Esetem a csökönyös szamárral

Összes megtekintés: 1,707 


Az Adria egyik szigetének kellemes kis városkájába mentem nyaralni. Délután volt amikor megérkeztem. Hétágra sütött a nap, gondoltam szétnézek a környéken. Körbe jártam az öblöt, mélyen beszívtam a tenger sós illatát, kerestem, de valahogy most nem találtam, azt a jellegzetes halszagot, ami annyira jellemző volt a kis halászfalvakra, és én annyira szerettem. Kószáltam a sziklás parton magamban. Csodáltam az azúrt fent és lent. Leültem egy kőre, révülten néztem a halovány ég túlvilági kékét, szinte lebegtem a nagy kékségben. Magával ragadott a gyönyörűség. Egyszerre csak valami közeli hang kizökkentett ebből a révületből. A hang irányát követve észrevettem az erdőben egy szamarat, málhával megrakottan, s a férfit, aki a kötőféket fogta. Húzta, nógatta a csacsit. Az megmakacsolta magát, csak azért is. Nem moccant, egy tapodtat sem. Előbb még biztatta szép, jó szóval, majd elborult az agya. Káromkodva, dühösen ütötte a puszta tenyerével. Nagyokat csattant a tenyér, a szamár annál makacsabb. Elborzadva néztem a jelenetet, zavartak a trágár szavak, meg hát nem utolsósorban, nagyon megsajnáltam szegény szamarat. Legnagyobb meglepetésemre a gazda legyintett egyet, s otthagyta szamarát. Töprengtem, vajon meddig áll ott a csökönyös csacsi?
Már felálltam, hogy közelebb megyek, esetleg megsimogatom szegény állatot, de észrevettem, jön vissza a gazda egy nagy husánggal a kezében. Nem várt fordulat, kicsit földbe gyökereztem. Újra megfogta a kötőféket, cifra káromkodások közepette a husánggal az állat hátára csapott. Ezt nem tűrhetem. Fel sem merült bennem, hogy esetleg én is kapok. Csak a cél lebegett előttem: meg kell védeni az állatot! Odarohantam. Elszántan kiabáltam, hogy hagyja abba. Megállt. Végigmért dühösen, mit akar egy városi fruska? Gyorsan megragadtam az alkalmat, és nyugodt hangon kértem, hogy menjen oda a kőre, ahol az imént én ültem, pihenjen egy kicsit, s bízza rám a szamarát. Újra káromkodott egyet, majd nagy meglepetésemre kínálta a botot. Elvettem, úgy találtam jobb helyen lesz nálam. Elindult a kő felé, szememmel követtem, amíg leült. Rágyújtott. Kicsit fellélegeztem.
Végre magunkra maradtunk a szamárral.
– Ó, te kis szerencsétlen csacsi, most mit kezdjek veled? – Szomorú nagy szemeit rám emelte,
annyi megaláztatás volt benne. Simogattam, nyugtatgattam az összevert állatot, közben beszéltem hozzá magyarul. Gondoltam ilyen nyelvet még úgysem hallottál, de mi értjük egymást, igaz-e? Megpaskoltam a pofiját, nyakát, közben félszemmel a gazdát is figyeltem. No, csak had füstölögjön magában, addig süssünk ki mi ketten valami okosat.
– Jó lenne belelátni, a buksi fejedbe, mi zajlik odabenn? Ha elszívja a cigit a gazdád, jön a husánggal. Mond kis csacsi, mit kezdjek veled? – akkor újra rám emelte a szemét, nézett csak bambán, majd észrevettem valami halvány hálafélét.
Megfogtam a kötőféket, s elindultam. Beszélgettem vele, már régi ismerősként, meséltem, csacsogtam tovább, a szamár meg a nyomomban botorkált. Kivezettem az útra. Fogalmam sem volt merre kell menni, de majd szól a gazda, gondoltam. Ballagtunk az úton mi ketten, kérdeztem tőle, hallja-e a madarak csicsergését, meg, hogy érzi-e a kellemes levendula illatot? Ő meg csak bólogatott. Arra lettem figyelmes, hogy kissé kocog, hogy beérjen, majd hozzám dörgölte a fejét, megnyalta a kezem. Ettől egészen elérzékenyültem. Hátranéztem, láttam a gazda tisztes távolságban követ, már lehiggadt, nyugodtan fütyörészett.
Megkérdeztem hát, hogy mennyit kell még menni? Még olyan hat kilométer, hangzott a válasz.
Ajajjj! Mibe keveredtem, jó kis malőr. Megoldást kell találnom mielőtt az este jön. Vajon a csacsi most, hogy reagálna a gazda közelségére? Remélem nem kezdődik minden elölről? Próba, szerencse! Szóltam a gazdának, hogy jöjjön a szamarához, közben beszélgettünk, s mivel nem vettem észre semmi ellenreakciót a szamárnál gazdája hangjának hallattára, óvatosan átadtam a kötőféket.
Már csak azon töprengtem, hogyan búcsúzzak el tőle, hogy fájdalmat ne okozzak vele.
Téptem füvet az útszélen, kínáltam… evett a kezemből. Még beszéltem hozzá, nagy barna szeméből szeretet sugárzott.
Döntöttem: mielőbb el kell mennem, ez a lelkület veszélyes nekem.
Téptem még füvet, azt a gazda kezébe adtam, a csacsi homlokára gyors csókot nyomtam.
Megálltam. Intettem, hogy ők ketten folytassák az utat…
Ahogy ott álltam, néztem utánuk, az első könnycseppek végig gördültek az arcomon. A csacsi megállt, hátranézett, nem tudtam eldönteni sírt-e, vagy nevetett, de azután ment tovább a gazdája mellett. Az beszélt vele csendesen, szépen, etette közben. Majd hátraszólva, valami köszönetfélét mormogott.
Az állat szeretete, az ember köszönete mindennel felér. Mégis futva, menekülve tettem meg a visszautat. Hittem, az eső eredt el hirtelen, pedig csak a könnyem folyt szüntelen.
Azok a szép meleg, barna szemek, azóta is kísértenek.

