Gyereknap 3/3. rész

Szerzőtársak: Edwin Chat- Kuzma Julianna
A terasztető alatt álló csoport tagjai amint meglátták Patrikot, azonnal hívni kezdték, kiabálva, aggodalommal teli hanggal.
-Patrik! Gyere ide! Gyorsan!- kiáltották a tanárnők, és a szülők.
– Hatik! Hehe ide!- utánozták a felnőtteket a beteg gyerekek is. Az előkerült fiú közömbösen nézte riad társait, és az egésszel mit sem törődve, nem hallgatva rájuk, továbbra is csak állt. Körülötte a hatalmas férgek is egy helyben vonaglottak, mintha ki akarnának bújni a bőrükből. A fiú elvarázsolt lelke, manipulált elméje nem fogta fel, nem vett tudomást a jelenről, és engedve a férgek akaratának, nekik fogadott szót, nem a hívó, aggódó ismerősöknek.
Néhány giliszta elindult az épület felé, amiket egyre több, és több követett. Mikor már minden féreg mozgásban volt, Patrik is elindult, ugyanazzal a lassú, komótos járással, amivel idáig jött. Az intenzív eső szorgalmasan zizegett, áztatta a tájat, mindent, és mindenkit, amik, és akik az ég alatt tartózkodtak. Az egész terep egy merő sárrá alakult, a lábnyomokban apró tócsák gyűltek. A férgek által húzott hosszú, homorú medrek is pillanatok alatt magteltek vízzel.
Ahogy egyre közeledtek, a teraszon állók úgy vették észre, Patrik milyen társasággal tért vissza. A gyerekekbe félelem költözött, sírni kezdtek, a felnőttek pánikba esve kiabáltak, a nők sikítoztak, szerettek volna menekülni, de fogalmuk nem volt, merre, és hova. Az egyik apuka kirohant a rétre, próbálta megkeresni a kisbaltát, de nem járt sikerrel. Sőt, próbálkozása nem csak kudarcba, de szörnyű tragédiába fulladt. A hatalmas férgek pillanatok alatt teperték a sárba, és a magatehetetlenül üvöltöző férfi szájába egy óriásgiliszta kúszott be, hogy elvégezze a fajfenntartáshoz szükséges ceremóniát, ugyanúgy, mit korábban Patrik esetében. Miután lezajlott a kokon lerakása, a férgek folytatták útjukat a terasz felé. A sárba gyűrt férfi erőtlenül, gyengén mozgott, egyfolytában köhögött, és a tudatalattija elkönyvelte, hogy hamarosan itt a vég.
A két tanárnő, az anyukák, apukák ijedten kiabáltak, ők sem láttak még soha ezekhez hasonló élőlényeket.
– Mi van itt?- sikította hisztérikusan Valika néni.
– Úristen! Mind meghalunk!- kiabált pánikba esve az egyik apuka. A feszültség egyre fokozódott, és mikor a férgek már csak pár lépésre voltak a terasztól elszabadult a pokol. Mindenki menekülni akart, felnőtt, gyerek egyaránt. Mivel a férgek elég széles területet foglaltak el, az emberek nem tudtak másfelé menekülni, csakis arra, ahol Patrik volt a nem mindennapi kísérettel.
A giliszták minden embert sorra vadásztak le, akár a legyeket. Patrik semmit sem tett, csak állt, és közömbösen figyelte a történteket. A pániktól, félelemtől, ijedtségtől gondolkodni nem tudó nevelőket, sérült gyerekeket egymás után kapták el a férgek, és ellenállást nem tűrően nyomták őket a sárba. Teljesen átvették az uralmat az emberiség felett, vadul, mohón nyüzsögve furakodtak be a kétségbeesetten kiáltozó, eltátott szájakba, és tették le kokonjaikat az emberi nyelőcsövekbe. A rétet betöltötte a kiabálás, jajgatás, köhögés, prüszkölés, a menekülés kétségbeesett, reménytelen hangjai.
