János szomszéd 2/1. rész

– Ha mennél ma a bevásárló központba, szívesen veled mennék. Kellene a hétvégére nekem egy kiló kenyér, meg olcsó zsírszalonnát is reklámoznak a szórólapjukon. Mész akkor? – kérdezte tőlem a kerítésen átkiáltva az egyik szombat reggel a szomszédom, János.
– Nagyon szívesen, ha sietsz, ma ugyanis vendégeim jönnek, és még meg is kell főznöm. Ha öt perc múlva készen leszel, már mehetünk is, én csak felkapok valamit magamra. A kapu előtt találkozunk!
– Oké, jövök!

A főváros melletti, mintegy 17.000 négyzetméteres bevásárló központ előtt kocsit vettünk magunkhoz, és szisztematikusan végig jártuk a sorokat, nehogy valamit is elfelejtsek, (ill. sokszor csak akkor jut eszébe valami az embernek, amikor meglátja…)

– Nézd csak! – lelkendezett kedves szomszédom, a pipere-cikkeknél: – Van már jojoba illatú fürdő-géljük is! A múlt héten még nem volt!
– Ha kell neked, dobd a kocsidba, aztán menjünk tovább…
– Nekem nem kell, csak mutattam…

A festékes részlegnél levett egy dobozt. Sokáig forgatta, miközben örvendezett, mint egy kisgyerek: – Figyelj csak! Kék színű fabeeresztő lazúr! Hogy mi mindent ki nem találnak manapság! Eddig csak barnában, meg zöldben láttam ilyet!
– Mondd János, mire kell neked egyáltalán fa-lazúr, különösen kék színben? Tudtommal a kertedben minden vasból van, a kerítésedtől kezdve a szőlőlugasodig. Vagy a lakásodban akarsz valamit átkenni?
– Nem, nem! Csak mutattam… Bár, lehet, hogy az előszoba falamat lecsiszolom, és ilyennel fogom bevonni…
– Ami marhára jól fog menni a barnás tapétádhoz! Neked aztán van ízlésed!
– Igazad van, felejtsd el, úgysem hoztam most több pénzt, csak ami a kenyérre, meg a zsírszalonnára kell.
– Ha szükséged van rá, vedd meg, nálam van pénz. De egy doboz festékért már csak nem jövünk vissza!
– Átgondoltam, nem kell! Menjünk tovább, hogy időben meg tudjál főzni a vendégeidnek!

A kenyér-részlegnél sokáig válogatott, nem mondom, volt is miből.
– Legszívesebben ezt az Erzsébet kenyeret venném meg, ez csak ¾ kilós. Ha többet vennék, rám száradna.
– Akkor vedd meg, ne totojázz! Én közben már beraktam 6 kiló kenyeret, meg 30 db. zsömlét magunknak, mehetünk tovább?
– Csak az ára olyan húzós! – mondta, mintha meg sem hallott volna. Akár egy kiló rozskenyeret is vehetnék az árából, nem igaz?
– Akkor vegyed azt! De most mondtad, hogy rád szárad!
– Nem baj, majd beletördelem a macska tejébe, biztosan megeszi.
– Tedd azt kedves szomszéd, csak már haladjunk!
– Tőlem mehetünk, csak még veszek három darab kiflit. Vagy inkább zsömlét, az olcsóbb.
– Rendben, megvárlak…

