Porsche

Mindig is azt állítottam, hogy a környék településeihez képest igen csak csendes a mi kis falunk. Még a körzeti megbízott is avval humorizál, hogy kis falu kis baj, nagyfalu nagy baj.
A környékhez képest még a munkanélküli-ráta is elenyészően kicsi nálunk, mivel a tanács, bocs, önkormányzat által üzemeltetett konyha sok embernek biztosítja a megélhetést. Van, aki ott dolgozik és van olyan család, aki a fazékba-valóról gondoskodik. De ha se egyik, se másik, akkor viszont eszi a konyhában főtt ételt, ami kedvezményesen jár minden falusi polgárnak. A polgármester külön fizet Zsuzsikát azért, hogy oda figyeljen arra, hogy a faluban mindenkinek rendbe legyen az őstermelői igazolványa és az APEH felé is rendben legyen minden. Még az átkosba, a TSZ rendbe tetette a mini vágóhidat, amit most sikerült értékesíteni. Horváthék vették meg, evvel egyenesen gazdaggá tették a falut, hisz innentől az iparűzési adó a falu költségvetését növelte. Mikor meg a falu főterén álló, régen lakatlan orvos-házat megvette a család és felújítás után ide költözött, egyenesen, imádni kezdte a Horváth famíliát a falu apraja-nagyja. Lassan-lassan kiderült, hogy az egész falu, szegről-végről, de rokon Horváthékkal. Így, természetesen a pertu sem maradt el. Mindenki mindenkit tegezett, úgy okoskodva, hogy ha mindenki rokon a Horváthékkal, akkor rokon mindenkivel. Így lett a falu egy igazi nagycsalád. Egyetlen baj volt. Richard. Horváthék szeme fénye, kicsi fiacskája. Innentől úgy éreztük, hogy nem egy körzeti megbízottat kell tartani, de egy egész rendőrőrsöt kéne ide telepíteni a faluba. Persze, ahogy nőt, növekedett a kis Richard, sokunkban felvetődött, hogy egy egész laktanya rendőr tán jobb lenne. Eleinte, még kis csintalan, aztán kis betyár, mostanság, kis bitang Richard igencsak megkeserítette a falu lakóinak életét. Amíg csak „csintalan” volt bizony előfordult, hogy rajzszeget tett a tanár székére, vagy jobb esetben technokolt. Aztán rávette társait, hogy ők, szipózzanak és cigizzenek. A kis piszok megelégedett avval, hogy ő szállította a technokolt és cigit. Ekkor az apja jól megagyalta nadrágszíjjal. Így felhagyott ebbéli tevékenységével. Persze azért sűrűn elő fordult, hogy cica vagy kisebb-nagyobb kutya eltűnt egy-egy portáról. Mikor már hittük, hogy ennél rosszabb nem lehet, Richardunk bele nőt a serdülő korba és egyben a „betyár” korszakba. Innentől ugyan megszűntek a cica és kutya el tünések, sőt Richard elkezdett a falu családjaival barátkozni. Főleg azokkal ahol tizenkettő és tizenhat év közötti lány lakott, de igazán az idősebb lányos család sem volt probléma neki. A bősz apák, összefogva, egész kis lányőrséget szervezett, a polgárőrség mintájára. De igazán ez sem segített, mivel nem csak szép volt a büdös kölök, de kedves is és valljuk be, a lányok sem voltak igazán megrémülve a Richard féle zaklatástól. Az apja próbálta ugyan tanítgatni arra, hogy mi az a házinyúl szabály, sőt, utalgatott arra is, hogy itt mindenki rokon, még a lányok is, lepergett a gyerekről, hisz azt, hogy a tanításokat, hogy sajátította el senki sem ellenőrizte, mivel az apja, a nap huszonnégy órájából kb. huszonötöt dolgozott. Horváthné, az anya, levelet írt Ranschburg Jenőnek a gyermek pszichológusnak, ecsetelve a tényállást, mármint amit ő ismert. A szaktekintély azt válaszolta, hogy nincs itt nagy baj, viszont a serdülő kor, mint olyan, nem betegség, arra nincs orvosság, azt nemes egyszerűséggel túl kell élni. Mint mindenkinek. Horváth anyuka úgy gondolta, hogy evvel megtette a kötelességét. Amúgy is gond volt a gimnáziummal, egy csomó tanár elkezdett Richárdra pikkelni. Jó sok finom husika-csomagot kellett ahhoz szállítani a tanári kar, szinte minden tagjának, hogy eljusson a gyerek az érettségiig. Mivel itt is pikkeltek a gyerekre, végül is, pótvizsgán ugyan, de az érettségi is meglett. Az apa nagyon szigorú volt. Rákényszerítette a gyereket, hogy a vágóhídon dolgozzon. El is érte, amit akart, mert a következő tanévtől Richárd főiskolás lett, igaz, hogy költségtérítéssel, de ki bánja. Engedve felesége unszolásának és mivel büszke is volt főiskolás fiára, megvette a Porschét a srácnak. Arról meg igazán nem tehetett, hogy mindig más lány, olykor lányok, voltak az utasok. Alig múlt huszonegy éves Richard, mikor feltűnt a falunak, hogy a Porsche mindig egy bizonyos ház előtt áll. Rendezett volt ugyan a porta, de azt senki sem állította, hogy módos lenne a család. Sőt. Amúgy sem értette senki, hogy mit eszik Richard a család, alig tizenhét éves lányán. Julika, az álmodozó szemű kis fruska, szelíd mosolyával hódította volna meg Richardot? Ki tudja! Több mint egy évig tartott a románc. Aztán Richardunk miért-miért nem visszatért a régi életébe, megtoldva kártyával, játékgépezéssel és sokan tudni vélték, hogy bizony a kábítószerrel is. Horváthné már nagyon bánta, hogy akkor, késő este, felkereste Julikát és szüleit, és hogy olyan nyers és goromba volt. Annál is inkább, mert Julika anyuka lett. Soványan, sápadtan tolta a babakocsit, csak akkor derült fel az arca, mikor a babakocsiban alvó kicsi Ricsikéjét nézte. A Porsche meg csak száguldott. Végig a falun át. Át a városon. Richard, talán azt gondolta, hogy a Targa Tasmania futamon van, Walter Röhrlernek képzelve magát mikor az M6-oson, átsuhanva a Fejér megyehatár tábla előtt, 259 km/h sebességgel a korlátnak csapódott. Az öreg Horváth már sokszor elátkozta azt a percet, mikor akár apai büszkeségből, akár a felesége unszolására, olyan engedékeny volt a gyerekkel. A baleset után egy héttel közölték az orvosok, hogy Richardnak súlyos ugyan, de már nem életveszélyes az állapota. Ezer darabra tört a csontja, a fél szemét elvesztette, de életben marad. A kórházból haza indultak. Végig vezetve a mintegy háromszáz kilométeres utat, megálltak Julikáék háza előtt. Szomorúan nézték a lányt, kinek az egy heti aggodalom ősz tincset festett gesztenyebarna hajába. Horváthné a kispadra ült a gyermek ágya mellé, Horváth a hokedlire és lassan tagolva elmesélték az egy hét minden percét.
Innentől kezdődik Richard „bitang” időszaka. Mert az, hogy bitang szerencsés a gyerek, azt senki sem vitatja.

Írta: Jártó Róza