Patrik kivételével minden ember a sárba hempergett, áldozattá válva, reménytelenül küszködve. A férgek senkit nem kíméltek. A gyerekek is ugyanúgy jártak, mint a felnőttek. Sajnos a fajfenntartási ceremóniának néhányan idő előtt estek áldozatul. Egy felnőtt, és pár gyerek nem tudta elviselni a szájukba bemászó férgeket, és az általuk eltorlaszolt nyelőcső, a légutak akadályoztatása miatt rövid időn belül megfulladtak.
Vonagló emberek nyöszörögve hemperegtek a sárban, és várták, hogy bevégezzék sorsukat. Nem tudhatták, hogy ez az elviselhetőbb része volt a dolgoknak.
Talán negyed óra telt el a férgek támadása óta, mikor a sárban tehetetlenül fetrengő emberek remegni, vonaglani kezdtek. Szájuk résnyire nyílt, és szürkés, bűzös hab szivárgott ki rajtuk. Kiabálni, jajveszékelni már nem tudtak, csak halk morgás préselődött ki mellkasukból, légszomj, heves zihálás kíséretében. Mindeközben Patrik egykedvűen állt, esze ágában nem volt, hogy segítséget nyújtson bármelyiküknek is. Csak állt, és nézte, mi történik, mintha tetszene neki a dolog, de arcán semmiféle érzelem nem volt felfedezhető. Agyon ázott testét hűvös borzongás járta át, kezeit, lábait kiverte a libabőr, és néha megrázkódott, mikor azt érezte, hogy fázik.
A sárban vajúdó embereknél megindult az ellés, ha lehet így fogalmazni. A bűzös habbal borított szájakból újszülött férgek kerültek elő. Lassan araszoltak kifelé, és gyűrűs testük java része még a nyelőcsövekben vonaglott, ezáltal fulladásos halált okoztak az őket eddig óvó, védelmező, tápláló emberi testeknek. Mert e hatalmas féregfaj számára tökéletes fészek az emberi test, a nyelőcső, ahonnan hozzájutnak a megfelelő táplálékhoz, ami az ő esetükben emberi váladékok, és a nyelőcső biztosítja számukra a megfelelő hőmérsékletet, és megóvja őket mindenféle káros, ártalmas, esetleg végzetes külső hatás elől.
Patrik kerekre tágult szemekkel, meglepődve nézte a napvilágra kerülő újszülötteket, és nyomott mosoly jelent meg görbe ajkain.
– Ahanyosak.- állapította meg, teljesen megfeledkezve embertársairól, akik meghaltak, vagy ha nem, épp most vívják haláltusájukat. És nem foglalkoztatta olyan gondolat, hogy most mi lesz vele ezután, hogy kerül haza, és egyáltalán ennek az egésznek mi lesz a következménye. A férgek összevissza csúszkáltak, keresztül az emberi tetemeken, bele a sárba, majd újra a holttestekre, izgatottan köszöntötték az újszülötteket. Néhány ember szájából több kis féreg is előmászott, ezáltal megtöbbszöröződött az eddigi létszám. Legalább kétszáz giliszta vonaglott az élettelen testeken, a sárban. Minden hullát több féreg szállt, meg és nekiláttak enni. Patrik érezte, hogy ez nagyon rossz, kegyetlen dolog, arcára undor ült, és elfordult. Párat köhögött, majd rövid öklendezés után elhányta magát. Gyomrából nem sok minden került felszínre, jóformán csak az inger kínozta, ezáltal a hányást erős ordítás váltotta fel, minek következtében arca elpirult, szemei telefutottak könnyel, és úgy érezte, torka mindjárt kiszakad.

