Az órára nézett. A mutatók majdnem felezték a számlapot. „Fél tizenkettő. Jó késő van. Nem baj, holnap csak délutánra megyek szolgálatba, nem kell korán kelnem.”- gondolta, míg beért a nappaliba.
A gyerekek már régen aludtak. Deske tíz óra körül fáradtan esett be az ajtón. Az esti focizás, a barátokkal kimerítette. A minap ballagtak nyolcadikból, de a barátok együtt maradnak, páran ősszel a gimiben is osztálytársak lesznek. Nóri nyafogott is, hogy milyen rossz lesz még két évig a suliban, a bátyja nélkül. De az élet megy tovább, és vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni.
A kényelmes, nagy fotelból ahol a tv-vel szemben ült, profilból látta a feleségét, Csillát amint a másik szobában az íróasztalnál tanult. Felnyitott laptopja diszkréten világította meg arcát, s mélyen dekoltált hálóingét. A tananyagba mélyedve észre sem vette, hogy Laci egy ideje őt nézi. A tv-ben új film kezdődött, s a férfi a képernyő felé fordult. A narrátor bemondta a címet. Nem volt ismerős. Ennek ellenére nem igazán érdekelte, de elhatározta, hogy megvárja Csillát, nem fekszik le, míg ő tanul. A nappali hőséget langyos este váltotta fel, s még éjfél közeledtével is kitartott. Egy kellemes szellő meglibbentette a függönyt a teraszajtó mögött, fűszeres virágillattal töltve meg a szobát. Laci felállt, s otthagyva a filmet, ami amúgy sem tudta igazán lekötni, kilépett a teraszra. Az ég bársonyos kék volt, s éppen vele szemben már magasan fent járt a telihold. Körülötte egy-egy fehér felhőpamacs szinte világított. Lenyűgöző látvány volt. Ebben nem lehet,- nem szabad egyedül gyönyörködni. Belépett az ajtón, s odaosont az asszony mögé. Gyengéden megérintette két vállát, s a fülébe súgta:
– Olyan gyönyörű az éjszaka. Gyere, nézd meg! Pihenj kicsit!
Csilla le sem vette a szemét a laptopján megjelenő táblázatról, rá sem nézett, s csak ki idő múlva szólalt meg:
– Jó neked, hogy ilyesmire van időd. – sóhajtott – Nekem azonban még van mit tanulnom, úgyhogy nem érek rá szórakozni.
A férfi úgy egyenesedett fel, mintha arcul csapták volna. Mindig segített a háztartási munkában, amikor csak tudott nem számított mosás, vagy éppen mosogatás. Mióta Csilla, tanulásra kényszerült, hogy megtarthassa állását még jobban odafigyelt, hogy amennyire csak lehet, tehermentesítse. Ezen az estén is miután Deske is megvacsorázott ő elmosogatott, és rendbe tette a konyhát. Egy pillanatra felesége vállára tette kezét, és csak annyit mondott:
– Bocs. Nem akartalak zavarni. Tanulj csak!
Visszament a teraszra, s leült az egyik kerti székbe. Lelkét égették felesége szavai, s hiába próbálta mentegetni fáradtsággal, túlterheltséggel. Mert az érzés ismerős, egy ideje már megszokott volt. Valami rágta már egy ideje, s a napokban egy rádióműsorban megerősítést kapott, bár akkor is igyekezett ellenérveket keresni. Akkor elgondolkodott hosszasabban.
Amíg a gyerekek kisebbek voltak, sok közös programot csináltak. Később, amikor Csilla is dolgozott, a szolgálaton kívüli időt a gyerekekkel töltötte. Este, azonban amikor a gyerekek lefeküdtek, mindig volt idejük egymásra. El tudta mondani a gondjait, a gondolatait s persze Csilla is elmesélte milyen volt a napja. Aztán ahogy a gyerekek nőni kezdtek, és már nem velük csináltak programot, Csilla tanulni kezdett, de mindig újabb és újabb tanfolyamok…
Már csak a gyerekekkel kapcsolatos, és a fontosabb dolgokat beszélték meg. Az ő problémái megmaradtak neki. Néha elmentek a barátaival sportolni, de ha ott, akkor jól is érezte magát valami hiányzott. Később a számítógéphez menekült. Az emlékezés folyamán jött rá, hogy sokszor a gépnél ülve várt. Otthon volt, és arra várt, hogy talán így újra beszélgetni fognak.
