Egy halott szerelem, ami még dobog

Csillagtalan éjjel volt mikor először megláttalak.
Emlékszem.
De szikrát szórt a tekinteted, ahogy ütközött baljós szempárunk. Ó és az én serdült szívem mely már annyit kívánt végül lángra gyúlt. Pedig Isten a tanúm hogy nem akartam. Mert tudtam, hogy nem akarhatom. S mégis.
Egy vággyal telt ölelésre hívott tested beszéde. Elég volt már az óvó és megértő karok összefonódásából. Szenvedély tomboljon bennünk.
Emlékszem, még azon az éjjelen szenvedtünk.
És most? Ilyenkor hogyan tovább? Fejem az asztal fölé tornyosul. Egy tiszta lap fölé. Mely arra vár, hogy bepiszkítsam az igazsággal.
,, Életem…”
Ahogy e sort írom a gyertya lángja viaszt nyom a szóra. Mintha csak cenzúrázná, amit most érzek. A viasz nem csak a betűkre, hanem a szívemre is hullott és formát öntött a keserű bánat.
Hisz ha tényleg te volnál az életem, nem létezhetnék már nélküled.
Hasztalan minden. Te meg hitted, hogy szebb lesz.
Értelmetlen a létezés kiáltottam, ahogy csak bírtam, de te ajkaddal némítottál és suttogtad:
„Az, de vannak benne gyönyörű percek.”
Ágyat bontott lázzal hevített selymes bőröd. Párnáid közt forróságban szomjam oltva ittam harmat tiszta cseppjét kelyhednek.
Most is csak emlékszem. Igen egy hazug emlékre, mint te. S látod őrzőm a képed magamban. Mint rothadt képkeretben lévő fakó negatív.
De miért is haragszom rád? Nem ígértél semmit. Talán pont ezért?
Én ruháztalak fel a bennem oly eleven élő eszményi nő alakjával.
Amely már akkor csorbát szenvedett, mikor közeledbe engedtél. Hiszen másé,
Voltál akkor már rég vagy épp mindenkié.
De az enyém biztosan nem voltál. Úgy ahogy én valaha is akartalak.
Te, pedig csak élvezni akartad az élet igenlő lüktetését. Irányomnak tűje szíved párnáját szúrta végül s véred csordult ki.
És én mégis szeretlek. Igen szeretlek, mert minden perc, amit veled töltöttem igaznak hittem.

Írta: Pecsuvácz Dávid