Bettin úrrá lett az idegesség, hirtelen kitört belőle a sírás, és erőtlenül rogyott térdre. Arcát két tenyerébe temetve, vad zokogás remegtette testét. Hiába csatangol fáradtságot nem ismerve, hiába kiabálja egyetlen kisfia nevét, egyre reménytelenebbnek tűnik a keresés. Nem tudta elképzelni, hogy történhetett ilyen, pont az ő kisfiával, és pont most tud ilyen könyörtelen lenni az időjárás is. Eddig akármerre ment, bármely irányba fordult, és haladt, senkit nem talált. Szomorú tény, hogy már nincs egy irány sem, amerre mehetne. Illetve már csak egy van, visszafordulni. De nem akar még visszamenni, pedig más választása nincs, mert már mindenhol kereste Patrikot. Tűvé tette érte a környéket. Sehol nincs. Zokogása egy szemernyit sem csillapodott, de az a tudat megnyugtatta kissé, hogy a környéken semmi gödör, bánya, esetleg olyan tó, folyó nincs, amibe a fia bele eshetett volna. Érezte, és tudta, hogy Patrik nincs életveszélyben, legalábbis ami a terepet illeti. Hacsak le nem szakad egy nagyfeszültségű vezeték, egyenesen a fia hátára, de ennek csekély esélyét sem látta.
Lassan felállt, megtörölte arcát, nem mintha olyan nagy haszna lenne, majd körülnézett. Mindenhol csak a rét, fák, bokrok, dombok. Sehol egy állat, egy ember, teljesen néma a táj, ha leszámítjuk a vihar hangjait. Sírása csitulni kezdett, és próbálta a további teendőket megtervezni. Azzal tisztában volt, hogy nem veszítheti el a józan eszét, igyekeznie kell higgadtan gondolkozni, és uralkodnia magán. Mellkasa nagyokat emelkedett, ahogy a lecsillapodott sírás néha újra ki akart törni. Pár perc elteltével sikerült kissé lenyugodnia, majd új reményekkel mégis visszafordult. Elhatározta, nem azon az úton megy vissza, inkább leír egy hatalmas kört a rét szélén, és akkor számításai szerint a parkolónál fog kikötni. Az is lehet, hogy közben Patrik megkerült, és a többi gyerekkel, meg a nevelőkkel a buszban várják, hogy végre ő is visszaérkezzen. Ez a gondolatmenet pici mosolyt csalt az arcára, és a meghatódottságtól újra sírni kezdett. Mint a keresés elején, most is hatalmas elánnal, nagy elhatározással folytatta feladatát. Néha a földből kiálló kövekben megbotolva, néha a sárban megcsúszva, nem elesve, türelmetlenül haladt a rét szélén, a parkoló felé.
A férgek lassan egy csoportba kezdtek összeverődni, komótosan kúsztak le az emberi tetemekről, melyek itt- ott megcsonkulva, hiányos testtel áztak a sárban. Patrikkal nem törődve tették a dolgukat, formálták, dagasztották a sarat gyűrűs testükkel, ahogy izegtek- mozogtak. Mikor teljesen különváltak a táplálékul szolgáló hulláktól, egymás mellé gyűlve lassan elindultak vissza oda, ahonnan Patrikkal jöttek. Testük alatt halkan tocsogott a víz, fröccsenő, purcanó hangokat adott a sár, amint haladtak előre araszolva. Lassan, de biztosan haladtak együtt az öreg, és az újszülött férgek vissza otthonukba, maguk mögött egyre messzebb hagyva azt a helyet, ami nemrég még az öröm, a boldogság, az önfeledt kacagás helyszíne volt. De most ezt a helyszínt áldatlan állapotok uralják. Felborult asztalok, székek, szanaszét heverő táskák, szatyrok, sárban fekvő, meggyalázott, megcsonkított élettelen gyerek, és felnőtt emberi testek. Egy elmosott gyereknap, ahol vérengzés, vihar pusztított, szedte könyörtelenül áldozatait, senkit, semmit nem kímélve.
Patrik zaklatott lélekkel állt, megfordult, és nézte a távolodó férgeket. Tudta, hogy már nem kell velük tartania. Még egy dolgot el kell intéznie, de ahhoz már nincs szüksége a férgekre. A lemészárolt iskolás társai, és a tanárai nem érdekelték, egy dologra koncentrált, semmi másra. De ezt csak a megfelelő helyen, és időben tudja végrehajtani, és erre az élettelen tetemekkel tarkított, viharvert rét nem alkalmas hely.
Egy darabig még nézte a távolodó férgeket, majd megfordult, és a sáros halottakra vetett egy hosszabb pillantást. Köhögni kezdett, aztán kiköpött egy szép adag szürkés, bűzös habot, és elindult a parkolóban álló buszhoz.
