A Golgotára menvén, sok, apró jellel találkoztam. Egy–egy vérfolttal a fűben, hol megkövült a vas a növényekben. Vörössé változva a fűfélék, akár nyilak, a kereszthez mutatnak. Harmatcseppeket gyűjtök a körülöttem lévő bokrok leveleiről. S nyomomat kétszeresen írom felül, lépek egyet hátra, egyet előre, s folyvást forgok a tengelyem körül. A transzba esést ma már nem gyakorolják. Régen azonban a boszorkányok mérges gázokat szippantottak be, többek között Delphoiban Apolló papnője, Pythia. Később rájöttek, hogy e delíriumos álom nem helyénvaló. Most már a tisztánlátók telepátia alapján beszélgetnek az égi lényekkel. A nagy hegy, az áldozat, még ma is ontja a krisztusi energiát. Szinte látom magam előtt Mária Magdolnát és Jánost, kik a kereszten függő test alatt sírtak és ríttak. Jómagam is ott voltam az eseményeknél. S így a nyomok emlékezetem példányai, emléknyomok. Egyetlen szellő, a nagy sötétség, a vér illata mind emlékeztetett az elmúlásra. A legtöbb ember életében nem érti, hogy miért kell itt hagynia a Földet. Pedig egyszerű a válasz: a sors könyvében leírt kort elérte, ideje továbblépnie. Egyetlen ember élhetett tovább, mint az az Élet Könyvében meg van írva, magam. Longinus, ki átszúrta Jézus oldalát, megtért. S a lándzsa birtoklása később győzelemre vitte tulajdonosait. Többek között Attila, a hunok királya is a lándzsával győzelemre vitte népét. Koronát azok kapnak, akik öröklődés útján, apáról fiára megöröklik a trónt. A nemeseknek vannak jogaik, a szegényeknek nem. Felmerül az igazságosság kérdése. Tömegben maradunk–e, vagy kitörünk abból passzív rezisztenciával. A kehelyben, mely Szent Grál néven vált ismeretes, ma már nem vér, de víz van. Az alapokhoz kell ugyanis visszajutni. Most az utolsó időket éljük. Pont két év van a nagy változásokig. Új alapokat kell teremteni. Hajdanán az ötödik evangélium Veronika kendője. Az istenség látható jele van a szöveten. Ezen a ponton egyesül a szent és a profán. Egy anyagi szövet és egy isteni arc válik eggyé. Az ötödik evangélium nem szavakkal ír, hanem tettekkel. A megváltásra igyekvő szenvedés tipografikus képe az ötödik evangélium. Nem emberkéz által készült őskép ereje minden másolatban tovább él. Képben, az istenség verítéke és vére révén létrehozott szent arc hozott sok embernek gyógyulást és szeretet–alapot. Mert a világnak semmi más nem kell, csak szeretet. A kulcs pedig az isteni lenyomata, az ötödik evangélium, mely az emberi szívekhez vezet. Az arcnyom a személyiség kiterjesztése, szövetség. A mai korban az új szövetség szövete az ibolya lángot ábrázolja, s egy kövön a Vízöntő korát. E két kellék új alapokra helyezi az ötödik evangéliumot.
A keresztet ma is hordozza minden ember. Hiszen mindenkinek belső mestere Krisztus. Sokan tudatlanságból nem hisznek Istenben. Arra gondolnak, hogy amit látnak, csak az létezik. Megérzéseiket ötleteknek, szerencséjüket a sorsnak tulajdonítják. Az utolsó nyomok a kor sebeit borítják be, a töviseket kiszedik az emberek fejéből, a korbácsütéseket tüntetik el. Nekem el kell gondolnom egy új kor küszöbén magamat. S tudom, e költemény az utolsó nyomok egyikeként él majd az emberi szívekben. Feltámadok, de visszajövök Krisztussal gyógyítani és tanítani. A szent arc folyvást szövegem alatt mozog, s át–átüt a szövegemen. Így szavaim egy része vérrel van megírva. A hegyre kifaragom arcnyomomat, legyen örök jel a holnapnak. Betűket vések majd alá, titkosírással, hogy ne tudja meg a világ, ki faragta ki lenyomatát a magányos hegyre. Őserővel rendelkezem, mint minden ember, csak van, ki felismerte, más azonban nem. Oly csend van most, az árnyékok susognak, éj közeleg. Lecsukja szemét a Nap, s még alkonyatra lehajtja fejét, spricceli a színt, pirosat, vöröset, narancsot és sárgát. Sebbetűk jöttek kezeim alá, melyek fájnak, akár a gondolkozás. Haldokolnak szavaim. S én csak annyit tehetek, hogy betűim alá Veronika kendőjét helyezem, hadd istenülhessenek meg tőle a szavaim. Ásványokkal rakom ki a kereteket, napkővel, holdkővel, hegyikristállyal, rózsakvarccal, turmalinnal, topázzal. Mindegyik más színnel írja le életét. Hajdanán még nem voltak emberek. A szellemi lények egyesültek egymással, s így jöttek létre a kis mennyei teremtmények, a szellemek és a lelkek. Először e szellemek és lelkek ásványként születtek le a Földre, majd növények, állatok lettek, végül pedig emberként tevékenykedtek. Nem ugorhat az ember fel a létra tetejére, minden fokot meg kell járnia. Fényalagút nyílott meg hirtelen alattam. Az én időm lejárt. Míg a fénykapu nyitva van, beleugrom, s utolsó nyomomat itt hagyom, arcnyomomat a hegyen, lábnyomomat pedig fénynyomként az avarban. Utolsó soraimat vízzel és vérrel vésem le, s csak azt kívánom, viruljon az ibolya láng tovább az új kor hajnalán.
Székesfehérvár, 2010. október 24.
Elbert Anita