A munka hőse

Összes megtekintés: 774 


Dóra lassan sétált át a mezőn, hogy kedvenc játszóhelyére érjen a kis dombon a folyó mellett. Mióta felfedezte azt a helyet mindig ide járt ki és magával vitte piros pöttyös labdáját is, ami az egyetlen barátja volt, mert elköltözésük után nagyon ritkán tud régi barátaival találkozni. Új barátokat nehezen szerzett, mert félénk volt és visszahúzódó, így sokszor magányos is volt.
A hely messze volt, amitől Dóra mindig elfárad, ilyenkor le szokott feküdni a fűbe a folyó mellé, az eget nézi, vagy a fűben a bogarakat. Roppant érdekesnek tartotta az apró fekete hangyák katonás menetelését, a fehér felhőket, amik az égen úsznak, és azon gondolkodik mindig, hogy vajon miből lehetnek és rájuk lehet e ülni. Milyen lehet odafent labdázni?
Már látszott a domb és rajta a romos épület. A kislány arca felderült és szaladni kezdett felé. A magas fűben alig látszott, csak hosszú barna hajáról lehetett volna, megmondani hol van. A domb tetején megállt és rámosolygott a hatalmas, kopott, szürke falakra, mintha egy régi barátját látná viszont. Az épület teteje több helyen be volt szakadva és a fal is itt-ott le volt omolva. Dóra nem tudta miféle lehet, még soha nem járt bent, mert félt, hogy gonosz emberek laknak bent, vagy szörnyek, vagy talán maga a Fadanc él a sötétben bujkálva a hozzá hasonló kislányokra lesve, mert az nagyon szereti az olyanokat úgy hallotta.
Végig szökdelt a betonfalak árnyékában, egyik kezével végigsimította a falat amerre ment és közben vidáman egy dallamot dúdolt, mígnem elérkezett a legmagasabb állva maradt falrészhez. Felnézett a repedésekkel és bemélyedésekkel teli hihetetlen magas falra. A tetejéről talán elérném az égkékjét is, gondolta. Vajon olyan a tapintása, mint a víznek, vagy inkább, mint a fagyinak?
Hozzádobta a labdát a falnak, majd elkapta, amikor visszapattant. Azt szokta játszani, hogy minél magasabbra feldobja a falon. Régen, a barátaival is ezt játszották, de ott mindig ő dobta a legalacsonyabbra, amiért kis is nevették, pedig ő annyira próbálta. Azok nevették ki, akikről úgy gondolta, hogy a barátai. Az emléktől mérges lett és kis kezeivel erősen megfogta a labdát. Könnyek szöktek a szemébe. Majd én megmutatom, mondta magában, azzal a magasba hajította a labdát olyan erővel, ahogy csak tudta. A pöttyös labda száguldott az ég felé, majd az egyik nagy mélyedésnél megpattant és visszahullott a földre.
– Túl kicsi megint –dünnyögte és felkapta a labdát, majd újra feldobta. Újra, újra és újra. –Nem vagyok –kiabálta, mikor már a könnyektől alig látott –gyenge!
A labda túlrepült az eddig elért legmagasabb ponton is, majd az egyik gerendának nekiütközött és onnan a fal legtetején bepattant az épületbe. Dóra pár pillanatig ledöbbenve nézte a fal tetejét. Arcán csorogtak a könnyek. Örült és szomorú is volt egyszerre. Boldog volt, mert végre megmutathatta, hogy ő is ér valamit, ő is képes arra, mint a többiek, sőt többre is, ugyanakkor szomorú volt, amiért elveszett a labdája. Leült a fal tövébe, átkarolt a térdeit és sírdogált. Most mit csináljak, kérdezte magától, senki nem látta, hogy milyen ügyes vagyok és még a labdám is elveszett. Butaságot csináltam, buta vagyok. Egyre szomorúbb lett és egyre csak sírt, mígnem elaludt a sok dobálás okozta fáradtságtól.
Arra ébredt, hogy valami a térdére szállt. Felnézett. Arcára már rászáradtak a könnycseppek, de még látszott a sírás nyoma. A térdén egy apró lepke pihent, szárnyát lassan mozgatva figyelte a kislányt.
– Szia kicsi pillangó –köszönt neki Dóra. –Elveszett a labdám, beesett ebbe a nagy házba, de nagyon félek bemenni.
A pillangó széttárta piros szárnyait, majd felröppent és lassan repült a fal mentén.
– Hova mész? –kiáltotta utána a kislány, majd felállt és utána sietett. A fal végénél kilépett és a szemébe sütő nap elvakította. Felemelte a kezét és lenézett a dombról a folyóra és az azon túli mezőkre, amiket már sárgába öltöztetett a lenyugvó nap. Tőle jobbra volt egy hatalmas kapu, aminek csak az egyik szárnya rozsdásodott a helyén, a másik eltűnt. A kapu előtt ott lebegett a pillangó, majd beröppent rajta, mikor a lány közelebb ment. Bent nem volt túl sötét, mert a tető több helyen beszakadt és a falak is omladoztak, de az oszlopok és ledőlt gerendák ijesztő árnyékokat vetettek, amik köztudottan a szörnyek kedvenc búvóhelyei.
