, szeretete, tisztelete sok mindenen átsegített, és a mai napig is segít az élet dolgait, megpróbáltatásait elviselni…

Az évszámot pontosan nem tudom meghatározni, de azt tudom, hogy röviddel a nagymamám halála után történt velem ez a különös dolog. A vénülő nagy házban – a volt spájz helyén – lakószoba lett berendezve a nagymama bútoraival. Legalábbis az ágy biztosan az övé volt.
Ez a szoba az épület nyugati csücskében húzódott meg, és az ablaka is az erdő felé nézett a magas hegy irányába. Azon az éjszakán az ablakkal szemközt aludtam. – Hamar reggel lett. Fölébredtem jókedvűen, és a szép napot vettem észre magam előtt, ami reggeli fényt árasztott szét a szobában. A narancssárga gömbre ránézve zavartalanul láttam a helységben levő bútorokat, majd ismét kitekintve a fényforrás mögött kivehettem a fákat, és tökéletesen észleltem a púpos hegyet is, hiszen nappali fény volt mindenütt. A szememet egyáltalán nem zavarta a hidegfényű napkorong, ami közvetlenül az ablak előtt volt. Majd visszaaludtam, és egy másik reggelre ébredtem, és az egészből nem értettem semmit, hiszen azt pontosan tudtam, emlékeztem rá, hogy nekem már egyszer fölkelt a nap. –
Egy jó ideig nem foglalkoztatott a dolog, majd ismét visszatért az emléke. Odaálltam az ablak elé, és sehogyan sem értettem, miként láthattam én a felkelő napot napnyugta irányából!? Egyre gyanúsabbá vált a dolog, hogy az erős fénybe belenézve miért nem jelentkezett látási zavar, alkalmi vakság a pupillák szűkülése miatt? Mit keresett a fénykorong az ablak előtt közvetlenül, és nem a fák mögött a távolban? Tíz év elteltével is kerestem, kutattam a választ, hogy akad e valaki, aki magyarázatot ad e különleges jelenségre. Az új nemzedéktől kaptam egy nagyon elgondolkodtató választ: A HOLTAK KAPUJÁBAN jártam. Eszem ágába nem jutott kétségbe esni, hisztériázni. Örömmel nyugtáztam magamban a kapott választ, nyugalmat, biztonságérzetet jelent számomra ez az élmény. Ismét sok-sok év eltelik, amikor Júlia, a jósnő azt mondta, hogy részese leszek valaminek, ami hatással bír az írói tevékenységemre, és azt erősen meghatározza. – ő nem tudott a napkorongom történetéről. Az is meglehet, hogy amit Júlia mondott, már bekövetkezett! – Még azt is közölte velem, hogy lesz könyvem! Milyen távolinak tűnt akkor, most pedig a nyomdai előkészületek zajlanak a könyvem érdekében. Az első írói szerződésemet alá írtam! (ötvenévesen)

Ismét szóba került, mint oly sokszor, a negyvenöt évvel ezelőtt történt jelenség. Az akkori asztaltársaságból már, csak a nagynéném él, akivel rendszeresen beszélgetünk a házról, és annak lakóinak életéről, haláláról. Karolina sokat tett az épület feljavítása érdekében. A tető rendbe lett hozatva, és beköltözött a villanyáram, és a telefon. A kút vizét sem vödörrel húzzák föl a mélyből, hanem villanymotor szivattyúzza a tartályba. Kívülről is szép, új ruhát kapott az épület, és egészen megfiatalodott. Rendszeresen kipucolódik a csatorna, és így az esővíz nem mossa le a vakolatot. A glicínia is rendbe van tartva, ezért nem kell attól tartani, hogy magával rántja a ház homlokzatát, és véletlenül rázuhan valakire. A park láthatóan változott. A fékeveszett viharok során rengeteg fa dőlt ki óriási robajjal. A hegyekből jövő vizek is más irányt vettek, és félő, hogy a kút hamarosan kiapad. A fokozatosan jelentkező vízhiány miatt erősen átalakult a park virágsokasága. Megjelentek a szikesedést jelző növények, például az Agár kosbor, és a Borsos varjúháj.
A vadgesztenyefák is lebetegedtek, ami jól észrevehető a foltos levelekről. Az elkorhadt öreg juharfák sem tudnak ellenállni a viharos erejű szél nyomásának, és rázuhannak a palatetőre a villanyvezetéket magukkal rántva. Az utóbbi évtizedekben sokat változott a természet viselkedése, ami az erdők gátlástalan letarolásával magyarázható.