Eközben Betti csak rótta maga előtt a végtelennek tűnő utat, s már –már úgy érezte erőfeszítése hasztalan, amikor az utat fürkésző szeme előtt egy halvány gyermek alak rajzolódott ki, valahol az épület mögött, ami előtt a hullák hevernek, és a parkoló között. Anyai ösztönei nem tévedtek, az a halvány alak nem lehet más csak életét bearanyozó gyermekének alakja. Szeméből újra előtörtek a könnyek, de ezek most az öröm könnyei voltak. Lábai szaporán falták a távolságot anya és gyermeke közt, miközben, mint egy imádságot ismételgette szeretett csemetéje nevét.
Már csak pár méter választotta el őket egymástól, amikor Betti tisztán minden kétséget kizárva felismerte a komótosan ballagó alakban Patrikot, s örömében szívet szaggató hangon kiáltotta gyermeke nevét. A csendesen lépkedő semmire nem gondoló fiú anyja hangjára ösztönösen felkapta a fejét, s amint meglátta a feléje közeledő ismerős alakot arcán széles mosollyal, szaporázta meg ő is lépteit. Az utolsó métert az anya már futva tette meg, s olyan erővel szorította magához elcsatangolt fiát, mintha soha többé nem akarná karjaiból kiengedni. Pár percig összeölelkezve némán álltak, Betti letörölte szeméből a könnyeket és Patrik elé guggolt, szeretettel nézett a számára oly kedves, és gyönyörű szempárba. Majd kérdezés nélkül felállt, végig simított fia elázott haján, és kézen fogva őt csak ennyit mondott: – Gyere életem ideje haza mennünk. Már biztosan fáradt vagy, és megéheztél ezen a hosszú úton.- Patrik felnézett anyja arcára, és mosolyogva maga elé motyogott egy halk igent. Betti keze szorosan fonódott fia apró kezére, s mit se törődve a csoport többi tagjával egyenesen a hazafelé vezető úton haladtak végre együtt. Hazáig egyikőjük sem szólalt meg, mindkettőjük számára kimerítő volt ez a nap.
A háztömbhöz érve a nő az átélt megrázó eseményektől, és a testét teljesen lehűtő átázott ruhák miatt remegve illesztette a zárba a kulcsot, majd megkönnyebbülve léptek be az ismerős biztonságot nyújtó lakásba. Betti azonnal teleengedte a kádat jó meleg vízzel, és szeretettel biztatta Patrikot fürdésre, szerette volna, ha a jótékony hatású meleg víz minél hamarabb átmelegíti fia áthűlt testét. A fiú örömmel lépett a kádba, szerette a vizet, és hosszú ideig el tudott játszani benne, így anyja nyugodt szívvel hagyta magára már is a játékba merülő gyermeket.
Gyorsan az asztalra készítette vacsorájukat, kevert Patriknak még egy jó forró kakaót, és mindkettőjük hálószobájában megvetette az ágyat. A fürdő felől halk neszezést hallott, – megunta –gondolt mosolyogva gyermekére, és benyitott a fürdőszobába, ahol fia már nyakig betekerte magát kedvenc fürdőlepedőjébe. Gondosan belebújtatta meleg pizsamájába, és élvezettel nézte a jó étvággyal vacsorázó Patrikot, aki olykor egy-egy rövid ideig tartó köhögéssel keltett aggodalmat újra anyjában. – Biztosan megfázott…,csak komoly baja ne legyen.- gondolta, amíg aggódó arccal nézte vacsoráját befejező fiát.
Amint felállt az asztaltól már is ágyba dugta, és kezébe adta a még jó meleg kakaót, s míg ő kortyolgatta az italt addig Betti felolvasott egy rövidke esti mesét a már álmosan pislogó gyermekének. Elvette kezéből az üres bögrét, és a kedvenc pózába helyezkedő gyereket nyakig betakarta puha, meleg takarójával.
