Péntek délután volt. Miután lejárt a munkaideje, a közeli hipermarket felé indult bevásárolni hétvégére. Vidéki munkából jön haza a gyerek, a kedvencét fogja elkészíteni. Rántott sertésszeletet, petrezselymes krumplival. Egész héten azon aggódott, mit ehet Fecó ott a távolban. Olyan soványnak látta két hete is, amikor itthon volt. Mondta is neki, hogy jobb lenne, ha minden hétvégén hazajönne, de az utazás sokba kerül. Annyira nem keres jól annál a Kft.-nél. De a lényeg az, hogy ma este már a saját ágyában alszik. Holnap pedig frissensült meleg rántott húst tesz elé délben. Magában már látta, ahogy fia azzal a félig mosollyal, teli szájjal néz fel rá, míg ő a kezét morzsolgatva áll felette hátha kérne még valamit. Az ő arcán is halvány kis mosoly suhant át. Az üzlet előtt a bevásárlókocsi tárolóhoz ment, de hiába keresett százforintost. Egy jól öltözött, elegáns fiatal nő már a kiürített kocsit tolta vissza a helyére, s mosolyogva kérdezte odaadhatja-e? Ő még mindig az aprókat terelgetve bosszúsan nézett a kérdezőre, s mutatta, hogy nincs százforintosa. Majd megkérdezte a drága parfümtől illatozó nőtől, hogy kétszázast fel tudna-e váltani? De nem volt nála semmi, csak a kocsi. A kezéhez tolta, és még mindig mosolyogva legyintett egyet s csak annyit mondott, hogy hagyja csak! Ő zavarba jött, s meg akarta köszönni a kedvességét, de a másik meg sem várva megfordult, s csak a kezével intve mondott viszlátot míg elindult az autója felé. Ő a táskáját a kocsi tartójába téve, sietve indult az automata üvegajtó felé. Bent nagy volt a nyüzsgés, mint péntek délutánonként. Elindult a konzolok között, de csak egy-egy darab került a kocsiba. Sorban hagyta el azokat a termékeket, amire pedig szükség lett volna. A sütéshez valók között járt. „Olyan jó lenne a gyereknek sütni valamit” – gondolta, de az árakat nézve összeszorult a szíve. Nem megy. Ennyit nem tud adni érte. A múlt hónapban nem tudott villanyt fizetni, ebben a hónapban ki kellett fizetnie azt is. Levestésztát muszáj, csak nem tehet az asztalra üres levest. Leveskockája még van pár darab… Sorban állt a húsos pultnál. Az előtte álló férfi, többféle húsból több kilót tett a kocsijába. Közben az eladóval beszélgetett vidáman. Így hallhatta, hogy a barátainak szervez kerti vacsorát, azért kell a négy kiló pacal, és lesz gyros, saláták, s neki összefutott a nyál a szájában. Hiszen délben evett utoljára két kiflit vajjal, s parizerrel. Még meg is kordult a gyomra. Türelmetlenül nézett az órájára. Végre a férfi elköszönt, s ő a kinézett húsra mutatott. Négy szeletet kér mondta, s míg a hentes ránézett lesütötte a szemét. A húst tartalmazó nylon zacskóra vonalkód került, s ő a kocsiba tette. Még egy-két dolog a hús mellé került, s ő elindult a kassza felé. Körbe nézett, de minden pénztár előtt tömeg várakozott. Gyerekek nyűgösen nyafogtak, volt, amelyik csak fáradtan bámészkodott és látott apró csecsemőt, gyerekhordóban a kocsin áttéve mélyen aludni. Kicsit rajta felejtette a szemét. „Milyen jó neki. Még nincsenek gondjai.” Eszébe jutottak az álmatlan éjszakák. Mióta a férje elhagyta őket, nem volt egy nyugodt éjszakája. Folyton számolnia kellett, a kevéske pénzből hogy tudnak kijönni. Az árak egyre magasabbak lettek, a fizetés nem változott. De örülhetett, hogy az ő korában volt munkája. Az ötvenesekért nem kapkodtak, még akkor sem, ha már kisujjában volt minden, amit a könyvelésről tudni lehet. Míg ezeken gondolkodott, lassan haladt előre a sor. Már ott állt a futószalag végénél, s kezdte felpakolni a kocsiból a termékeket. Mire sorra került, elővette a pénztárcáját s a táskájára tette. Ahogy a pénztárosnő lehúzta a vonalkódokat, úgy pakolt vissza a kocsiba minden darabot. Végül hallott egy összeget, s a keze megállt félúton a pénztárcája felé. A gép kijelzőjére nézett. Nem tévedett, jól hallotta. De hát… Nála nincs ennyi pénz. Zavartan felvette a pénztárcát. Kinyitotta, belenézett mintha abban reménykedett volna, hogy valami csoda folytán mégis benne lehetne a gép kijelzőjén szereplő összeg. Érezte, hogy elvörösödik. Lángolt az arca. A szeme sarkából látta, hogy a sor mögötte várakozón néz rá.
