Halálharang

Halad az erőmű, halál ad neki gátat, ömlik a vörös tenger iszapos pakolással. Nyomában minden megolvad, s kiéget embert, állatot mind egy szálig. Mintha halált kaszálna haláltáborban nyugvó, üszkös tekintete a mának, ömlik a vörös iszap, akár a vér, ha egyszer megfognám habját mérges útjának, hajh, de boldog lennék. A hagyományt nyom nélkül hagyom, nem pengetek már érte húrt, harang nem szól már halk hallgatóságnak, csak a hangadóknak. A hajnal kinyújtja fénykezeit, vöröslik tőle a fényhatár, ez mégsem éget, csak nyugovóra int, s energiát ad. Elhajlik kezemben a pálca, mert nem uralkodni jöttem erre a világra. S a halkulás szülötteként a csendet remélem hallhatatlannak. Kánaánban sem volt oly szép az élet, mint itt, ahol vagyok, mert a szépség nem helyhez igazítandó, hanem az emberi szívekhez. Minden szép, amire szeretettel nézünk. S ilyenkor még a csúnya is megszépül. Mindent vöröslő iszap borít, ami önmagában csúnya, ám szeretettel még ez is megszépül. A timföldes Magyarország rögein sétál a szerencsétlenség, de van még erő talpraállni benne, mert halálhörgést követ majd nevetés, s a halandzsa beszédek helyett lélekre kell hatni, emberek! A horgonyt kidobtam. Egy szó elindíthatja a lavinát, mely bátorsággal megszerzett tudást feltételez. Mindig a hajtást nehéz megfogni, mely kicsúszik az ember kezéből, a gyökeret kiszedni már könnyebb. A legtöbb állam ezt teszi, alapjában bontja fel a kapcsolatait a szegény emberekkel, holott ha csak a hajtást törné le, még élhetne az ember. Korábban máglyára küldték az embereket, ma egy új intézmény áll fenn, a munkanélküliség. Harsonát hallok, itt a vég…
…kél a hajnali nevetés. Hallójáratomba gyűjtök tücskét, békát, bogarat, ne halljam a külvilág zaját. Halászbárka nevű szót húztam ki a pakliból, emlékeztem arra, hogy mennyi halat fogtak ki ódon halászok. Magam is halakat fogok ki a szövegemből, szavakat, melyek hol hörögnek, hol újjászületnek bennem. Deres halántékon egy hajszál kilógott a többi közül, bekunkorodott, s egy háromszögbe rendezte el magát. Halódik a világ. Halotti maszkot viselnek az emberek, rizsporosat, ugyanis mindenki magában hordja saját halálát. Nyögnek a halvaszületettek, hidat tartanak ők szó és gondolat között. Ők kis angyalkák, kik azért fogannak meg, hogy meghalhassanak. Különös értékelése a teremtésnek. A karma rengeteg formát ölthet. Meg kell őrizni ugyanis az egyensúlyt test, lélek és szellem között. Hajdanán homokórával mérték a párbajok idejét, s mikor a homok kicsordult, ádáz küzdelmet folytattak. A haldoklás művészete a homokóra. Az idő a halál. Amikor megtanul az ember időnélküliségben élni, rájön, hogy létezik egy másik világ, és a párhuzamos dimenziók. El sem tudja képzelni az ember, hogy az univerzum végtelen. Most hatvan–hetven évig él az ember, ám néhány évszázad múltán már csak tíz éves koráig. És ez nem lehetetlenség, ugyanis pár ezer évvel ezelőtt nyolcszáz évig éltek az emberek. Ma már szinte hihetetlen ez a nyolcszáz év, holott egyes dimenziókban akár több ezer éves is lehet az ember. Sokan magukra is használni tudják az alkímiát, így életidejük a mai világban is négyszáz év, mint azt Saint–Germain grófnál is látnivaló. A lényeg sosem az idő mennyisége, hanem annak minősége. Sokan nyolcvan évesen hunynak el, mégsem tanultak semmi spirituálisat a világban. S csak haláluk után döbbennek arra rá, hogy az idejövetelük oka a tanulás és a tanítás. Másnak elég huszonöt év, s mindent megtett, amiért jött. Előre nincs megtervezve az élet, mindent az ember alakít. Zúgnak a harangok…
…halálos ütés érte a koponyát. S kiszállt belőle a hang, az utolsó. Ennek hanglejtése egészen más, fenségesebb, mint akármelyik szó kiejtése. Haláltáncot járnak a csontvázak, ide–oda dülöngélnek, ropognak végtagjaik. Sokan még csontvázként is bitorolni akarják az anyagi javakat. Harmat hullott le a koporsókra. A haláltáborokban tömegsírok jelzik a hollóidőt. Mint a hajóhinta, olyan a világ, egyik elem szorítani akarja a másikat, s itt minden determinált. A hold halk mosolyát még lebocsátja a földre, majd vöröslő fénnyel elbúcsúzott a mindenkori téridőtől. Hallgat odabenn a hang, már nem gondol ember semmire, csak lakozik a létben. Az illúzióktól megszabadult. Hálától könnyes szemekkel áll az ember Isten elé, s naponta megannyiszor áldja a nevét. A halálhó lehullott. Embertömegek választják az elmenetelt. A tömeg pusztul. A minőség marad. Hamvakban porlad a barátság, eltűnt a bizalom, atomizálódott az emberiség. De a halálharang ott marad a határon, s hirdeti, arany betűkkel közeleg az utolsó csönd, melyet átsző halkan a sors üzenete, iszkol benne szenvedés, az életben, megszólaltatásában, hanggá alakítva a világot.

Székesfehérvár, 2010. október 22.

Írta: Elbert Anita