Írta: Kőműves Ida

“Esetem a csökönyös szamárral” bejegyzéshez 13 hozzászólás

  1. Kedves Zsuzsanna!
    Köszönöm, hogy elolvastad a történetem és együtt érzésed is köszönöm.
    A gazdára történő ráhatást azonnal éreztem, csak abban reménykedem, hogy hosszú távra is igaz lett…
    Köszönöm, hogy itt jártál. Nagyon örültem Neked.
    Szeretettel, Ida

  2. Kedves Titanil!
    De jó, hogy visszanéztem!
    Nagyon köszönöm, hogy ezt a történetemet is elolvastad. Örülök, hogy tetszett.
    A módosítással úgy értek egyet, ha a virág is marad, és bővül az állattal. Így lesz teljes egész.
    Köszönöm, hogy itt jártál, nagyon örültem.
    Szeretettel, Ida

  3. Kedves Ida!

    Csodálatosan szép ez a régi történet, ami veled megesett!
    Úgy éreztem, mintha én is ott lettem volna Veled, a szamár mellett és drukkoltam, hogy empátiáddal, kedves, nyugtató szavaiddal sikerüljön elindulásra bírni.
    Örömmel nyugtáztam, hogy sikerült, hiszen szóljon a szavunk bármilyen nyelven is, az állat megérzi azt, ha kedvesek vagyunk hozzá.
    Ígymódon az agresszív viselkedésű gazda is tanult valamit és talán ezután türelmesebb lesz a jószágához!

    Köszönöm az élményt, amit ezzel a történeteddel adtál!

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    🙂

  4. Kedves Ida!
    Örülök, hogy egy új, állatbarát írását olvashattam. Nagyon tetszett írásod, úgy éreztem mintha velem történt volna ez meg, annyira beleéltem magam a történetbe.
    'Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet" szólásmondást kissé módosítanám. Aki az állatot szereti, rossz ember nem lehet.
    Gratulálok írásodhoz, és örülök, hogy olyan szép helyen üdülhettél!
    Szeretettel: Titanil