– Sajnos nincs ennyi nálam. – mondta halkan a pénztárosnő felé.
Az ránézett, s bár igyekezett nyugodtan megszólalni, hangjából mégis kiérződött némi türelmetlenség.
– Mennyi van? – s a gépre nézett.
– Ezer forinttal kevesebb – pirult el még jobban, s hangja fakó volt.
A pénztárosnő felvette a telefont, és valakit megkért, hogy jöjjön a kasszához. A sorban többen türelmetlenül sóhajtottak. Egy piros köpenyes nő sietett feléjük, s a kolléganője gyorsan vázolta a helyzetet. A nő belenézett a kocsiba, kivett két dolgot, megnézte a vonalkódot, s félretette az árut. Megbeszélték, hogy a gépben mi a teendő, s eltűnt a sorok között a kivett áruval. Az odaadott pénzből visszakapott némi aprót, s a többiek „végre” pillantásával kísérve elindult a kijárat felé. Csak akkor nézte meg mi hiányzik, amikor a szatyorba pakolt át a kocsiból. A hús. Nem volt a kocsiban a hús. A gyomra görcsbe rándult, és a buszon komoly erőfeszítésébe telt, hogy visszatartsa a könnyeit. Csak akkor törhetett ki belőle végre, amikor becsukódott mögötte a lakás ajtaja.
Írta: Tara Scott
Kedves Viola!
A képzelet íratta velem, de csak idő kérdése, hogy mikor történhet meg akár velem is. Szégyen, és borzasztó lelki fájdalom. Ha nekünk nem jut hús, vagy bármi másképp éljük meg, mintha a gyereknek nem tudunk adni. Köszönöm szépen, hogy itt jártál.
Szeretettel ölellek: Tara
Kedves Doroty!
Köszönöm szépen, hogy időt szántál rám. Sajnos bármelyikünkkel előfordulhat bármikor.
Szeretettel ölellek: Tara
Kedves Tara!
Döbbenet van bennem és szégyenérzet, ahogy átéltem a pénztár-jelenetet és egyáltalán a helyzetet.
Szeretettel gratulálok kitűnő írásodhoz: Viola
Kedves Tara!
Éles szemmel, nagyon jól látod jelen világunk sokszor görcsös hétköznapi képeit. A tollat nagyon jól forgatod, köszönöm hogy olvashattam.
Üdv:)
Drága Ronikám!
Sajnos egyre többször érzékenyülünk el az írásokon, mert meg sem tudnám mondani, mikor olvastam utoljára vidám írást. Pedig milyen jó lenne már!
Szeretettel ölellek: Tara
Kedves Judit!
Párom vidéken dolgozik, így mindig hétvégén megyünk bevásárolni valamelyik hipermarketbe. Nemrég még sok család, főleg akik vidékről jöttek bevásárolni, teli kocsikkal távoztak az üzletből. Ma ahogy elnézem a kocsikat ritkán látok a napi legszükségesebb dolgokon kívül mást. Szerencsére időnként jó minőségű ruhaneműkből, cipőkből akciós vásárt rendeznek, ilyenkor kapnak a gyerekek, fiatalok(!) új ruhát, cipőt. Luxus cikket egyre kevesebbet látok, csak úgy, mint háztartási gépeket, vagy híradástechnikát. Igazad van, nem kell elváltnak lenni, de két jövedelemből még talán ki lehet húzni hónap végéig. Persze nem két közmunkából! Amikor 7-8 éve megnyílt a piros betűs hipermarket nálunk, telepakolt kocsikkal, vidám mosolygós embereket láttam az üzletben. Vidéken hétvégi program volt hétvégén bejönni körülnézni. És ez így volt évekig. Ma rosszkedvű, türelmetlen embereket látok, igyekeznek kiérni mielőbb az üzletből. Hát, ez van. Köszönöm, hogy itt jártál.
