A kasza

Emlékszem kora tavasz volt, amikor városi ficsúrként először falura kerültem lakni. A ház ahová költöztünk kicsi volt, elhanyagolt, de az első saját ház volt életünkben és borzasztóan boldogok voltunk. Nagy lendülettel fogtunk neki a rendbetételnek. Először, hogy lakhatóvá tegyük, a belső munkákat végeztük el. Közben a tavasz lassan elhagyott bennünket és az udvaron és a kertben a növények kivirultak. Igen ám, de míg szomszédainknál zsenge fű és szebbnél-szebb virágok pompáztak, nálunk csak a gaz nevű haszontalan növény összes fellelhető válfaja volt megtalálható. Halvány, gyerekkori, falusi élmények felidézése után jött az elhatározás: itt bizony csak egy kasza segíthet. Városi ésszel gondolkozva betértem a falu egyetlen, úgynevezett vegyes boltjába és kértem a hőn áhított jószágot. Úgy néztek rám mintha a hanglemezboltban gumicukrot kértem volna. Ebből arra következtettem, hogy a beszerzésnek valamilyen más módját kell választanom. Először kezdtem olvasgatni a falu egyetlen hirdetési formáját a villanyoszlopokra biggyesztett cetliket, de sajnos nem jártam szerencsével. Majd el kezdtem puhatolózni, hátha valakinek van egy felesleges a kamra sarkában eldőlve, de így sem jutottam előbbre. Teljes reménytelenségben ballagtam hazafelé. Utam a kocsma mellett vitt el, amikor a falhoz támasztva megláttam Őt. Csinos volt, kecsesek a vonalai, igazán kézreállónak látszott és számomra bejáratottnak tűnt. Talán a sok sikertelen próbálkozás miatt, vagy csak a kisördög sugallatára, egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy felkapom és elinalok vele, de ez távol áll tőlem és a gondolatot gyorsan elhessegettem magamtól. Besompolyogtam hát a kocsmába, a falu hírközpontjába. Utam a kocsmároshoz vezetett, mint eme műintézmény hírfőnökéhez. Eddigi tapasztalataimból kiindulva óvatosan közelítettem a kérdéshez. Először is rendeltem egy sört és a pult közelében maradva vártam a kedvező alkalmat. Egy sörszélcsendes időben aztán finoman beszédbe elegyedtünk. A szokásos udvarias kérdések után, miután úgy éreztem, hogy a bizalmába férkőztem, előálltam a kérdéssel:
-Ne haragudjon, de láttam a falnak támasztva egy kaszát és arról jutott eszembe, hogy nem tudna-e egy eladót valakinek, mert nekem momentán erre volna szükségem? – próbálkoztam.
Erre a kocsmáros öblös hangján odakiáltott a szerintem legtávolabbi sarokba:
-Gazsi! Megvennék a kaszádat, mennyi?
Égő fülekkel éppen meg akartam szólalni, hogy én nem úgy gondoltam, amikor a homályos sarokban ülő asztaltársaság egyik háttal ülő tagja felemelte a kezét és egy kőrt rajzolt a levegőbe.
– Egy kőr sör – fordította a kocsmáros a kézjelet.
Így történt, hogy lévén hatan az asztaltársaságban, hat korsó sör áráért megszereztem a falhoz-támasztottat. Boldog örömmel száguldottam haza szerzeményemmel. Első nekibuzdulással persze mindjárt ki akartam próbálni, de aztán letettem erről a szándékomról. Eszembe ötlött ugyanis, hogy amióta ideköltöztünk, állandóan éreztem a hátamban a kíváncsi szomszédok pillantásait. Tulajdonképpen megértettem őket, hiszen most mi voltunk a beszédtéma a faluban és itt is kell valami szórakozás a népnek. Így hát két időpont látszott elfogadhatónak:
1. az első kakaskukorékolást megelőző időszak
2. villanyfényes mérkőzés, akkor amikor a tyúkok és a szomszédok már elülnek
Lévén délután a nagy beszerzés, az utóbbit választottam, hajnalig már nem bírtam volna magammal. Díszkivilágítást teremtettünk az udvaron. Az asszony széket hozott ki a konyhából, hogy még jó helyről lássa a nagy eseményt, a kutya is kíváncsian helyezkedett el a lábánál. És megkezdődött a nagy mérkőzés: a „mester” magabiztos léptekkel beállt a kezdőkörbe és lendített.
Ha az eseményt Vitray Tamás közvetítette volna biztos így kiállt fel:
-Micsoda gyönyörű tripla leszúrt lintzberger! – ugyanis a kasza mivel a föld fölött húzott el és a lendület túlságosan nagy volt, úgy másfél kőr megtétele után a játékos köré tekeredett aki egyensúlyát vesztve a földre zuhant éppen csak elkerülve a játékszer kiálló részeit. A „közönség” fuldoklott a nevetéstől. Tanulva az első próbálkozás sikertelenségéből, a második félidő óvatosabb, tapogatózóbb játékkal indult. Az ív már sokkal laposabb volt és a lendület is kisebb. Az eredmény a következő: a szer nem messze az indítási ponttól a földbe fúródik a játékos átbucskázva rajta gyalogbékaszerűen kiterül. A mama és a kutya először a térdét csapkodva hahotázott, majd a földön fetrengve a vihogástól, visongtak, hogy mára ennyi elég mert még egy kísérletet nem bírnak ki. A játékos megszégyenülve, a tárgyat maga után vonszolva levonult a pályáról és kialudtak a fények. Éjszaka álmatlanul forgolódtam, és hallottam amint a kutya álmában néha felnevet. Eszembe jutott egy gyerekkori élményem: valamilyen ünnep alkalmából kaptam egy korcsolyát. Első jégre-menetelem tiszteletére kivonult az egész család. Felkötöttem a korcsolyát és elindultam a jég felé. A család segíteni akart az első csusszanások megtételéhez, de magabiztosan elhárítottam a segítő jobbokat, mondván, hogy én gyárilag beépített korcsolyatudással rendelkezem. Mondanom sem kell, hogy a jégre lépés után akkorát estem mint egy nagykabát. Egy pillanatra elszállt az összes levegőm. A család ijedten figyelt az első pillanatban, majd mikor látták, hogy megmozdulok és kikúszok a jégről, megkönnyebbülve felnevettek. Nagy bajom nem lett, de egy ideig nem mentem a jégpálya környékére.
Néhány napig a kasza és én szúrós tekintettel néztük egymást és kerültük egymás társaságát. Taktikát változtattam és járni kezdtem az utcákat, hátha látok a kaszát működtető szakértőket. Szerencsémre idénye volt a dolognak úgyhogy sikeresen leleshettem a műhelytitkokat. Bár egy kis affér így is történt: amikor egy általam profinak tartott szakembert már jó ideje megfigyeltem egyszer csak hirtelen felém fordult és a kaszára mutatva így szólt:
– Mi van öcsém, ismeritek egymást?
Végső következtetésem az volt, hogy mindenki másképp csinálja, de valami veleszületett érzék kell hozzá.
Gazdag megfigyelési tapasztalataimmal a tarsolyomban, óvatosan, lassan és persze egyedül, a gyakorlatok színes mezejére léptem. A kasza és én lassan összemelegedtünk és a kezdetben görcsös, esetlen kísérletezések meghozták gyümölcsüket. Ma már ott tartunk: ha egy kaszálóversenyen a tartalékok között ülnék a kispadon és amikor már mindenki pályára lépett, és nincs már senki más, mert lesérültek a játékosok, akkor odaszólna az edző:
– Nekünk már úgyis mindegy, pályára!

Írta: Farda József