Még kis ideig elidőzött az ágy szélén ülve, és hálát adott a jó Istennek, hogy baj nélkül átvészelték ezt a szörnyű napot. Mire gondolatai végére ért a fiú már édesen aludt. Fáradtan elcsigázva lépett ki a gyerekszobából, hogy átadja magát a kényeztető meleg fürdő élvezetének. Hosszú perceket töltött a forró vízben, s mikor már érezte, hogy teste kellőképpen átmelegedett, törölközőbe csavarta magát, és elindult a gyerekszoba mellett elhelyezkedő hálószobájába. Ő is meleg pizsamába bújt, és vacsora nélkül, a kimerültségtől végtelenül elfáradva azonnal álomba merült.
Betti már közel egy órája az igazak álmát aludta, elméje zaklatott, de lelke nyugodt volt, mikor Patrik szemei kinyíltak. A fiú az oldalán feküdt, abban a tipikus magzat pózban, és jobb hüvelykujjával cumizott. Halkan csattogott, csámcsogott vele, kézfeje csaknem csuklóig nyálas volt.
Ujját kivette a szájából, és hanyatt feküdt. Benyúlt a pizsamanadrágba, és a pöcsével kezdett játszani, lassan húzogatta a kedvenc takarója alatt. Ezt a cselekményt sem a tudata, inkább az ösztönei diktálták. Már egész jól érezte magát, nem volt messze attól a ponttól, ami a leggyönyörűbb ebben a tevékenységben, mikor szájából ismét szürkés, büdös hab tört elő. Vad köhögésbe kezdett, és közben kikelt az ágyból. Száját megtörölte, közben elindult a másik szobába, ahol anyja alszik. Végigköhögte a pár méteres utat, amire Betti felébredt, de mire a nő szemei kinyíltak, Patrik már ott állt mellette. Az anya kicsit meglepődött, de nem ijedt meg. Keze elindult, és felkapcsolta a kis éjjeli lámpát.
– Mi baj van, életem? Nem tudsz aludni?- a fiú nem válaszolt, csak idétlenül vigyorgott.
– Rosszat álmodtál?- jött az újabb kérdés. Patrik a válasz helyett lassan anyjához hajolt, egész közel, mintha szájon akarná csókolni.
– Puszit kérsz?- kérdezte Betti, mire a fiú vigyorogva bólogatott. Ajkuk összeért, közben a nő átkarolta kisfia nyakát. Ekkor Patrik öklendezett egy nagyot, és a kokont erősen átköhögte anyja szájába. A nő ösztönösen fordította félre a fejét, és kezeivel a torkához kapott, közben Patrik felegyenesedett, és az anyját nézte. Bettire vad, szűnni nem akaró köhögés tört, tehetetlenül dobálta magát az ágyon. Érezte, hogy van valami a szájában, ami minden igyekezete ellenére egyre beljebb, és beljebb kerül. Végül egy nagy, fájdalmas nyeléssel leküzdötte a fullasztó akadályt. Erősen lihegve bámulta a mennyezetet, és próbálta elképzelni, mi történhetett, de fogalma nem volt róla. Csak annyit sejtett, hogy fia adott át neki valamit, amitől nagyon rossz előérzete lett. Ettől a pillanattól Bettinek még negyed órája volt hátra az életéből.
Kikelt az ágyból, közben egyik kezével fiát óvatosan félre tessékelte. Erre még tudott ügyelni kínjában, hogy Patriknak nehogy fájdalmat okozzon egy rossz, hirtelen mozdulattal. Tántorogva ment ki a szobából, egyenesen a vécébe. A kagyló elé térdelt, fölé hajolt, és vörösödő fejjel próbálta felöklendezni azt a valamit. Hiába erőlködött, nem sikerült neki, csak öklendezett, köhögött, és úgy érezte, mindjárt megfullad. Ekkor eszébe jutott, hogy tudna megszabadulni a torkában kellemetlenkedő, nem kívánatos csomótól. Két ujját ledugta, amilyen mélyre csak tudta. Szeretett volna hányni, de az eredmény csak öklendezés, köhögés, lihegés lett, semmi más. Ujjait kivette a szájából, mohón levegő után kapkodva pihent néhány másodpercet, majd újra próbálkozott. Ujjait ismét ledugta torkán, amennyire csak bírta, és minden vágya az volt, hogy egy jó nagyot okádjon, de hiába. A kínlódástól megfájdult a feje, kicsit beleszédült a sikertelen próbálkozásokba. Haja csapzottan állt szerte szét, keze, amit ledugott a torkán, vastag nyál borította, és szájából is hosszan, kocsányon lógott a sűrű nyál. Látta, ez nem fog menni, megtörölte alkarjával a száját, felállt, és kitántorgott a konyhába. Ivott egy nagy pohár vizet, hogy legyen mit kihányni, talán ezzel együtt kijön a csomó is. A poharat letette, a mosogatóhoz lépett, nem akart újra visszamenni a vécére, minél előbb meg akart szabadulni kínjától. Megint ledugta ujjait. Most annyit elért, hogy az imént megivott víz erős sugárban lövellt ki száján, és fröcsögve csattant a saválló tálca mélyebb részében.
