A tengerszem tündére

A helyszínt kivéve semmi sem azonos e történetben a Jókai Mór nyomán ismert, a címben szereplő legendával, számunkra mégis majdnem akkora élménynek számított, mint az. Eltérő esetről van szó, itt nem a találgatások alkotják a varázserejű sztorit, hanem a valóság ezerszínű képsora, amit csodálatos véletlen folytán sikerült megnéznünk. Semmi kézzelfogható nem volt az egészben, ám maga a látvány olyan értékes ajándék volt az élet részéről, amit soha nem tudunk elveszíteni.
Semmiért nem mulasztanánk el, hogy legalább Szent Anna napján ne karikázzunk ki a tengerszemhez, a fenyves erdő alá. Néhány évvel ezelőtt három egyetemista barátommal együtt rándultunk ki a Szent Anna-tóhoz. Előzetesként körbebic(s)ajoztuk a víztükröt, s már a vége felé tartottunk, amikor megpillantottuk Őt… a tengerszem tündérét! Szájtátva bámultuk, ahogy közeledik a part felé, fokozatosan emelkedve ki a tó csillogó vizéből. Köldökét nyaldosta a víz, és amint közelebb ért hozzánk, élesebben és jobban láttuk meztelenségét. Kivételes alkotás volt, csak úgy sugárzott az erotikától: karcsú testét körültáncolták az apró hullámok, feszes mellein vízcseppek ragyogtak, borotvált ágyéka ígéretesnek tűnt, mint bevándorlónak az idegen ország nyitott határa. Kiért a partra, alig néhány méterre tőlünk hanyatt feküdt a napozóra, majd felénk fordult, és egyfajta „na, mi van gyerkőcök, nem látattok még ilyet?” – szerű nézéssel mosolygott ránk. Valóban először láttunk ilyen utánozhatatlan teremtést, szinte fájt szemünknek a szépsége. Eszünkbe jutott, persze, hogy „a Napra igen, de rá nem”, főként, hogy rengeteg (fél)meztelen vagy bikinis lány tartózkodott a tó környékén, de a Tündér kimagaslott az összes közül. Különleges vonzerővel bírt, mindannyiunkat elbűvölt kivételes tulajdonságaival, hogy egyszerűen olvadoztunk a látványától.
Percek múlva restellni kezdtük, hogy nem tudunk betelni tökéletességével, és újra nyeregbe pattantunk. Azonban a kísértés nem csillapodott, így újabb három fordulatot tettünk a tó és tündére körül, hogy láthassuk, még ha néhány másodpercre is. Végül úgy döntöttünk, nem visszük túlzásba kíváncsiskodásunkat, ezért egy időre felhagytunk a tündérezéssel.
Lezártuk a bringákat, gyalog folytattuk a terepszemlét. Egy-két sör után ismét felerősödött bennünk a Tündér iránti csodálat, így újból megfigyelésre indultunk. Szégyelltük már a biciklis kísérletet, ezért csónakot béreltünk, hogy feltűnés nélkül közelíthessük meg a tündérlányt. Komikus helyzet alakult ki, mivel egyikünk sem tudott evezni rendesen, egymást bőrig áztatva csapkodtunk az evezőlapáttal, a csónakot is félig töltve vízzel. Nagy nehezen átvergődtünk a tavon, a lány közelébe, és – lesve minden mozdulatát – a part közelében csónakáztunk. Az érdekes az, hogy közben nem gondoltunk különösebb kalandra, nem hátsó szándék vezérelt a lány közelébe, csupán testének gyönyörűsége nyújtott számunkra felülmúlhatatlan élményt. Valami hasonlót, mint amikor egy kutató szenzációs felfedezésre talál.
Mielőtt visszaindultunk, felforrósodott testünket megmártottuk a tóban. Kiálltunk a csónak peremére, hogy fejeseket ugorjunk, de csak – nem vettük figyelembe a fizikai törvényeket – kaszkadőrmutatványok lettek ebből, mert a lendülettől a jármű állandóan kicsúszott a lábunk alól, és homokzsákként potyogtunk a vízbe.

Írta: Ilyés András Zsolt