Oda lett a tó, benne a kis sziget, és oda lett rajta a kápolna. Ma már csak a márványtáblák láthatók, ronda rács mögé bezárva. Hogy mit szólnak mindehhez a holtak? Nem tudom! De biztosan nem örülnek a fejleményeknek. Mindaz, ami őket körülvette hajdanán, minden eltűnőben van. A fotókon látott régi utak, és épületek mind-mind odalettek.
Egyetlen dolog, ami változatlanul megmaradt, az a házban dúló békétlenség, és egymás iránti rosszindulat. Egyre kevésbé szeretek bemenni a vadászkastélyba, mert nyomasztólag hat a lelkemre. Többször is tapasztaltam, hogy erős fejfájások és rosszullétek jelentkeznek nálam, ha egésznap Karolinánál vagyok látogatóba.
Minden idegszálammal érzem a rám nehezedő nyomást, mert a ház mesél nekem. Rengeteg fájdalomról, és az ott történt gyalázatról, amelyet bezártak a zöldajtóval. Ezt a zöldajtót nyitotta meg előttem a nagynéném, hogy megbékélést, nyugalmat hozzak az ott lévő lelkeknek. Nem én vagyok az egyetlen aki ezt megérzi, de én vagyok az egyetlen , aki ezt Íróként lejegyzi. Mintegy filmszerűen látom az előttem zajló eseményeket, nekem pedig nincs más dolgom, mint mindent alaposan megfigyelni, és a látottakat, észlelteket megörökíteni. Az utólagos mérlegelés már nem az én dolgom, hogy kinek mennyit ártok vele… Nem az élők érdekeit képviselem, nem őmiattuk írok! Az ingatlanok adás-vétele miatt sokszor semmi közük a jelenlegi lakóknak, tulajdonosoknak a múltbéli tragédiákhoz, amelyek tőlük függetlenül következtek be. Az esetek többségében még vérségi vonalat sem lehet kimutatni. Nagyon sokszor az idő megállapításában a tárgyak, s az emberek ruházata az irányadó. Az épületben található szobák elrendezése is teljesen átváltozhat, hiszen máshová kerülnek a falak, az ablakok, és az ajtók. Az a világ, amelybe bepillantást nyerek, rá sem hederít a fizika törvényeire, a híres professzorok előadásaira, amik állítólag tudományos jellegűek. Ha egy nagytudományú professzor urat megkérdezünk haldoklása közepedte: tessék mondani, most hová tetszik menni? Azt fogja válaszolni minden bizonnyal: nem tudom. És mindaz, amiről előadásokat tartott, most semmivé lesznek! Hamis professzorok voltak, hamis tudománnyal! De jól megvoltak belőle! Akinek pedig nem inge, ne vegye magára!

A nagynéném kontroll vizsgálatokra jár Budapestre, s ezen a téli napon megkért, hogy maradjak itt a nagy házba, de estére megérkezik, nem kell majd egyedül töltenem az éjszakát, ne féljek!
Amikor kicsi voltam, nagyon tudtam félni, de nem a háztól, hanem attól a szekrénytől, ami a szobában volt. – mondom őszintén. Amire ő igencsak meglepődött.
– Miért, te féltél? Én azt hittem te nem félsz semmitől. Mi bajod volt azzal a szekrénnyel? – kérdezi érdeklődve.
– Azt gondoltam, az egy átjáró egy másik világba, hogy a nagy ház tovább folytatódik, ha belépek a szekrény mélyére. Ennek a kastélynak csak az egyik felét lakjuk mi emberek, a másik felét a másik világ lakja. Ugyanúgy élnek benne, mint mi itt. –
A gondolat végeztével megpusziltuk egymást, ő beült az autóba, elkanyargózott a fák alatt, én pedig kettesben maradtam a régi házzal.