Belátta, hiábavaló minden igyekezet, bármit tesz, teljesen hasztalan, így hát sorsába beletörődve nem kínozta tovább magát. Megint megtörölte a száját, ezúttal egy konyharuhába, majd ugyanolyan kínnal, ahogy kijött, köhögve visszatántorgott a szobába. Döbbenten vette észre, hogy fia még most is ott áll, nem aggódik, és meg sem próbál segíteni neki. Leült az ágy szélére, és előre hajolva intenzív köhögésre zendített. Úgy érezte, itt a vég, és köhögve megy át a másvilágra. Aztán kicsit megkönnyebbült, mikor a köhögés lényegesen enyhült, és ezt a pillanatot kihasználva visszafeküdt az ágyba. Arca kivörösödött, szemei könnyeztek, feje megfájdult, és enyhe szédülés is kínozta a sok erőlködéstől. Kétségbe esve nézte Patrikot, mintha választ várna a történtekre, de a fiú csak állt, és semmit nem tett. Ahogy fogyott az idő, és közeledett a féreg kikelése, Bettit egyre nagyobb fájdalmak gyötörték. Arra gondolt még kínlódás közben, hogy esetleg az ördög bújt belé, vagy a gonosz szállt a Földre.
Ugyanúgy, mint a csónakház melletti réten, itt is tizenöt perc elteltével a kokonból kikelt az új giliszta. Betti fájdalmas jajgatását, kiabálását elnyelte, elfullasztotta az újszülött féreg teste. Ösztönösen küzdött az éltéért, de ez hiábavaló próbálkozás volt. Egyik kezével a torkát fogta, másikkal a szájából félig kint lógó férget püfölte.
– Ahanyosak. Em bán. (Aranyosak. Nem bánt.)- mondta Patrik mosolyogva, amire Betti nem tudott válaszolni.
A féreg a szájból a lepedőre csúszott, és azonnal hozzá fogott táplálkozni. A nő jobb oldalát kezdte rágni, minek hatására az áldozat hangos sikítozásba tört ki. Dobálta magát, fejét eszeveszetten csóválta ide- oda, de a féreg úgy rátapadt, hogy esély nem volt megszabadulni tőle.
– Em bán. Ak ehik. (Nem bánt. Csak eszik)- nyugtatta Patrik az anyját, és örült, hogy megszületett végre az ő saját kis háziállata. Betti minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Ereje lassan fogyott, melyhez nagyban hozzájárult az éles fájdalom, majd kínjában rángatózni kezdett, amit valószínűleg idegszálai okoztak. Merev, üveges szemekkel fiára nézett, fejét felemelte, pár pillanatig tartotta magát, közben szeretett volna magyarázatot kapni arra, hogy most mi is folyik itt, és miért. Majd egész teste megfeszült, görcsbe rándult, végül egyik pillanatról a másikra elernyedt, és feje már élettelenül zuhant vissza a vánkosra.
Patrik tudta, hogy ezt a kis jószágot etetni kell, és egyszer elfogy Betti teste. Ezért hát felöltözött, kilépett a lakásból, és elindult a csónakház melletti rétre.

Vége.

Írta: Edwin Chat- Kuzma Julianna

2011. Június – Augusztus