Tinédzserek

Még most is megborzongok a gyönyörűségtől, ha emlékeimben felcsendül Horváth Pisti dala:

Ugye gondolsz néha rám,
Holdvilágos éjszakán,
Mikor minden nyugszik csendesen,
De a szív az nem pihen.

Tizenhat évesek voltunk, másodikos gimnazisták. Abban az időben még nem volt hetente haza utazás a kollégiumból, sőt még havonta sem. Viszont volt minden vasárnap családi látogatás. Hetente egyszer meg kimenő volt, szerda délután három és öt óra között. Elkésni a kimenőről? Na, olyan nem létezett. Ha netalán mégis, egy egész hónapig kuksolhattunk a kollégiumban. Se kimenő, se vasárnapi családi látogatás. Még a délutáni iskolai foglalkozásra sem mehetett el a bűnös. Így visszaemlékezve, nem mondhatom, hogy nem voltunk fogva. A kollégium rendjéhez tartozott a „tanulószoba”, ami két-három órai tanulást jelentett délutánonként. Ezt követte az uzsonna. A megye többi kollégiumához képest a mi kollégiumunk jobban fel volt szerelve és a koszt is jobb, és bőségesebb volt. Ennek az volt az oka, hogy mi vegyesen voltunk. Na, nem úgy értem, hogy fiúk-lányok, mert az már természetes volt, hanem úgy értem, hogy voltunk mi és voltak az állami gondozottak. Mikor a kollégiumba kerültem, nem értettem, hogy mi a különbség köztünk és az állami gondozottak között, hisz mi sem mehettünk haza. Aztán rájöttem, hogy az, hogy nem mehetünk haza, azt jelenti, hogy van „haza”. Van anyu, van apu, vannak testvérek, és ha nagyon akarnánk, azért haza mehetnénk, mert van hova haza menni. De az állami gondozott tanulóknak a kollégium volt a haza, az otthon. Ők onnan nem tudtak menni sehova. Még a téli és a nyári szünetben sem. Mi másodikosok nem voltunk túl sokan. A fiúkkal együtt kilencen. Két fiú és hét lány. Ebből a hét lányból hárman voltak állami gondozottak. Mi heten voltunk a nagy csapat. Fiatalok voltunk, mindig nevetésre készek és nagyon szépek.
– Ennyi szép lány még nem is volt a kezem alatt, – mondogatta Tanár bácsi, a kollégium vezetője,
Féltett is minket, mint egy jó apa. A fél szeme mindig rajtunk volt. Minden reggel elkísérte a csapatott az iskolába, Amikor a társaság a határőr laktanyához ért, akkor mindig a laktanya és mi közénk állt, hogy a határőr fiúk még csak a lányokhoz se érhessenek. Pedig nagyon akartak. Mi meg kis csintalanok, boldogok voltunk, ha ez sikerült egy-egy határőr fiúnak. Valószínűleg öregebb volt Tanár bácsi mint gondoltuk, mert elfelejtette, hogy milyen leleményes az ifjúság. Pláne tavasszal és pláne akkor, ha ennyi szép határőr fiú van a faluban. Mivel nekünk is jutott egy-egy simogatás, vagy levélke, igazán nem zavart senkit, hogy a legtöbb figyelmet Takács Erzsike kapta a fiúktól. Erzsike igazi szépség volt. Gyönyörű, vállig érő göndör fürtök szegélyezték kedves arcát. Hihetetlenül karcsú derekán még az intézeti ruha is jól állt. A határőr fiúk közöl Horváth Pisti volt a legszebb. Magas, karcsú, mégis kisportolt, mókázásra, ha szép lányt látott cicázásra kész. Jeles napokon mi kollégisták is elmehettünk a kultúrházba, az amatőr kulturális előadást megnézni, Volt néptánc, vers és próza mondás, és a csúcspont Horváth Pisti volt aki tangóharmonikán játszva adott elő divatos énekszámokat. Mondanom se kell, hogy ilyen