Kimentem a fáskamrába, többször is megpakoltam a fonott kosarat, és a fahasábokat szépen elrendeztem a virágos kandalló oldalán. Verőfényes, ködmentes reggelre ébredtünk, és a réten színes pontocskákkal csillogott a hó. Szemet-lelket gyönyörködtetőek tudnak lenni ezek a piros, sárga, kék, zöld pontocskák. A lekopaszodott fák ágait a fehér hó kontúrozza végig a szárazlevelekben, mint bölcsőben, szépet álmodik a tél. A fahordással végezve bereteszelem a zöld ajtót, a kandallóba ismét berakok egy-két fenyődarabot, hogy illatozzon. Tekintetemet végig hordozom a nagy szalonon, és azon tűnődöm, hogy mennyi minden elkopott ebből a házból, és kész csoda, hogy a háború alatt szét nem bombázták. A kápolnának nem volt ilyen szerencséje, őt találat érte, de kilehetett javítani. A délelőtti nap fénye végig cirógatja a cserépkályha minden egyes darabját. A szemes csempék mélyére betelepedik a fény, és ragyog az egész kályha ablak felőli oldala. A falakon díszelgő trófeákba is mintha életet lehelne a fény, mindjárt megmozdul a kőszáli sas, és kilibben a télbe. Jelenleg egyetlen portré látható a szobában a kandalló fölött. A hölgy rózsája, amelyet a kezében tart, még mindig él, és üdén pompázik, szinte érezni az illatát. A széparcú nő, mindenhová követ a tekintetével, figyeli mit kezdek magammal, figyeli a gondolataimat. Az ablakon kinézve muflonokat látok a rét végében a vörös juharoknál, a kidőlt hársfa mellett. Gyönyörű ez az állat, csak az a baj, hogy nagy károkat okoz fönt a hegyen, ahol a Leánykökörcsin, és a Feketekökörcsin nyiladozik a sziklákon húsvét táján. De most ebben a pillanatban nem haragszom rájuk. Milyen jó fenyőillat lett? Ismét megetetem a tüzet, hiszen falánk egy élőlény, majd belefészkelődök a nagy behemót fotelba, de egy cicányi hely még így is marad mellettem.
A nyári turizmus ilyenkor nullára apad a jég, és a hóviharok miatt. Az autós nemzedék fél neki indulni a télnek. Gyalogosan nagyobb teljesítményre képes az ember, mint a csodagépjei, amelyek időnként cserbenhagyják gazdáikat. Mindenki csak maradjon szépen otthon, engemet pedig hagyjanak a házzal édes kettesben. Hagyom, hagy meséljen amiről csak akar, ami a szívét nyomja. Miközben egy-egy ismeretlen kép fölvillan, még hallom a fahasábok pukkanását, halk sistergését, ahogy a tűztől nyöszörög. A nyári nap melege árad felém a kandalló nagy szájából. Egyre erősebben jelennek meg a múlt eseményei, majd tökéletesen hatalmukba kerítenek.

A régmúlt

Hirtelen elsötétedik minden, a szemem lassan alkalmazkodik ahhoz a kevéske fényhez, ami a helységet megvilágítja. Olajmécses az asztalon, üvegeken csillan a fény, a poháron egy eres, öreg kéz nyugszik.
Egyre jobban tisztul a kép, élesedik a látásom. Még mindig nem tudom miként vagyok jelen az eseményeknél. Nem vagyok részese, sem áldozata a történésnek. Valaki, vagy valami odahívott, mert mondandója van a számomra. A hosszú asztal durván megmunkált deszkákból van összerakva, amelyeken vastag falú, hosszú nyakú, öblös üvegek gyülekeznek. Az innivalóval töltött színes üvegek társaságában ezüstszínű fém bögrékből bűzölög az ital. A horpadt bögrét egy vénember töltögeti, és önti magába gátlástalanul, hiszen a pofáján csorog lefelé a zavaros színű lé. A pad, amelyen ül, időnként meg-meginog alatta. A sarokban vaságy szalmazsákkal, amit szürke pokróccal takartak le, ami alatt ott a vánkos, és a dunyha. Még így is bűzlik belőle az izzadtság szag. Odébb a másik falnál hosszú faláda, amelynek nyitható a teteje, és abban vannak az öregember rendbe rakott ruhái. Több irányból is nyílik az ajtó a szobába, aminek nincs kilincse, csak belehet lökni. A kis szekrénykén gyertyák égnek, és a melegtől odafolynak, ahová jónak látják. A szekrény mellé ledobva két bocskor hever oldalukra dőlve, és látni a lyukat a talpukon. A helység negyedik oldalán ablakok vannak, amelyen most be néz az éjszaka, és undorodik attól amit lát. El is fordítja tekintetét és maga elé húz egy sötét felleget. A kicsinek nem mondható szobát vastag gerendák fedik le, egyenlő távolságra egymástól. A szellőzetlen szoba sarkában egy fekete vaskályhában lobog a tűz, és időnként erőteljesen megvilágítja az asztalnál ülő férfit. Az ember vastag szemüvegén elsiklik a fény, amikor belebámul a poharába, hogy megint elfogyott, ami benne volt. Összekócolt ezüst haja a nyakába lóg bele, amit időről-időre a tíz ujjával szánt föl. Az elfogyasztott ital hatására beleröhög a világba, s ilyenkor jól látszik, hogy csak itt-ott van foga. A meleget adó kályhából lehúzza magáról a vastag pulóvert, és az ingét is kiszabadítja a nadrág derekából.