A sajtoknál mindent a kezébe vett, megforgatta, megszagolgatta, összehasonlította a mellette lévőkkel, majd az alatta, és fölötte lévőkkel, végül egy kerek parenyicára esett a választása. A kellemes füst illata a csomagoláson keresztül is érződött…
– Szerintem ez a sajtok királya. Nem tudom, hogy csinálják, hogy le lehet tekerni, mint egy gombolyagot, utána kellene nézni…
– Majd, egyszer, valamikor, de – kérlek -, ne most! Rakd a kocsidba, és tűzzünk tovább!
– Meg vagy te buggyanva? Ezt a sajtot nem szegény nyugdíjasoknak találták ki. Csak nem gondolod, hogy a napi nyugdíjamat kiadom 15 deka sajtra! – azzal visszament a sor elejére, s az olcsóbb, ömlesztett sajtok között keresgélt újfent…
– János, az Isten szerelmére! Egyszer már végignézted őket! Vagy találtál valami újabbat? Szerintem ezt még te is meg tudod venni, tegyél már be egyet a kocsidba, aztán lépjünk tovább!
– Az áruk valóban nem vészes, de nincs is bennük sok. Ha arra gondolok, hogy mindössze 12 és ½ deka a súlyuk, akkor az egy dekára vetített áruk megint csak nem mondható olcsónak…
– Ebben igazad van János, de sehol sem kapod meg ennél olcsóbban. Minden egyéb boltban még drágább.
– Sajnos, tudom – válaszolta szomorúan, ezzel visszatette a Mackó sajtot a helyére…

A textil részlegnél ismét rácsodálkozott: – Hihetetlen! Újabban halasi csipkét is tartanak! Az áruk sem vészes. Mit gondolsz ezek géppel, vagy kézzel készültek?
– Honnan tudnám kedves barátom? Életemben nem vettem még csipkét! Egy szőnyegről sem tudnám megállapítani, hogy gépi, vagy kézi csomózású… De hova kellene neked csipke terítő? A TV-d tetejére, vagy az asztalodra?
– Nem kell nekem sehova, utálom ezeket a pórfogó vackokat! Különben is olyan nehéz kimosni őket: a gép szétcincálja, kézzel meg kínlódjon, az, akinek két apja van…
– De akkor minek fogdosod?
– Nem lesz semmi baja, be van csomagolva! Vagy már nézelődni sem szabad?
– Tudod jól, hogy sietnék. Ha nem muszáj, ma ne nézd végig mind a húszezer árút, ha megkérhetnélek. Nekem már otthon kellene lennem, de te nem tudsz elszakadni a gondoláktól! Majd máskor szakítunk időt, hogy kibámészkodd magad, most igyekezzünk, hiszen olyan meleg van már kint, hogy megrohad a felvágott, míg hazaérünk…
– Nekem nem kell felvágott, tőlem mehetünk. Különben is olyan szarok, hogy a macska sem eszi meg. Nincs is bennük hús, csak vízben megdagasztott szója liszt, egy kis ízfokozóval! Azt meg egye meg a fene!…
– Meg mi. Nem tehetek róla, hogy nekünk nem telik drága szalámira, meg kolbászra! Ennyire telik, ezt kell vennünk… Mehetünk akkor?
– Persze. De tejet már csak vehetek?!
– Na, még szép! Én is pakolok be a családomnak , – azzal célirányosan betettem egy karton 3,6 %-osat a kocsimba.
Még „szerencse”, hogy 20 méter hosszan, „csupán” 4o különböző fajta tej, és reggeli ital kínálta magát, a kedves szomszédomnak volt mit, mivel összehasonlítania. Mikor végre rátalált az igazira, nem tudtam megállni szó nélkül: – Már ne is haragudj János, amit veszel, az nem tej, hanem felvizezett tejpor, 1,5%-os szar, ott van az oldalán, hogy homogénezett, tehát nem friss tej pasztörizálva!
– Nem magamnak vettem, hanem a macskának. Engem minden fajta tej meghajt…

