Szavak ereje

Hónapok teltek el a baleset óta. Egy reményteljes élet egy pillanat alatt fájdalommal teli, nehéz teherré, nyűggé vált. A műtétből felébredve a nővérek szánakozó pillantásából, halk suttogásából sejtette, hogy nem az ő tragédiája a legnagyobb a történetben. Amikor rákérdezett az éppen infúziót ellenőrző nővértől, hogy vannak a szülei, halkan csak annyit mondott, „a főorvos úr tájékoztatni fogja mindenről”, s gyorsan kisietett. A tájékoztatás alapos volt, és mindenre kiterjedő. A vigasztaló szándék mindössze egy mondat volt: „nem szenvedtek sokat.” Azután rátért az ő állapotára az orvos. Nem kertelt, nem hitegette, a rideg tények: a hátralévő életét kerekesszékben fogja tölteni. Tizennyolc évesen, minden erejét az edzésre fordította, hogy megnyerje a versenyt, ahová szüleivel igyekezett. Szinte a semmiből tűnt fel velük szemben a mikrobusz. Kivédhetetlen volt az ütközés. S minden elveszett. A szülei, az egyetem, ahol ősszel kezdte volna meg a tanulmányait… Ketten maradtak a bátyjával, Péterrel. Mikor hazakerült a kórházból, hogy meg tudjanak élni Péter nappali tagozatról levelezőre váltott, és munkát keresett. Sanyi egész nap egyedül volt, így volt lehetősége a zavartalan gondolkodásra. A bátyja mindent elkövetett, hogy életet, reményt leheljen belé, és amíg beszélt hozzá el is hitte, hogy az orvosok is tévedhetnek, hogy neki is akarni kell újra járni. De amikor egyedül volt, másképp látta a helyzetet. Nem teheti tönkre a testvére életét, nem élhet örökké a nyakán. Sokszor eljutott odáig, hogy tenyerébe öntötte az összes altatót, a víz is mellette volt, de nem olyan könnyű eldobni magunktól az életet. Egy délután elszenderedett, s látta Péter riadt tekintetét, míg ébresztgette. „Tudja, mi jár a fejemben” gondolta akkor, s belehasított a felismerés. A bátyja magát hibáztatná egész életében, ha ő megtenné. Elszégyellte magát. Az internethez menekült. Keresett sorstársakat, blogot indított. Aztán egy nap váratlan meglepetés érte. Épp egy sorstársa által munkához jutott. Először nem is akarta elhinni, hogy tőlük mindössze két sarokra egy hatalmas épületben működő intézményben lett munkatárs. Az automata telefonközpontban ült, és segített az ügyintézés egyszerűsítésében a segítséget kérőknek. Az öröme azonban nem tartott soká, mert az ügyfelek legtöbbször reá zúdították minden haragjukat, gorombák voltak vele volt, aki meg is fenyegette. Hamar elment a kedve, de kellett a pénz így továbbra is igyekezett udvariasan útbaigazítani a hozzá fordulókat. A munkaidő végén komoran, fáradtan gördült hazafelé. Egy cukrászda előtt haladt el minden alkalommal, s a tavaly is nyári munkán ott dolgozó lány kedvesen invitálta egy fagylaltra. De ő csak intett mosolytalan arcával, s tovább haladt. A lány felidézte az előző júliust, amikor Péterrel és Sanyival sokat nevettek, s ő titokban abban reménykedett, hogy idén talán a fagyizón kívül is találkozhat a fiúval. Aztán amikor meglátta a kerekesszékben szertefoszlott minden álma. Sanyi oda sem ment hozzá többé. Pétertől tudta meg, mi történt.
Egy reggel már az utcára kiérve érezni lehetett, hogy harminc fok felett áll meg dél körül a higany a hőmérőkben. Sanyi intett a lánynak, s igyekezett időben megérkezni munkahelyére.
Alig foglalta el a helyét, máris megszólalt egy női hang a készülékben miután megkérdezte a szokott udvariassággal, miben segíthet?
– Köszönöm szépen, már segített. Éppen azért hívom, hogy megköszönjem. A kollégája mondta meg, hogy aznap önnel beszéltem, és ma itt találom.
Sanyi nem akart hinni a fülének, így hirtelen nem is tudta mit mondjon meglepetésében.
– Köszönöm, de csak a munkámat végzem… – rebegte.
– A kedvességének, segítőkészségének hála hetekkel előbb elintéződött az ügyem. Tudja, azt hiszem, mindenki utálja ezeket az automata központokat. Míg hallgatjuk a végtelennek tűnő felsorolást, arra gondolunk, hogy még semmit nem intéztünk, de már ráment egy csomó pénzünk, mire a munkatárs felveszi a telefont, és itt jön a lényeg. Mert legtöbbször unott, kioktató, érzi az ember, hogy legszívesebben elküldene valamerre.
Sanyi csak hallgatta, s a nő a pénzét rááldozva folytatta: – Higgye el, hogy az automata központ is kevésbé idegesítené az embereket, ha utána legalább egy értelmes, és egyáltalán valóban segíteni akaró illető ülne ott. Tehát még egyszer köszönöm szépen, hogy az ötletével valóban megoldódott a problémám. Taníthatná a többieket. Minden jót kívánok önnek, viszont hallásra!
Sanyi megköszönte, s elköszönve egy kicsit még tartotta a kagylót, mielőtt helyére tette. Aznap leperegtek róla a gorombaságok. Valami megmozdult benne a beszélgetést követően, s egyre csak nőtt, növekedett teret követelve magának. Tanítani. Igen. Taníthatna… Azt még kerekesszékből is lehet… És… tanulhatna… talán újra járni.
Sokkal vidámabban gurult hazafelé. „Jólesne egy csoki fagyi!”- gondolta, és odafordult az ablakhoz.
A lány nem is akart hinni a szemének. A fiú mosolyogva kérdezte:
– Ha szépen kérlek, kihoznál nekem egy jó nagy adagot a csokiból?
– Hát persze! – villant a lány fehér fogsora.
A hideg édesség, jobban ízlett, mint bármikor gyerekkorában.
– Tanulni fogok! – fogadta Pétert az előszobában csillogó szemmel lelkesen.
Péter leengedte a vállát, mintha hirtelen valami nagy terhet engedett volna el, s nagyot sóhajtott.
– Hála Istennek tesó! Üdv az életben!

Írta: Tara Scott