Szeretettel: Tara
Kedves Ida!
Az ember a mai világban annyira nehezen engedi el a gyerekét még ha felnőtt, és csak vidékre megy nem határon túl. De menni kel a munka után, a megélhetés után. S ha végre haza tud menni hétvégére a kedvenc ételével várja az anya. Nem kagylóval, vagy homárral, csak egy egyszerű rántott hússal. De lassan már arra sem telik. És az a fiú aki ott vidéken annyit sem keres, hogy hetente haza tudjon utazni, hogy álmodhat családról? És az a sok lelki fájdalom ami naponta éri az embereket, hová vezet?
Szeretettel ölellek: Tara
Kedves Zsike!
Bizony, ahogy mondod. Sok szülő nem tud tízórait pakolni a gyerekének az iskolába. Ez már évek óta gond. Talán sok gyerek csak délben eszik először, ha van még pénz ebédre. Az emberek jövedelme a hónap közepén elfogy, mert mire kifizetik a közüzemi számlákat, esetleg a házra felvett Frank hitelt ennivalóra már nem marad. Meddig megy ez így?
Szeretettel ölelek: Tara
Kedves Laci!
Mélyen egyetértünk, és valóban megfigyeltem, hogy ha valaki nem több kilónyi húst kér hétvégére, már az eladó arcán látszik az a kifejezés amit nehéz megfogalmazni, de érted mire gondolok. Ma "a pénzed mutatja, hogy mennyit érsz" alapján ítélik meg egymást az emberek, mert el sem tudja képzelni hogy holnap talán ő is "leértékelődik".
Köszönöm, hogy itt jártál.
Kedves Laci!
Kedves Tara!
Országunkban évek óta csökken a húsfogyasztás. Azonban nem azért, mert az egészséges táplálkozás érdekében áttértünk a hal- és szója fogyasztásra, hanem azért, mert egyre kevesebben engedhetik meg maguknak a hús fogyasztás "luxusát".
Természetes lett az éhbérért való dolgoztatás, a túlmunka ki nem fizetése, az ingyen "próbamunka".
Miközben az árak, közüzemi díjak vidáman emelkednek. Még elhagyott feleségnek sem kell lenni, ahhoz, hogy újra az ötvenes évek rántott húst pótló – tojásba kevert nagyobb adag zsemlemorzsa kisütve – ebédje kerüljön az asztalra.
Jól megírt novellád nagy szociális érzékenységről tanúskodik!
Gratulálok!
Judit
Kedves Tara!
Szomorú, hogy manapság a bérből sem lehet megélni, hogyan élnek a munkanélküliek? Egyre több család szegényedik el, vagy kerül a mélypontra, s Te olyan finoman tudod érzékeltetni azt a pontot, ami könnyeket csal az ember szemébe. Csak éppen azokéba nem, akik mindezt előidézték, vagy éppen tehetnének ellene. Sajnos!
Neked gratulálok, főhősöddel viszont mélyen együtt érzek.
Szeretettel, Ida
Kedves Tara!
Rövid, de annál megrázóbb történet. Az iszonyat az, hogy még csak nem is ritka a hasonló pillanat, eset, és egyre inkább úgy tűnik, hogy a leírtak nagyon is valóságosak lesznek a jövőben is.Mitől is lenne jobb?
Sajnos rengeteg a szegény család és folyamatosan kerülnek hasonló helyzetbe az emberek, nem mindig a saját hibájukból.
Gratulálok, ehhez a nagyon érzékletes, szépen megfogalmazott történethez.
Sok szerettel:Zsike:P
lassan helyük lesz a mindent a szemnek, semmit a szájnak hálózatoknak. állami támogatással :o(((((((
írásod feszültségvonulata jól felépített. Laci