Drog


A mentő szirénázva fordult be az utcába. Az egyik lépcsőház előtt két nő beszélgetett. Ahogy meghallották a hangot, hirtelen elhallgatva kíváncsian nézték, hol áll meg vajon az autó? Meglepve látták, hogy épp előttük fékezett és fordult be az egyetlen üres parkolóba. Félreálltak, hogy a mentősök jobban elférjenek a hordággyal a lépcsőn felfelé. Utánuk a mentőorvos sietett kezében a táskájával. A két nő, egy ideig hallgatta, hogy meddig mennek felfelé. De gyerekek szaladtak lefelé a lépcsőn kiabálva, nevetgélve, így elnyomták a felhaladók zaját.
– Kiért jöhettek? – nézett rá a lilapulóveres a szőkére.
– Nem tudom – biggyesztette le az, az ajkát – talán az öreg Karcsi bácsiért?
– Nem lehet, ők az elsőn laknak. Annál feljebb mentek – nézett fel a lilapulóveres a házra, mintha láthatná az eseményeket.
– Mennem kellene vacsorát főzni, de most már csak megvárom, kit visznek el?
– Én is. Addig már csak nem indulok el, még akadályoznám őket lefelé.
Hosszú percek teltek el, mire lábdobogásokat, sietős lépteket hallottak lefelé.
A hordágyon egy fiatal lány feküdt nyakig betakarva. Arca sápadt fehér, szeme körül barnás karikák. Rövid ideig látták, míg sietősen elhaladtak mellettük, de rossz benyomást tett rájuk. Az orvossal együtt jött lefelé Ligetiné, kisírt szemekkel, rájuk sem nézett, míg elhaladtak mellettük. Az orvossal beszéltek valamiről, de nem értették.
– Mi történhetett? – nézett a lilapulóveres a szőkére.
– Mi történhetett? – legyintett a másik – Hát drog! Mi lenne? Láttad, hogy nézett ki! Pedig azt hittem, ez egy rendes család. Egy hónapja laknak itt, és máris mi történik náluk!
– Nem túl barátságosak, én még mosolyogni sem láttam őket. Nem tudom, mire tartják magukat! – vette át szatyrát a másik kezébe a lilapulóveres.
– Én megpróbáltam szóba elegyedni vele, de mindig siet. Köszön, és már megy is tovább. Mintha rejtegetne valamit. Talán fél, hogy elszólja magát. – hajolt közelebb, és halkította hangját bizalmasabbra a szőke.
– Az lehet! Na! Menjünk, mert kezdődik a második műszak – indult el a lépcsőn a lilapulóveres.
– Igaz. – követte a másik.
Elköszöntek, a szőke a másodikon lakott, a lilapulóveres a negyediken. A szőke megvárta, míg fent az ajtó becsukódott, s becsöngetett a mellettük lévő lakásba. A szomszédasszony szinte azonnal ajtót nyitott. A szőke miután köszönt szinte nyomult az ajtón befelé. Alig várta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó.
– Hallottad mi történt? – kérdezte, míg meg sem várva, hogy hellyel kínálják, letelepedett a konyhában.
– Nem. Mi történt? – kérdezte a szomszédasszony, s megkavarta a tűzhelyen a vacsorát.
– Elvitték, a Ligetiék lányát. Mentő jött érte. Nem hallottad? Szirénázott. – hajolt előre a szőke, hogy nyomatékot adjon mondandójának.
– Nem, nem hallottam. Szólt a rádió, az előbb kapcsoltam ki épp be akartam menni a szobába, amikor kopogtál. De hát mi történt?
– Drog. Mi más lenne? A fiatalok ezt csinálják. Látjuk a tv-ben nap, mint nap.
– Várj csak! Valamelyik éjjel az ügyelet is kint volt náluk. Épp csuktam be az ablakot, amikor jöttek. Odamentem az ajtóhoz, és hallottam, hogy fölöttünk nyílt egy ajtó, és Ligeti szólt nekik, hogy oda menjenek. Szóval drog…
– Sápadt volt, a szeme körül barna karikák… Rosszul nézett ki. – erősítette meg a szőke.
– Te! Nem lehet, hogy az, az új betegség az a… Tudod, amit nem lehet gyógyítani, és egymástól kapják el? Tudod a mai fiatalok! – legyintett – Mindenki mindenkivel.
– Gondolod? – húzta fel szemöldökét a szőke – Ez eszembe sem jutott. Lehet, hogy igazad van. Na, megyek. Holnap majd beszélünk.
Másnap délután Ligetiné hazafelé tartott a munkából. A kapu előtt asszonyok beszélgettek. Köztük volt a lilapulóveres, és a szőke. Szemmel láthatóan az asszony volt a téma, de amikor közel ért hozzájuk, átváltottak közömbös témákra. Köszöntek neki, s ő fogadta, de tovább is haladt. Míg a levelesládát kiürítette, felerősödött a beszélgetés, és hallotta a nevét emlegetni. Hamarosan hazaért a férje is, pár dolgot szatyorba pakolt, s együtt indultak a kórházba. Lent már nem volt senki. Csak egy-két ablakban mozdult a függöny, de ők ezt nem láthatták.
Másnap, Ligetiné ugyanabban az időben hazafelé haladt a járdán, szatyorral a kezében. A szőke már várta, s mikor meglátta elé ment.
– Láttuk, hogy a lányukat… Ne keseredjen el. Sokan sikeresen leszoktak már…
A másik értetlenül nézett rá.
– Tudja! Az elvonón… – hajolt közelebb.
A másik szeme teleszaladt könnyel. Valami megfogalmazhatatlan kifejezés jelent meg az arcán, míg nézte a szőkét és válaszolt:
– Igen. Biztosan…
Azzal ellépett, és elindult a lépcső felé.
Ez után a nap után egy hónapig nem látták őket. Egy teherautó állt meg a ház előtt, s a Ligetiék bútorait elnyelte a hatalmas rakodótér. Mikorra kiürült a lakás, a házaspár is megjelent. Feketében, lefogyva, megtörten. Az asszonyok most is ott trécseltek a lépcsőház előtt. Ligetiék nem szóltak senkihez. Az asszony mielőtt követte férjét az autóhoz, egy papírt ragasztott fel az lépcsőház üzenő falára. A többiek alig várták, hogy elgördüljön az autó a ház elől, siettek megnézni az üzenő falat. Egy halotti bizonyítvány volt, Ligeti Kinga nevére kiállítva. A halál oka: Leukémia.