Aztán a gyerekek is belenőttek a számítógép világába, s neki már csak éjszaka volt lehetősége mellé ülni, míg felesége tanult. Ha pedig már ahhoz sem volt kedve, lefeküdhetett. A rádióműsorban a pszichológusnő az ilyen helyzetet, ami szerinte mára már társadalmi jelenséggé vált, társas magánynak nevezte. Akkor annyira megijedt, hogy újra próbálkozott egyszer-egyszer, hogy beszélgessenek, ha máskor nem vacsora közben, ha nem volt szolgálatban. De pár perc után erőltetettnek érezte, s hamar el is halt a beszélgetés. Aztán már nem is próbálkozott.
S most a fotelban ülve már nem is tiltakozott az érzés ellen, és nem is próbált rá mentségeket keresni. Mert a végtelenségig az volt. Magányos. Még egyszer felnézett a holdra, majd felállt s bement a hálószobába s lefeküdt. Egyedül.
Írta: Tara Scott
Kedves Judit!
Nagyon szépen köszönöm, hogy itt jártál. Az életből vett történet, de sajnos nem egyedi. Talán így másokkal kapcsolatban olvasva tényleg elgondolkodik aki hasonló helyzetben van. Semmi nem érheti meg, hogy a kapcsolatunk, a család rámenjen!
Szeretettel üdv: Tara
Kedves Tara!
Nagyon szépen megírtad, hogy a főhősöd is arra vágyik, amire legtöbb ember. Arra a kérdésre, hogy mi teszi boldoggá, az egészség után rögtön a boldog párkapcsolatot, a családot és az őt szerető embereket emelik ki.
Meghittségre vágyunk. Az érzés, hogy tartozunk valahová, éppoly alapvető szükségletünk, mint az evés, az ivás vagy az alvás.
Ezért – mint a novelládban is – egyesek súlyos kompromisszumokat kötnek. Börtönben érzik magukat, nem a saját életüket élik, vagy a munkába menekülnek, esetleg a számítógép előtt, vagy a kocsmában üldögélnek. Pedig vannak dolgok, amiket ki kell beszélnünk magunkból, hogy fel tudjuk dolgozni.
Remélem sokaknak segít az írásod!
Judit
Kedves Éva!
Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szántál írásomra.
Üdv: Tara
Kedves Zsike!
Nagy igazságot írtál. A gyerekek, vagy anyagi okok miatt együtt maradnak, és jönnek a betegségek, mert a stressz meg megmarad. Kívülről pedig úgy tűnik, hogy minden nagyon jó. Sajnálom a gyerekeket, a szülőket mert mindenkit megvisel az ilyen helyzet.
Szeretettel ölellek: Tara
Kedves Dorothy!
Ezt a fajta magányt, a baráti körünkből ismerem. Válás lett a vége. De a magányt egy más formában nagyon is jól ismerem, ezért talán jobban át tudom élni. A Férjem vidéken dolgozik, hosszú évek óta. Csak hétvégén van itthon, egész héten egyedül vagyok. De látod még ennél is van rosszabb ebben a kategóriában, mert a szomszédunk évek óta külföldön messze dolgozik, évente jön haza egy-két hónapra. Ő azt mondja, hogy az enyém legalább hétvégén itthon van. És igaza van.
Szeretettel ölellek: Tara
Kedves Dorothy!
Ezt a fajta magányt, a baráti körünkből ismerem. Válás lett a vége. De a magányt egy más formában nagyon is jól ismerem, ezért talán jobban át tudom élni. A Férjem vidéken dolgozik, hosszú évek óta. Csak hétvégén van itthon, egész héten egyedül vagyok. De látod még ennél is van rosszabb ebben a kategóriában, mert a szomszédunk évek óta külföldön messze dolgozik, évente jön haza egy-két hónapra. Ő azt mondja, hogy az enyém legalább hétvégén itthon van. És igaza van.
Szeretettel ölellek: Tara
Kedves Ida!
Amikor ilyen mai problémákról írok, talán nagyképűen hangzik, de mindig abban reménykedem, hogy valaki aki ilyen helyzetben van talán elgondolkodik rajta. Talán legközelebb ráérez, hogy a másiknak az a kis idő is fontos, hogy vele töltse. Lehet, hogy a házasságát menti meg.
Köszönöm szépen, hogy itt jártál.
Szeretettel: Tara
Drága Glicám!