A zöldséges részlegnél górcső alá vette a paradicsomokat. Már vagy harmincat végignyomkodott, de egyet sem tett zacskóba, már csak azért sem, mert nem is vett zacskót…
– Mi nem tetszik rajtuk? Puhák, drágák, vagy éretlenek?
– Mind a három. Ez legfeljebb lecsónak lenne jó! Azt viszont nem szeretem.
– 4-5 db-ot csak ki tudsz válogatni az itt lévő hat rekeszből, ahogy én az étvágyadat ismerem, nálad egy hétig is kitart ez a mennyiség…
– De ebből nem kell! Éretlenek, íztelenek, löttyedtek, vitamin tartalmuk egyenlő a nullával. Zölden szedik le, aztán a kamionban útközben, meg itt a raktárban érik be. Már amennyire… De látnád csak az enyémet, a szőlő mögött! Az paradicsom! Annak nemcsak színe, de illata, és íze is van!… Viszont kovászolni való uborka nem is lenne rossz…
És nyomkodta válogatta, szagolgatta, egymáshoz méregette őket, majd visszadobálta a helyükre.
– Csak azt ne mond, hogy nem jók! Innen látom, hogy frissek, ropogósak, nagyjából egyforma nagyok is, mi nem tetszik rajtuk? Drágállod?
– Az árával semmi bajom, de az igazat megvallva, még sosem tettem el uborkát kovászolni. Pedig nagyon szeretem…
– Ezt nem mondod komolyan!
– Sajnos, ez így van!
– Na figyelj rám: megmosod az ubit, ¾-ig bevágod hosszába, és beleteszed üvegbe. Dobsz bele egy kávéskanálnyi sót, egy szál kaprot, és egy fél karéj kenyeret. Felereszted vízzel, és a tetejét csak ráteszed, nem csavarod rá. Ha kiteszed a napra, 3 nap múlva kész is.
– Nincsen se kaprom, se megfelelő üvegem…
– Nem baj, átjössz, adok én neked mindent. Egy kedves szomszéd ennyit megér…
– És ha elsózom? Vagy ellenkezőleg: sótlan marad?
– Akkor én megcsinálom neked! Csak vedd meg szegény uborkákat, mert itt fog ránk esteledni…
– Á! Nem kérhetlek meg mindenre! Így is sokszor ég a pofám, hogy rád akaszkodom! Különben is: neked még ma meg kell főznöd, elég munkád lesz délután, nem hiányzik emellé az én kovászos uborkám!
Igaz is: mit főzöl tulajdonképpen?
– Töltött csirkét, rizibizivel, hozzá saját savanyúság. De még nem jutottunk el a nyers húsos részleghez sem!
– Akkor mennyünk, hogy le ne maradjak a zsírszalonnáról! Legalább két kilót kell vennem, hogy legyen egy liter zsírom…

Elindultunk, de nem jutottunk messzire. Arany barátom felfedezett egy új hűtőpultot, s neki meg kellett néznie, mi van benne…
– Van itt friss majonézes burgonya, meg francia saláta! Eddig ez a pult sem volt itt. Ez nektek való! Tudom, hogy a nejed, meg a lányod élnek-halnak érte…
– Ha kell nekik, majd csinálnak maguknak. Igazi tojássárgájából,olajjal,fehér borral, fehér borssal, mustárral, porcukorral, meg egyebekkel, ami bele való. De ezt a tartósítószeres, színező anyaggal, és ízfokozóval teli nyomott ipari kulimájszot nem szeretik. Te melyiket veszed, ha már itt lehorgonyoztál?
– Én? Egyiket sem! Hányni tudnék ezektől a kenőcs szerű valamiktől. Falu helyen sosem ettem ilyet, megmondom a frankót, nem is hiányzik!
– Akkor – végre! – léphetünk tovább?
– Felőlem!