Írta. Tara Scott

“Drog” bejegyzéshez 18 hozzászólás

  1. Kedves Judit!
    Én mindig megteszem az első lépést, és kérdezek. Ha úgy látom nem akar beszélni róla, békén hagyom. De nem beszélek Róla. Nem szoktam pletykálni, ezért nem is szoktam hallani sem.
    Szeretettel ölellek: Tara

  2. Kedves Titanil!
    Én is sokszor elgondolkodom, miért van ez így, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól mi emberek? Miért könnyebb bántani a másikat, mint megkérdezni segíthetünk-e valamit? Ha csak elmondhatná valaki a bánatát egy másik embernek kevesebb lenne a depressziós beteg.
    Köszönöm szépen, hogy itt jártál.
    Szeretettel: Tara

  3. Kedves Gabi!
    Ahogy írtad, úgy igaz. Mikor a városban, panelban laktunk ott is volt egy asszony, aki mindenkiről tudott mindent. Persze Róla is tudta mindenki hiába próbálta az ellenkezőjét bizonyítani, hogy nem élnek jól. Azt hiszem a baj az volt, hogy a pletykázása miatt mindenki igyekezett távol tartani magát Tőle, és nem tudta senkivel megbeszélni a problémáit. Ördögi kör.
    Köszönöm szépen, hogy időt szántál rám.
    Szeretettel ölellek: Tara

  4. Sándorom üdv. a fedélzeten! Örülök Neked.
    Szeretettel. Tara

  5. Kedves Tara!

    Amilyen hamar találunk mentségeket mindig a saját magunk számára, olyan könnyen törünk pálcát mások felett…
    Sajnos így igaz!
    Még a hiteles információra sem kíváncsiak sokszor az emberek, mert ők úgyis "jobban tudják".
    Bár ez nem helyes, de ezt látjuk magunk körül.

    Szinte láttam szavaid, mondataid nyomán mi történt! GRATULÁLOK!