Amikor az írásaidat olvasom, úgy gondolom, hogy mindenkinek úgy kellene látni a környezetünket, ahogy Te látod, mutatod. De a türelmetlenség okozta düh megtorlást kíván, ezért a médiákban is már csak erőszakot látunk. Eltűnt a romantika. Egyetértek Veled, a holdat sem látta volna, mert már nem is akarja látni. Pedig a másikra szánt idő amin semmi más nem múlhat, csak a házasság, akár meg is menthetné.
Szeretettel ölellek: Tara
Kedves Ronika!
Én is az életből vettem a példát, de sajnos hinnem kell, hogy már társadalmi jelenséggé vált mára. Ami pedig elkeserítő, hogy nem is várható, hogy jobb legyen. Amíg a megélhetésért ennyit kell dolgozni, vagy újabb és újabb dolgokat tanulni… A gyerekek pedig befolyásolhatóvá, védtelenné válnak. Jöhet az ital, a drog. Köszönöm, hogy itt jártál…
Szeretettel: Tara
Kedves Katalin! Túl sok teher van az embereken. Nincs idő egymásra. Fogy a türelem, pedig nem is a másikkal van bajunk.
Köszönöm, hogy elolvastad. Üdv: Tara
Kedves Ibolya!
Nagyon fontos dolgot írtál ezzel kapcsolatban. A "jónak tűnő" mert a másik fél is megérti, hogy kevesebb idő jut rá, de ettől még magányos marad. És a magány kikezdi az embert, hiszen társas lény. Olyan házasságot láttunk felbomlani, amit etalonnak gondoltunk. Visszanézve már le lehetett vezetni, hogy az egyik magányos volt. Évekig tűrte, ahogy írtam addig, amíg a gyerekek felnőttek, és már ők is úgymond magára hagyták persze jó értelemben, hiszen élték az életüket. Akkor lépett, egy új kapcsolatba. Most boldog. Köszönöm szépen, hogy itt jártál. 🙂
Szeretettel ölellek: Tara
Jó írás kedves Tara, valós és egyre gyakoribb élethelyzetet ábrázoltál. Rohanó világunkban a társas magány nem ritkaság manapság, még a jónak tűnő házasságban sem.
Üdv. Jega Ibolya
Szia Tara!
Érdekes dolog jutott az eszembe: Csilla nem vette észre, mennyit segít a párja. Így természetesen a Holdat sem látta volna az égen! Meg sem próbálta! Az a fél perc az életéből, azt sajnálta oda adni a párjának.
Egy önző nőszemély, akit a Társadalom meg fosztott, és kiforgatott önmagából. Gyenge jellem! Ő akkor sem változik, ha a vizsgákon túl jut!
Társas magány mindig létezett, csak másként nevezték.
A mi nagymamáink azt mondták:" Egy asszonynak bő köténye legyen!" Ezzel mindent eltakar. Ne lásson, ne halljon….DE' átestünk a ló másik oldalára. Sokat változott a nő és férfi szerepe az utóbbi évtizedekben!
Gratulálok, remekül megírtad!
Szeretettel:Glica
Én boldogan nézem a csillagokat, és a Holdat.
Kedves Tara!
Szép az írásod, és véresen igaz, jellemző a mai korra, erre a felgyorsult világra, ahol csak futunk, dolgozunk, legközelebbi hozzátartozóinkra sem igen akad időnk, hát még embertársainkra…
Olyan szépen megfogalmaztad mindezt, nagyon együtt éreztem a főhősöddel. Csak gratulálni tudok!
Szeretettel, Ida
Szia Tara
Csak az tud erről a témáról így írni, kinek "élesben"része volt benne. Életünk során sok mindent kínlódva élünk át, abban a hitben, hogy később jobb lesz. S ha mégsem, akkor az átszenvedett években is megtaláljuk a jót a szépet, s azt, amiért érdemes volt. Köszönöm, hogy olvashattam.
Üdv;)
Kedves Tara!
Nagyon elgondolkodtató dologról írtál. Sajnos egyre jobban "divatba jön" a társas magány, hasonló okokból mint ahogyan azt Te, remek kis írásodban nagyon is kifinomultan érzékeltetted.Főleg ahol arra sincs mód, hogy külön folytassák az életüket anyagi,vagy egyéb más okból.Bár sokan inkább választják ezt az életformát, rettegve az igazi magánytól, az egyedülléttől.
Szeretettel gratulálok írásodhoz.
Zsike:P