Csupasz talpa csattog a trágyával tapasztott földön, amikor odaimbolyog a kályhához, hogy felélessze a szunnyadó tüzet. Ahogy kinyitja a vaskályha ajtaját, erőteljes megvilágítást kap a férfi arca. No, azt az arcot soha többé nem lehet elfelejteni. Ezer esztendőben csak egyszer látni ilyet. A szemek mindent kifejeznek. Azok a zöldes-barnán csillogó szemek az emberi aljasság legkisebb csíráját is magukba hordozták. Ez az ártatlannak látszó, gyámoltalan öregember maga volt a sátán!
A maradék fahasábokat bepakolja a kályha bendőjébe, és valamilyen vadállat hangján üvölteni kezd.
– Mihááál, hol a menykűbe vagy? Hozzámán be fát, hát azt akarod, hogy megfaggyak? –
Kába tekintetét az ajtó felé fordítja.
Egy negyvenöt év körüli férfi jelenik meg az ajtóban a legnagyobb lelki nyugalomban.
– Akar valamit gazdám, mé hívott? –
Jön elő egy erős hang ebből a vaskos emberből. Fél kézzel letudná csapni az öreget, ha akarná. De nem akarja.
– Menny, hozzá tüzelőt. Örzsének meg szójjá, hogy hozzon egy dézsa vizet. –
– A meg má, minek magának? Csak nem csutakóni akar? –
De már húzza is kifelé a sarkát, és vihog, a bádog begre meg az ajtón koppan.
Az öreg egyensúlyát veszítve neki billen az asztalnak. Végül lepakolja magát a lócára, és az asszonyt várja a vízzel. Hamarosan belökődik az ajtó, és megjelenik a vizesdézsa, majd közvetlenül mögötte Örzse. Kerek, termetes parasztasszony, barna haja hátra simítva, madzaggal összekötözve. Redőzött bő szoknyája előtt sötétkék kötőt visel. Szürke, hosszú ujjú inge a nyakát szabadon hagyja, – az ingre is ráférne egy alapos mosás. – Az asszony a homlokát ráncolja, mert tudja, hogy ez jót nem jelent. A cselédházban sok mindent pusmognak a lányok, és az asszonyok.
Időnként a gazda, mikor oda van messzi vidéken vásározni, mindig felültet maga mellé az ökrös szekérre egy-egy hat, hét év körüli kislányt, akiknek se anyjuk, se apjuk, teljesen mindegy élnek e vagy halnak e. Pár esztendőt itt töltenek az istenháta mögötti birtokon, majd ahogy jöttek, el is tűntek. Se hírük, se hamvuk. Az öregember meglepően nyájas hangon megszólal, szinte ő sem hiszi, hogy belőle jön.
– Örzse, menj át a cselédházba, és hozd ide Fekete Kökörcsint! Tudod, azt a fekete hajú, fekete szemű kis bogárkát. Menny má! Mit állsz itt, mint egy ökör? –
Ordítja el magát a vénember.
A hirtelen hangváltásra Örzse egész teste beleremeg, majd amilyen gyorsan csak tud, kipenderül az ajtón, amit elfelejt betenni maga mögött.
Az öreg újra tölt magának, és fene jó kedve kerekedik, majd belefog a nótázásba. Egyre hangosabban óbégat, csak akkor csendesedik el ismét, amikor Örzse maga előtt belöki a kislányt a szobába. Mint a villám úgy tűnik el, mert nem akar látni semmit, mert nem akar hallani semmit.
A vénember sugárzik a boldogságtól, miközben gyönyörködik a megrémült kislányban. A gyerek lecövekelt a meleget árasztó kályha mellé, és nem mozdul egy tapodtat sem. Minden porcikájában remeg, és tágra nyílt nagy fekete szemekkel néz az öregemberre, hogy mit akarhat tőle, hiszen ő még gyerek, aki semmire sem jó, csak pusztítja az ételt, mert mindig éhes.