Dóra lassan belépett a kapun. –Hahó –mondta remegő hangon, mire hideg járta át a testét, amitől összehúzta magát. Nagyon hideg volt bent és nagy csend. Végigsétált a romos oszlopok, meghajlott fémgerendák és furcsa gépek között, de minden kis zajra összerezzent. A terem végén nehezen betolta a súlyos fémajtót és egy nagy csarnokba jutott. Gépek sorakoztak egymás mellett. Mindegyik rozsdás volt, van, amelyikre rádőlt a mennyezet. Az egyik jobb oldali gép tetején ott volt a piros pöttyös labda. Dóra odasietett és nyújtózkodva próbálta elérni, de nem sikerült. A terem közepén lévő törmelék kupac mellől odagörgetett egy nagy, rozsdás fém hengert a gép mellé és arra állva próbálkozott, de most sem sikerült. Túl kicsi volt. Szomorúan leült a hengerre és a lábait bámulta. Miért vagyok ilyen kicsi, kérdezte magában, pedig apu azt mondta úgy növök, mint a gomba. A gomba pedig kicsi. Lehet, hogy ezért mondta?
Felnézett és egy alakot látott közeledni a törmelék felől, ahonnan a hengert szerezte. Ledermedt a félelemtől. Lehet, hogy egy szörny, vagy a Fadanc. Az azonban csak egy ember volt kopott munkásruhában. Észre sem vette Dórát, csak odaállt a gép elé és valamit csinált vele. A lány leugrott a hengerről és odasietett. Az alak úgy tűnt a semmit rakodja és nézegeti, de furcsán áttetsző is volt. Biztosan visszaadja a labdám, gondolta Dóra, hiszen nem tűnik szörnynek.
– Bácsi –szólt a kislány. A szellem megállt a matatással és hírtelen a lány felé fordult. Arca elnyűtt volt, fáradt és mérgesnek is tűnt, amiért megzavarták. –Csókolom. Visszaadná a labdámat –a gép tetején várakozó labdára mutatott.
A szellem mérgesen megfeszítette az ajkait, egyik kezével felnyúlt a labdáért, átnyúlt rajta, de az mégis lerepült onnan egyenesen a kislány kezébe.
– Köszönöm –mondta és magához szorítva a labdát elindult visszafelé, de pár lépés után megtorpant. Visszafordult, ahol a szellem még mindig a semmin dolgozott. –Bácsi –szólította meg ismét, amire a szellem csak egy pillantást vetett a kislányra, de utána folytatta a dolgát. –A bácsi nem a Fadanc?
A szellem megdermedt. Hátranézett és megkérdezte: -A micsoda?
– A Fadanc –ismételte Dóra. –Nagy, csúnya, félelmetes és kislányokra vadászik.
– Ez butaság. Szörnyek pedig nem léteznek –legyintett a szellem. –Én pedig nem Fadanc vagyok, hanem… ööö… a nevem… I… Is…
A szellem teljesen elbizonytalanodott, az arcán látszott, hogy minden erejével próbál emlékezni valamire, majd mérgesen felcsattant: – Nem mindegy!? Dolgoznom kell! –azzal visszafordult és tovább tette a dolgát.
– Dolgozni? –nézett kérdően a kislány. Anyukája és apukája is szokta ezt csinálni, de nem értette, hogy mi benne a szórakoztató.
– Te még túl kicsi vagy ehhez –vágta rá a szellem. –Nem tudod mi a munka.
– Nem vagyok kicsi –Dóra mérgesen felfújta az arcát. –És igenis tudom mi a munka. Anyu és apu is arra a munka nevű helyre szoktak járni, olyankor a szomszéd Babi néni vigyáz rám. De biztos nem jó hely, mert mikor megjönnek mindig fáradtak.
– Nem érted –sóhajtotta a szellem, majd folytatta. –Azért dolgoznak, hogy megéljetek. A munkával pénzt keresnek, amiből dolgokat vesznek.
– Mint a csoki? –vágott közbe a kislány. Emlékezett, hogy anyukája mindig valami papírt vagy csillogó korongokat ad az eladó néninek, mikor vesz neki csokit.
– Mint az –bólintott a szellem.
– De nem értem miért jó a pénz –mondta Dóra -, mert az csak ilyen papírdarab meg korongok, mint ez.
Belenyúlt szoknyája zsebébe és egy fém kupakot húzott elő, amit tegnap talált.
– Jaj, még mindig nem érted –rázta a fejét a szellem. –Azzal, hogy én itt dolgozok, pénzt kapok attól, akinek dolgozok. Utána ebből én veszek dolgokat, például olyan labdát, ami nálad van. A labda gyártója megkapja a pénzt, amiért én megvettem a labdáját, ebből ő tud fizetni egy embernek, aki majd legyárt még egy labdát, amit eladhat. Érted?
Dóra lenézett a labdájára, majd vissza a szellemre.
– De miért nem kapja meg mindig az a labdát, aki megcsinálta? Úgy sokkal egyszerűbb lenne, és akinek labda kell meg tudja csinálni magának.
A szellem szólni akart, de látszott rajta, hogy elege van és csak legyintett, majd felnézett az egyik gerendán lógó órára, ami öt óra húsz percet mutatott, de egyik mutatója sem mozdult.
– Na, elég időt fecséreltem rád –szólt a szellem és az órára mutatott. –Rengeteg idő van még hátra. Dolgoznom kell.
– Inkább játszunk. Unalmas, ha mindig dolgozol –azzal a szellem felé dobta a labdát, de az akadály nélkül átsuhant a fején, visszapattant az egyik oszlopról és Dóra lába elé gurult.
– Nincs nekem időm ilyen butaságokra. Dolgoznom kell!
A kislány mérgesen felfújta az arcát. Felvette a pöttyös labdáját és elindult a kijárat felé.
– Buta munka. Buta szellem –mondta a kijáratból visszafordulva, majd elindult haza. A szellem pedig tovább folytatta végtelen és értelmetlen munkáját.