A halas pultnál csak úgy, megszokásból elidőzött egy kicsit: azt próbálta kitalálni, (csak úgy, ránézéssel,) melyik az édesvízi ill. a tengeri hal. Lassan ráeszmélt, hogy a pontyon kívül más halat nem is ismer…
Mindenesetre a „jeget” is megfogdosta, s furcsállotta, hogy nem olvad el a keze között…
– Ne próbálkozz János, ez műjég. Nem más, mint mélyhűtött műanyag kocka, amelyből sosem fog víz csöpögni. Te szereted a halat. Veszel?
– Nem. Mert a pontyot ugyan szeretem, de ezeket nem a folyóból pecázták ki, hanem tavakban tenyésztették. Érted?
– Nem. Bár én nem vagyok nagy hal-szerető, számomra az egyik hal olyan, mint a másik.
– Tudod, a folyóban lévő ponty izmos, mivel mindig menekülnie kell a ragadozó halak elől. Tehát a húsa finomabb, nemcsak a rostjai keményebbek, hanem az íze is másabb, éppen azért, mert természetes koszton él. A tavi pontyok –ellenség híján-, plusz a hizlaló takarmány miatt zsírosak, és az ízük is inkább pocsolyára emlékeztetnek, mint halra.
– Na, de itt vannak más, szép sovány halak. Választhatsz kedvedre!
– S gondolod, hogy meg tudom fizetni?
– Ej, János, te olyan vagy, mint egy kisgyerek: mindent megbámulsz, mindent megtapogatsz, de pénz híján semmit sem veszel, csak a nyálad csurog a vágytól…
– Én nem tehetek róla, hogy kis-nyugdíjas vagyok!
– Arról nem, de arról igen, hogy még mindig nem vagyunk otthon!
– Jól van na, menjünk akkor!
A csirke-részlegnél levettem egy csomag családi csirke felső-combot, ezzel a részemről e szárnyas-jószág el is intéztetett…
A kedves szomszédom nem vette ennyire hányaveti módon a dolgokat, neki minden egyes csirke „alkatrészhez” meg volt a maga hozzáfűzni valója. Ahhoz azonban, hogy korrekt „ítéletet” mondhasson, meg kellett tapogatnia, szagolgatnia azokat, és az áraikat összevetnie. Úgy az egyes „alkatrészeket” önmagukkal, a kiszerelés nagysága szerint, mint a más részeket a %-os hús-tartalmuk szerint, s végül a szárnyas hús árát a sertéséhez, ill. más, feldolgozott húsipari készítményekhez viszonyítva, stb..
Így tudtam meg, hogy véleménye szerint a far-hát szarnak sem jó, talán még levesnek sem, a belsőségeket egytől-egyig utálja, a mell olyan száraz, mint a fűrészpor, a szárnyán nincs mit enni, a combja meg olyan drága, hogy érte bankot kellene rabolnia…
Ezért aztán nem is vett semmit, de egy újabb negyedóra csak eltelt…

Míg a sörökhöz értünk, bedobtam a kocsimba a hiányzó dolgokat (rizs, bors, kukorica, stb.), majd a sörök közül egy karton dobozost. Isteni szerencsémnek köszönhetően csak húsz fajta sört kínáltak, így kedves barátom, röpke 1o perc alatt el tudta dönteni, hogy – velem ellentétben – dobozos sört hülyeség venni, mert sokkal drágább, mint az azonos fajta üveges, amit viszont azért nem vesz, mert leszakad a karja az üveg cipelésétől, ill. semmi kedve később sorba állni az üvegvisszaváltónál…

Sürgetésemre – a boroknál – csak az árakat nézte végig. Viszont a négy sorban öt magasan volt vagy száz különböző bor, erre is elment vagy újabb tíz perc. Venni, persze megint csak nem vett semmit: az igazi borok megfizethetetlenek, a kannásak meg – szerinte – fagyállóból készülnek frakcionált lepárlással. Ezért is kapott tőlük –anno – krónikus fejfájást. De ez a pár perc talán már sem nem osztott, sem nem szorzott, örültem, hogy végre készen voltunk a bevásárlással…
Három és negyed óra múlva végre beállhattunk a kasszák előtti sorba: a bevásárló kocsim púpozásig tömve, míg az övében csak egy kiló kenyér, és a macskájának szánt zsír- és tejmentes ital lapult.
Mivel zsírszalonnát nem kapott…

-o-

Vendégeim megérkeztek, s én tökig álltam a munkában. Égtem, mint a száraz rőzse, és tudatom alatt János barátommal szemben bosszúért lihegtem…

Folyt köv…

Írta: Winczheim Tibor