– No, Fekete Kökörcsin, ne félj, nem bántalak. Gyere ide Miklós papóhoz. Nézd csak, hozattam neked meleg vizet, meg itt van eltéve neked hús, meg kenyér. Biztosan éhes vagy, a gyerekek mindig ennének. Vedd már le azt a mocskos pendelyt, bűzlesz a mocsoktól, azt szeretem, ha jó szagod van, mint a fehérnépnek. –
A férfi nem először játssza el ezt a szerepet, éppen ezért szórakoztatja, férfiasságát ingerli Kökörcsin engedetlensége. Csillog a vénember szeme, az űzött vadat nem engedi. Ez most már egyedül az ő zsákmánya lesz.
Az öreg, korát meghazudtolóan fiatalosan mozog. Odalép a kis szekrényhez, előszedi az illatos húst, és kenyeret, ami jó nagy szelet, hiszen a bádogtálról is lelóg.
A kislány még mindig nem mozdul, csak a tekintetével követi az étel útját, ami végül az asztalon köt ki. Nagyon éhes, csendesen kordul a csöppnyi gyomra. Majd lassan előrehajolva megfogja a ruhácska alját, és a fején áthúzva leveszi magáról, majd a földre ejti. Nagyon éhes, a nyál gyülekezik a szájában, szinte kicsordul, s belelép a dézsa langyos vízébe, és, úgy összekucorodik, hogy csak a koromfekete haja látszik.
– Nagyszerű, látom értelmes gyerek vagy, nem lesz itt semmi baj, majd meglátod. Még az is lehet, hogy neked is tetszeni fog a dolog. –
Majd a férfi lehajol, és belenyúl a vízbe, és elkezdi simogatni Kökörcsin madárcsontú testét. Az érintésektől a gyermek nem tud arrébb húzódni, de egyfolytában az asztalt figyeli, amin ott az étel, ami fürdés után hamarosan az övé lesz. A férfi puszilgatni kezdi a vizes arcot, és a fekete kusza haj mögött próbálja megtalálni a gyermek száját.
A kislány ösztönösen rángatja a fejét jobbra-balra, mert undorodik az öregember fogatlan szájától, ami bűzlik az elfogyasztott italtól. A férfinak tetszik ez a játék, nagyokat nevet, ami túl repül a szoba falain, ki a folyosóra. Fekete Kökörcsin a vízből kilépve a ruhácskája után nyúl, amit a férfi hirtelen fölkap a földről, és nem adja oda a gyermeknek, a nadrág derekába gyűri. Majd ivásra kényszeríti a kislányt, aki kiköpi a földre a bűzös folyadékot. A vénember ezt látva idétlenül vihogni kezd.
– Táncolj fekete gyönyörűség, majd én dalolok neked. Taps-tapsi, táncolj, mert éhen döglesz. –
Mondja türelmét veszejtve a férfi, megragadja a gyermek vállát, és nagy erővel beletaszítja a szalmazsákos ágyba. De ő a következő pillanatban föl is pattan, mint akinek parazsat ért a csupasz feneke, és elindul az ajtó irányába, de rossz irányba. Rácsimpaszkodik az ajtó kilincsre, ám az ajtó nem nyílik, zárva marad a menekülés útja előtte. Reménytelenné válik a helyzete, hiszen megint a csontos, eres kéz szorítását érzi a testén. A durva, brutális kéz ismét a bűzös ágyba veti, de most már ütlegeli is. Fekete Kökörcsin jobb oldali arcára hatalmas ütést mér, amelytől fölszakad a gyenge bőr, és vér szivárog belőle. Az öregemberből föltámadt Sátánt ez nem érdekli. Különös kegyetlenséggel kínozza a magatehetetlen, védtelen gyermeket. A kislány úgy érzi, hogy minden erejével üvölt, segítségért kiált, de igazából az ajtóig sem jut el az a vékonyka hang, ami a torkában megszületik. Ez az eszelős állat pedig gyönyörűségét leli mindebben a szörnyűségben. Kéjesen vonaglik a kislány testén, s eres rusnya kezével időnként megsimogatja a gyermek vézna combját, és mindent amit talál. A dulakodás közepedte a szemüvegét is elveszejtette, de nem érdekelte, hiszen a zsákmányt a kezében érezte. Érezte a mozgását, a szagát, a sikítozó, majd könyörgő hangját, amely mind-mind gerjesztette férfias vágyát, ennek a felbőszült baromnak. A gyermek nyugalma, és a megszűnt ellenkezése jó hatással volt a férfi kielégülésére, majd csillapodására.
