Hosszú évek teltek el, azóta hogy életem színpadjára az egyik legfontosabb szereplőként megérkeztél. S kötődöm azóta is oly nagyon erős érzésekkel hozzád, mint senkihez soha! Próbáltalak elfeledni, próbáltalak nem szeretni! Mindhiába! Ahogy telt múlt az idő, egyre vastagodó lánc bilincselt hozzád, mit sem idő sem rozsda nem fogott. S bár sokszor rohanó életet éltem, máskor éppen csak vánszorgott, mert olykor ólom cipőkkel ruházta fel a sors! Egy kérdés örökre válaszolatlan maradt! Soha nem értettem meg, érthetetlen volt és ma is az számomra: Miért e kapocs? Mi már-már beteges ragaszkodás alakjaként keseríti meg életemet! Akárhogy próbálok harcolni ellen, akárhogy próbálom feledni, ez az érzés oly szorosan ölel magához, mint édesanyját szerető picinyke gyermek. Életem helyszíne, egy ideje labirintushoz hasonlít! Akármerre is indulok látható és láthatatlan falakba ütközöm! Voltak pillanatok mikor azt hittem feledni tudok, ajtókat találtam és hozzájuk tartozó kulcsokat! Próbálkoztam párszor sikerrel azokat feltártam, de sehol sem maradtam soká. Már fél úton rá kell döbbennem, te mindig az életem része voltál s leszel, míg világ a világ! Hosszú évek teltek el azóta, hogy életem színpadjára az egyik legfontosabb szereplőként megérkeztél! De a fájdalom azóta se enyhült. A szív kiútra, igaz boldogságra soha sem talál! Fájdalom örök jelmeze mit viselnem kell, de meddig még? Elviselhetetlen amit érzek, kegyetlenül fáj!
Kisvárda, 2011 július 14.
Írta: Orsós Mónika
Tudod, hogy mindig őszinte szeretettel olvaslak: Tara
Kedves Mónika!
Örülök, hogy itt találtam írásod, így másodszor olvashatom és ismét a dicséretem szól Hozzád. A tartalom? Azon bizony változtatni kellene! Biztos vagyok benne, hogy meg is teszel minden Tőled telhetőt. Állandóan változik minden, a "fájdalom" sem lehet állandó, nem is lesz, ezt Te nem jósolhatod meg előre, hisz az életed elején állsz. Remélem, értesz egy kicsit? A remény pedig ne hagyjon el!
Szeretettel: Viola