***

Pesti Hírlap, 2031. augusztus 26.

A Honvédség vállalta a felelősséget azért az akcióért, amiben 78 ember vesztette életét. A katonai hírszerzés a kelet-magyarországi ultra nacionalista szervezet egyik fegyvergyárának vélte azt a Duna parti papírgyárat, amit a Honvédség gépei lebombáztak megölve a bent tartózkodó munkásokat. A támadásnak egyetlen túlélője kómában fekszik a Honvéd Kórházban. […]

2010. szeptember 5.

Írta: Fülöp Adrián

“A munka hőse” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Adrián!

    Nagyon megható a történet, amiből lehet látni, hogy a kisgyermekek képesek még meglátni az elhunytak szellemét és velük beszélgetni is tudnak a maguk módján.
    Úgy olvastam, hogy később, felnőttkorukra ezt a képességüket elveszítik.

    Örülök, hogy a kislánynak nem esett baja.

    Jól előrementél a történelemben, remélem, hogy a valóságban nem fog megtörténni!!!

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    🙂

  2. Kedves Adrián!
    Döbbenetesen jó írás. Nem az a fajta, amit elolvasunk, és a másikhoz megyünk. Tovább gondolkodtatja az embert. Nagyon-nagyon tetszett.
    Szeretettel gratulálok: Tara

  3. Kedves Adrián!
    Különös történet, és jó húsz évet előre mentél a jövőbe.
    Jól kidolgozott szép munka. Bár a kislányért nagyon aggódtam, tartottam tőle, hogy vele esik valami baj. Szerencsére nem így történt.
    Gratulálok írásodhoz.
    Üdvözlet, Ida

Szólj hozzá!