  5. Kedves Judit!
    Köszönöm, hogy itt jártál és elolvastad az írásom, köszönöm kedves hozzászólásodat.

    Az utolsó mondatoddal száz százalékosan egyet tudok érteni. Sokaknál hiánycikk az empátia, a más emberek iránti együttérzés. Sajnos, ezt nap mint nap tapasztaljuk…

    Üdvözlettel

    Ida

  6. Kedves Ida!

    A szamarat a szegények állatának tartották. A szegény meg tele van gonddal-bajjal-jajjal, már csak az hiányzik neki, hogy még az a kis szamárka is az ellenére tegyen…
    Ahol nagy az ínség, kevés a türelem.
    Csakhogy a szamár bár jól idomítható, emellett igénytelen, szívós, hosszú élettartamú és békés természetű, de intelligens állat – így fellázad a túl nehéz teher, a túl hosszú út, az éhség, a szomjúság ellen.
    Nagyon szépen írtad meg, ahogyan megértetted vele azt, hogy jobb lesz ha engedelmesen kocog tovább.
    Előbb a szeretetedért ment utánnad, aztán az édes fűért, aztán a megnyugvás – amit kiváltottál belőle – hajtotta tovább az úton.
    Tanulságos történet. Az erőszaknál, dühnél többet ér az empátia. Nagy szüksége lenne annak, hogy az örökös acsarkodókat, ellenség keresőket, akiknek létszükséglete, hogy háborúban álljanak valakikkel -bárkikkel – valaki empátiára tanítsa.

    Judit

  7. Kedves Veronika!
    Köszönöm, hogy olvastál, és köszönöm együttérzésed.
    Ha csodát nem is tettem, de a kis csacsinak biztosan jólesett az a kis szeretet, a gazdát meg, talán (én abban reménykedem), jobb belátásra bírta az eset.

    Szeretettel üdvözöl, Ida

  8. Kedves Iduska!
    Most jutottam még csak ide, nagy szeretettel és figyelemmel olvastam a történetet.
    Tanulságos, emberi, és őszinte történet volt. Örülök, hogy megosztottad velünk.
    Szeretettel:Zsike:P

  9. Kedves Tara!
    Annak a kis névtáblával ellátott külön szobának nagyon örülök, sőt nagy megtiszteltetés nekem. Köszönöm szépen.

    Hát az a csacsi, az tényleg egy tündéri lény volt, nekem is a szívem szakadt meg. Gondolhatod, mivelhogy ez a történet évtizedekkel ezelőtt játszódott, s még mindig olyan elevenen él bennem, előttem van az aranyos pofija, a gyönyörű nagy barna szemei… Nem lehet elfelejteni.
    Ennyi év után is végig sírva írtam ezt a történetet.
    Köszönöm, hogy együtt éreztél velem.
    Sok szeretettel, Ida

  10. Kedves Ida!
    Potyogtak a könnyeim, közben egy idő után már egyszerre sírtam és nevettem, mert eszembe jutott, hogy ha ezt a történetet a párom olvasta volna, arra gondolt volna, hogy milyen szerencse, hogy nem velem történt. Mert nem tudná, hogy hogy, de én biztos, hogy hazahoztam volna a szamarat. (De előbb megraktam volna a gazdáját). Ezzel az írásoddal egy névtáblával ellátott külön szobát kaptál a szívemben.
    Szeretettel olvastalak: Tara

  11. Drága Violám!
    Sajnálom , hogy megríkattalak, ugyanakkor örülök, hogy örömöt okoztam, mert szereted az állatokat.

    Ez egy régi történet, még egészen fiatal voltam, de valahogy azóta is mélyen él bennem a történet, s jól esett kiírni magamból. Igen, sajnos az állatok is sokat szenvednek goromba, durva gazdáiktól. De az a csacsi tényleg egy tündéri lény volt…

    Köszönöm, hogy olvastál, és értékelted hozzászólásoddal.

    Szeretettel ölel, Ida

  12. Kedves Ida!
    Hát engem is megkönnyeztettél. Te valóságos csodát műveltél a szegény szamárral. A gazdája képes lett volna agyonverni!
    Nagy érdeklődéssel olvastam írásodat, mert az állatokhoz nagyon vonzódom, örömet okoztál.
    Szeretettel: Viola 😛

Szólj hozzá!