előadás után hajnalig meséltük egymást túlsuttogva, hogy Pisti hogyan nézett ránk, hogyan mosolygott ránk, hogyan kacsintott ránk. Hetünk közül hatan voltunk halálosan szerelmesek Horváth Pistibe. Egyedül Erzsike szívét nem érintette meg ez a szépfiú. Sőt, senki sem. Szomorú szemű szépséges barátnőnk megtanított minket, sapkát, sálat és mellényt kötni, de nem vett részt a viháncolásunkban. Egyszer arról mesélt, hogy milyen szép élete volt édesanyja mellett, aki megtanította kötni, horgolni még palacsintát sütni is, Mesélt arról, hogy mennyit sétáltak a Tisza partján, a fűzfák alatt. De arról sosem beszélt, hogy mikor és, hogy miért került állami gondozásban. Aztán eljött az a bizonyos vasárnap. Már gyűltek a kapuban a látogatók. Ajtónyitás után mindenki megtalálta a maga szeme fényét, akivel bevonultak az ebédlőbe. Már csak egy férfi téblábolt a kapuban. Odaintett. Takács Erzsikét kereste. Megkért, hogy, mivel meglepetésnek szánja a látogatást, titokban hívjam ki. Na, én amilyen titokzatosan csak tudtam, kicsaltam Erzsikét a pihenő szobából. A férfi addigra beljebb jött a kollégium parkosabb, bokrosabb, padokkal is ellátott része felé. Barátnőmet kézen fogva vezettem, miközben beszéltem hozzá. A férfi, legnagyobb megrökönyödésemre, előugrott a bokrok közül és megragadva a lányt eltűnt vele a sűrűben. Egy pillanat alatt értem ki az utcára, ott üvöltve, hogy elrabolták Erzsikét. Akkor ért oda az őrjárat, köztük Horváth Pisti. Kinyújtott kezem irányában berontott az udvarba, be a parkba. Ne kérdezzék. hogy miként tette Pisti, de a következő pillanatban, csak úgy repült a férfi. ahogy lerántotta Erzsikéről és a levegőbe dobta. Egyenesen a járőr társak lába elé. Aztán felkapta Erzsikét a földről
Ölelgette, tapogatta, aztán puszilgatta, aztán simogatta, aztán csókolgatta. Addigra ért oda a látogatók serege és Tanár bácsi is.
– Nana, elég lesz már fiatalember, elég lesz. – szólt rá Pistire.
Aztán Ő is jól körbe nézte a lányt, hogy nem lett e valami baja. Közben futólépésben megjött az orvos is, aki a szomszédban lakott.
– No, fogja fiam, oszt hozza, – szólt oda Pistinek.
Az meg felkapta a lányt az ölébe, és bevitte az ebédlőbe. Gyöngéden ráfektette az asztalra. Addigra a rendőrök, megbilincselték a férfit, aki családtagnak mondta magát. Szerencsére a lánynak az ijedségen kívül semmi baja sem lett. A Makóról kiérkező mentő is dolgavégezetlenül ment vissza, mivel Erzsike nem volt hajlandó velük menni. És Pisti kezét sem elengedni. És Pisti sem az övét. Végül a őrsparancsnok, Tanár bácsival való pusmogás után parancsot adott az őrjárat megmaradt két tagjának, hogy szedjék le Pistiről a géppuskát, a zseblámpát, a térképtáskát. Aztán szigorú hangon, tizenhét óráig felmentve Pistit a szolgálat alól, a többiekkel kivonult a kollégium területéről. A fiatalok kézen fogva sétáltak fel és alá az utcán, Pisti kezén Tanár bácsi órájával, amit pont tizenhét órakor kellett visszaadnia, a kapuban váró vezetőnek.
Esténként, ha felcsendült a kollégium ablaka alatt a szerenád, az ugye gondolsz néha rám dallammal, nevetve állapítottuk meg, hogy az nem nekünk szól, hanem szépséges barátnőnknek, akinek szíve ezen a tavaszon végre hazatalált.

Írta: Jártó Róza