Az esze ment öregember a tébolyult agyát kielégítve ott hagyja a kislányt az ágyon, és nekilát a szemüvegét megkeresni. Rövid keresgélés után kezébe akad a földre esett szemüveg, amit visszatesz a szemére, hogy lássa az asztalon az innivalót, hiszen alaposan megszomjazott. Ez a kis dög jó kifárasztott, a fene essen beléje. Elégedetlenkedik a férfi, és már iszik is a bádog bögréből. Odamegy a kályhához, megrakja fával a maradék parazsat, ami hamar lángot vet. Összeszedi a gönceit, a gatyáját magára rángatja. Mindezzel végezve odamegy az ágyon mozdulatlanul fekvő gyermekhez.
– No! Mi az má, fő se akarsz kelnyi, úgy meg jött a kedved a dologhoz? Büdös jószág takarodj innet. –
Lök egyet a kislányon, és a test tehetetlenül arrébb billen.
– Mi a fene esett beléd, mé nem mozdulsz, megsüketűté? –
Akkorát taszajt most, hogy a földre zuhan a gyermek, akibe belerúg, mintegy ösztönözve a talpra állásra. Valami most történik a vénember fejébe, mert minden italgőzös homály kirepül a fejéből, és lehajol a kislányhoz.
Fölemeli a halott gyermeket és odaviszi az asztalhoz, amelyre kiteríti. A gyermek feje mellé teszi a mécsest, és gyertyát gyújt, térdre ereszkedik, és imát mond.
A Halál jelenléte amit ő idézett elő, teljesen megdöbbentette. A hosszú évek során nem történt ilyen, hogy valakit is halálra ütlegeljen. Amikor végzett azokkal a kislányokkal, elvitte őket az ökrösszekéren, és valahol jó messze elhagyta őket, mint egy ócska batyut. Azt hitte, hogy így lesz majd Fekete Kökörcsinnel is. De nem így történt. Itt van ez a halott gyermek, most mit kezdjen vele. Majd a nagy ötlet megszületik a buta fejében. A másik szobát nem lakja senki, csak egy lomtár, szerszámok vannak benne. Kinyitja a nehezen nyíló ajtót, majd ásót vesz a kezébe, és mire megvirrad, végez a temetéssel. Fekete Kökörcsint eltüntette a piszkos pendelyével együtt, mire megérkezett a reggel. A tegnap az oly messze már, hogy senki sem emlékszik semmire. Örzse némiképp furcsállja a dolgot, mert eddig az volt a szokás, hogy az ökrösszekér elvitte a kislányt…

Hirtelen megszakad ez a szörnyű álom, mert dörömbölnek a bejárati zöld ajtón, bebocsátást kérnek. Jól látszik rajtam, hogy megviselt, amit álmomban láttam, és hallottam. A kandallóban csendesen szunyókált a parázs, már szürke hamuréteget takart magára. Fahasábokkal meglökdöstem egy kicsit, hogy ébresztő, majd pakoltam rá pár darab vékony fát, hogy hamar lángot fogjon. A nagy szalon kezdett már lehűlni, miután elaludtam a kellemes melegtől. A gyermekkori barátom érkezett meg, és elmeséltem a nyomasztó álmot. Beszélgetni kezdtünk a múltról, a ház réges-régi életéről. Végül is arra az eredményre jutottunk, hogy az is előfordulhat, hogy a jelenlegi szobák padozata alatt emberi tetem is lehet. A több száz esztendős ház életében nagyon csúnya dolgok is megtörténhettek, akár gyermekgyilkosságok is. A kegyetlen erőszak soha nem áll távol az emberi magatartástól. Bizony könnyen meglehet, hogy az a kislány még mindig itt van a ház falai között, és ő volt az a kislány, aki azon bizonyos augusztusi éjszakán lenyomta az ajtó kilincset. Az az egyetlen ajtó, ami tökéletesen megegyezik a régi idő ajtajával.
– Én is hallottam ezt a kilincs történetet az apámtól sok évtizeddel ezelőtt, de a mai napig teljesen elfelejtkeztem róla. Egyébként pedig azt hallottam, hogy számtalan történetet feldolgoztál a ház életével kapcsolatban, amióta írsz, és megérzéseid vannak. Nagyon okos dolognak tartom, és csak helyeselni tudom, s ennél károsabb szenvedélyed ne is legyen. –
Mondja bátorítólag a gyermekkori barátom, akivel nagyon szép gyermekkort éltünk át, ebben a vadászkastélyban.

Írta:Pataki Katalin