    Judit

  6. Kedves Tara
    Valóban, az írásod témája "aktuális". Két okból is. Egyik a DROG, a szer számtalan tragédia okozója. A másik, hogy napjainkban az emberek többsége tudni véli az események mögötti igazságot. Mindezt tudatlanul merészeli szóvá tenni. A szó ereje nagyobb annál, mint vélik. Ha kimondják, vagy ha esetleg írásban rögzítik, nagyobb sebeket okozhat, mint a fizikai bántalmazás. Jó lenne, ha embertársaink mielőtt kimondják, megfontolnák a mondandójukat. Számomra ÉLMÉNY, mikor az írásaidat olvasom. Miért? Mindig ott van mögötte az EMBER. Gratula

  7. Kedves Tara!
    Sajnos a 21. században sem változnak egyes dolgok, éspedig a rosszindulatú pletykák. Ha egy fiatalt elvisz a mentő, mi is lehetne az oka, mint a drog! Míg a szomszédasszonyok pletykálkodnak, addig a családnak milyen fájdalmat kellett végigélniük.
    Nagyon frappáns a befejezés, amint az édesanya üzenő falon közli a kíváncsiskodókkal, valójában mi is történt.
    Tanulságos, és gratulálok írásodhoz!
    Szeretettel: Titanil

  8. Kedves Tara!

    Ez nagyon kemény, már bocsánat! Kirázott a hideg.
    Sajnos az emberek hajlamosak ítélkezni, pálcát törni más felett. Az a tapasztalatom, azok teszik ezt legszívesebben, akiknek olyan sok a magánéleti problémájuk, hogy védekezésképpen foglalkoznak mással, addig sem kell a sajátjukkal. Persze a gondjaik miatt, feketén is látnak. Pedig csak szeretetre van nekik is szükségük.:( Mindannyiunknak. És ugye az vesse rá az első követ…

    Nagyon jól megírt történet, gratulálok szeretettel,

    Gabi

  9. Kedves Csaba!
    Megköszönöm, hogy időt szántál írásomra. A jóindulatú emberek előbb gondolnak a másik lehetőségre, és ha kiderül, hogy tévedtek akkor is inkább segíteni szeretnének. Csak kevesen vannak. Sajnos.
    Szeretettel üdv: Tara

  10. Kedves Tara!
    Rendkívül jól ábrázoltad a nagyvárosi bérház légkörét, és a ráérő asszonyok pletykaéhségét. Az elején sejtettem, hogy a megoldás valamilyen betegség lesz, de ez nem von le semmit az elbeszélés értékéből. Tetszett a műved, gratulálok.
    Üdvözlettel: Csaba

  11. Drága Zsikém!
    Nagyon szépen köszönöm, hogy itt jártál. Remélem, legközelebb is tudok aktuális témát hozni!
    Szeretettel ölellek: Tara

  12. Kedves Eszter! (Így hívják, a legkisebb unokámat 🙂 )
    Köszönöm szépen, hogy időt szántál írásomra. Igyekszem mindig aktuális témákat feldogozni. Megdöbbentő a gyermekek körében előforduló daganatos betegségek növekedése, és a leukémia terjedése. Van aki ha tehetné segítene, ha nem tud szánakozik, és van akinek ez egy esemény. Ez pedig borzasztó.
    Szeretettel ölellek: Tara

  13. Kedves Kitti!
    Nagyon szépen köszönöm amit írtál. Én is szeretnék többet Közöttetek lenni, talán végre kiderül mi bajom, és végre olyan gyógyszereket kapok amitől jobban működök. 🙂
    Szeretettel ölellek: Tara

  14. Kedves Ida!
    Nagyon jól írtad. Ilyenek vagyunk mi emberek. Pedig sokszor egy-két vigasztaló szó is erőt adhatna. Aki meg nem szereti, ha a bajával foglalkoznak, tiszteletben kellene tartani.
    Szeretettel ölellek: Tara

  15. Kedves Tarám!
    A Tőled megszokott ragyogó stílusban, a végén "ütős" befejezéssel megírt történet.
    Nagyon mai, nagyon hihető, és sajnos nagyon is igaznak tűnő, szívszorító novella.
    Szívemből gratulálok Neked megkapó írásodhoz:
    Sok szeretettel:Zsike:P

  16. Kedves Tara!
    Nagyon tetszik a történet, hitelesen írja le, hogy mit csinálnak az unatkozó, rosszindulatú szomszédok (vagy akárkik) a normális emberekkel. A fiatalokra pedig különösen pikkelnek, mindig ők a "züllöttek". Írj még sok ilyen jót!
    Eszter

  17. Kedves Tara!
    Nagyon szívbemarkoló, szomorú történetet olvastam.
    Ja, és a pletyka, ami úgy látszik nem megy ki "divatból" soha.
    Ezzel is megkeseríteni az amúgy is elkeseredett helyzetben levő szülők életét… Hát igen, ilyenek vagyunk mi emberek.
    Nagyon életízű, szép írás.
    Szeretettel
    Ida

Szólj hozzá!