A bolond


A kis völgyben épült falu egyetlen boltja előtt három asszony beszélgetett. Két, ötvenes éveiben járó és egy fiatalabb, aki távoli vidékről nemrég került új asszonyként a falu közösségébe. Az egyik idősebb miközben a kerékpárja csomagtartójába pakolta a vásárolt holmikat visszapillantott az útra. Majd a két nőre nézve lehalkította hangját, s közelebb hajolt.
– Jön a bolond! – s fejét kissé oldalra biccentve szemével is jelezte, hogy nézzenek hátra.
Majd megfordította kerékpárját.
– Menek, mert az uram hamarabb hazaér, mint én oszt ebéd meg sehó. Hónap talákozunk.
Intett, még mormogott valami köszönés félét, mire a másik kettő válaszolt és elkarikázott. Még hallgatták egy ideig, ahogy nyögve tekeri a kerékpárt miközben a bolondnak titulált idősebb asszony elhaladt mellettük halkan motyogva magában, rájuk sem nézve. Kezében egy kopottas szatyorban vitt valamit, a ruhája is viseletes volt ezért eléggé feltűnt másik kezében a rongyból varrt baba, ami vadonatújnak látszott. A fiatalabb asszony bizonytalanul ráköszönt, de az meg sem hallotta csak kissé meggyorsította lépteit.
– Hagyd kislyányom! Nem lehet vele beszéni. Én is próbátam má. Sajnálom szegént.
– De hát mi történt vele? Vagy mindig ilyen volt?
A másik felakasztotta a teli szatyrot a kerékpárja kormányára, miközben a „bolond” után nézett, aki már a hegyre vezető kaptatón haladt. Majd lehajolva a nyeregre könyökölt, s a fiatal szemébe nézett.
– Szomorú története van annak az asszonnak kislyányom. Valamikó ott étek a hegyen a férjévee meg a csodaszép kislyányukkaa. A férje a falubeliekkee fát vágni, meg napszámba járt. Egy nap hirtelen szörnyű vihar gyött a hegy mögűű. Az asszon kiment a ház mögé, hogy beszeggye a száradó ruhákat. A kislyányuk akkor vót úgy három éves. A ház körű játszott, s tán megijjedt a vihartó, vagy nem taláta az anyját ki tudje méé elindút az úton lefelé. Hogy miéé, de leűt egy fa alá. Oszt abba a fába, meg belecsapott a villám. Ott taláták meg a kis testét. Az asszon a fődre vetette magát úgy őrjöngött. Állítólag aztán nem csináát semmit. Nem főzött, nem mosott, csak el vót magában.
Nagyot sóhajtott, majd folytatta.
– A férje nem tudta tútenni magát a történteken, az asszont hibáztatta s eement. Hogy, hogy történt senki nem tuggya, de az asszon kórházba kerűt. Azt suttogták akkoriban, hogy tán végezni akart magávaa. Évekig valami intézetben tartották. Mikó meg kigyöhetett a házuk meg má tönkrement, berogyott a fala. Így tán rokonokhóó kerűt. Hogy ténleg rokonoknáá lakik-e, vagy hóó nem tudni, mee a falu szélén buszra száll. De sokszó gyön, felmegy oda ahó a kisjány…
A fiatalasszony látta, ahogy a másik szeme könnybefordult, s az ő torkában is gombóc kezdett nőni.
– Szóvaa valaki látta mán, hogy leül ott, és valamiket kipakó miközben beszééget mintha valaki űne mellette. De a hómik mindig eetűnnek. Hogy ki viszi ee? Ki tuggya? Na menek én is, mee még szó éri a ház elejét, hogy sokáig oda vótam. Na, Isten álgyon kisjányom!
– Csókolom Kati néni. És köszönöm, hogy elmesélte.
Az asszony a kezével hátra intett, miközben imbolyogva próbálta kerékpárját egyenesbe kormányozni.
A fiatalasszony felnézett a hegyre. Már nem látta a falu által csak bolondnak titulált asszonyt.
Nagyot sóhajtva felült kerékpárjára, s elindult hazafelé.

Írta: Tara Scott

“A bolond” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Egyik legjobb írásod ez Tara, amivel most megidéztelek. Örülök annak, hogy nem távoztál mégse tőlünk, hiszen az írásaid itt maradtak.

  2. Kedves Tara!
    Köszönet Juditnak az Üzenőfalon tett jelzését, így én is ide találtam.
    Megható, életből vett történeted nekem is nagyon tetszik. A tájszólás, ahogy ott beszélnek, még értékesebbé tette írásodat.
    Szeretettel gratulálok: Viola 🙁

  3. Kedves Tara!
    Írásod minden sora annyira megrázó, és igaz!
    A gyermek elvesztésénél elsősorban az anya éli meg azt, hogy elveszítette önmagát, vagy önmaga meghatározó darabját. Elveszítette a jövőjét, a jövőjének az értelmét, a fájdalma olyan mély lehet, hogy mindenkitől eltávolodik, elzárkózik. Gyakran az egész életét céltalannak érzi. Az elveszített gyermek fájdalma mindent beboríthat, az anya mintegy fátyolon keresztül, homályosan érzékeli az élők világát. Gyakran foglalkoznak az anyák a halál gondolatával, ami nem az öngyilkosság gondolata, hanem a meghalás, a belehalás, az utána halás erős érzése. A gyermek halálának bekövetkeztekor az anya úgy érzi, nincs gyógyír a fájdalomra!
    Nagyon szépen megírtad, hogy tagadja a halál megtörténtét, mindenhez kötődik, ami a gyermeké volt, vagy rá emlékeztet. Úgy akar élni, mintha még létezne, vele lenne. Folytatni akarja azt a tevékenységet, amit együtt szoktak csinálni. Ez nem tudatos, nem akar szembe nézni a realitásokkal. Azért akar magára maradni, mert így megtarthatja az elszigeteltségét, és így teljesen befelé fordulhat, élhet a múlt emlékeinek. Benne élhet a múltban, és ha erősen elképzeli, hogy minden változatlan, akkor nem kell szembesülni a valósággal, a derékba tört életével, a kifosztott álmaival.
    Csodaszép történet! Gratulálok!

    Judit

  4. Megfogott a hangulata. Jól adtad vissza falusi [i]népek[/i] viszonyát a bogaras, bolond emberekhez. Ugyan lenézik, megszólják, de egyben meg is értik a szerencsétleneket. Nem rekesztik ki őket!
    Jó írás, GRAT!

  5. Kedves Zsike!
    Mi emberek, olyan könnyedén ítélkezünk mások felett anélkül, hogy utána járnánk a furcsa viselkedésének okáért. Az idősebb asszony a helyi beszédével, és a távolról jött fiatal mégis egy nyelvet beszél, s a lelkük összeért a másik fájdalma felett. Imádom a Kati néniket, érdemes megkérdezni, meghallgatni Őket, különben sok mindent elveszítünk. Köszönöm, hogy itt jártál.
    Szeretettel ölellek: Tara

  6. -Hú Tara!
    Ez amilyen rövid volt, olyan nagyot ütött! Nekem is gombóc "került" a torkomba, nemcsak annak az asszonynak.Nagyon megható kis történet.A tájszólásos beszéd, külön kis "izgalmas ízt" ad az egésznek.
    Szeretettel gratulálok! Zsike 😛

Szólj hozzá!