Ember a vízben

A prózaíró éppen hullámvölgyben volt az nap reggel. Egy épkézláb mondatot sem tudott leírni, csak bámulta az üres és hófehér lapot. Próbálta megerőltetni magát, tornáztatta az agyát, de sem a szeme nem csillant fel, és az ihlet sem akart jönni. Pedig ha nincs ihlet, nincs próza, és a semmiét ugye nem fizetnek, a nincsből meg nem lehet ugye fizetni se a postán, se a közértbe. Elhomályosult szemmel a levegőbe bámult. Nézte egy darabig a plafont, majd a vele szemközti tapétán legeltette a szemét, amin bizony kezdett ázni.

Először azt hitte csak a szeme káprázik, de bizony a vízfolt nem hogy nem akart felszívódni, de mind kacifántosabb formákat kezdett ölteni. Ez minden bizonnyal csőtörés lesz. Amiért a régi, szétrohadt csövek lehetnek a hibásak, de még inkább a kedves fölötte lakó, aki nem egyszer „tréfálta” már meg. Volt hogy uborkákat rakott el befőttnek, amit hol máshol mint az erkélyen próbált meg erjeszteni és pihentetni, de bizony a jó húsz literes üveg úgy gondolta hogy ő inkább szétrobban, és hogy az uborka szaftos levével az ő erkélyét áztatja el. De most a víz áztatta a lakását, annak minden kisebb és nagyobb szögletét, egyik szobából a másikra terjedve, és ahogy a helyzet állt, egy hamar nem is akarta abbahagyni, hagy egye a fene a prózaírót, ezen a szép hétfő reggelen.

A víz csak csorgott és csorgott a szobákban, szennyesen és rendületlenül. Először kikapcsolta a gépet, úgy sem vehette sok hasznát, majd dühösen felcaplatott a második emeletre, de hiába kopogtatott és dörömbölt, és szentségelt, senki nem nyitott ajtót, csak a víz hömpölygött a küszöbön át, le a lépcsőkőn, nem kímélve a papucsát, sem a zokniját. Gondolta szerencsét próbál egy emelettel feljebb, a közös képviselőnél, de itt sem járt több sikerrel. Ugyan miért járt volna. A közös képviselőt nem találta, ellenben a kissé szélütött édesanyjának sikerült elújságolni a hírt, hogy bizony nagy gond és baj szakadt a fejére, de az öregasszony csak az együttérzéséről tudta biztosítani, miközben hol jobbra, hol balra pislogott, hogy ugyan miért zavarja őt, mikor éppen kedvenc szappanoperájának ezredik részének, ezredik ismétlését nézné. Próbált érdeklődni a lépcsőházi szekrény kulcsa holléte felől, hogy elzárhassa a főcsapot vagy mi a csodát, de az asszonyságnak lövése sem volt hogy az meg hol a fenébe lehet. Így hát hátra arc, le a harmadikról, meg-megkapaszkodva a rozoga korlátba hogy hagyat, vagy hogy még inkább pofára ne essen a nagy igyekezetében.

A csekkek és egyéb iratok között rátalált egy telefonszámra, illetve kettőre, aminek most talán a hasznát veheti. Tárcsázta is az egyiket egyszer, majd még egyszer, de persze vagy foglalt volt, vagy nem volt hajlandó senki felvenni azt. A második számmal sem volt kisegítve, hiszen egy automata hang miután üdvözölte, felajánlott kismillió lehetőséget hogy ha ez a baja, akkor az egyest, ha az a baja akkor a kettes gombot nyomja meg. Ő végigzongorázott majdnem egész a kilences számig, mire egy illetékest talált, -igaz, ez az illetékes is csak abban volt illetékes hogy kapcsolja a közös képviselő mellékét. Miután megköszönte a hölgy kedvességét, végig hallgatta ahogy a telefon egyszer, majd még egyszer végigjátszik az oly jól ismert dallamokat, hogy aztán szétkapcsoljon. Újra tárcsázott, újra kapcsolták a melléket, újból felhangzott az ária, majd közölték hogy akit keres az bizony házon kívül tartózkodik, és nem is tudják el és utolérni, mert nem tudják a mobilszámát, -viszont tudnak adni egy számot, ahol talán elregélheti a panaszát.

A számot köszönte volna szépen, de ezt már ismerte, -ez volt az amit még csak fel sem vettek, így jó fél óra ide és oda telefonálás és kapcsolás és irányítás és zenehallgatás után, fogta a telefont, a zsebébe vágta, és újra feltornázta és ügyeskedte magát a harmadik emeletre a kedves és kissé ütődött öregasszonyhoz, hogy ha egy mód van rá, kösse már az orrára a drágalátos fia mobilszámát. Az asszony megváratta magát, és az ajtólánccal is bajlódott egy sort, mert a legutóbbi találkozásuk óta, ezt is felakasztotta, biztos ami biztos. Bár azt mondta hogy hívta a fiát, de hogy mi a száma azt nem tudja. Legszívesebben elordította volna magát, és belefeküdt volna a mind terebélyesebb vízzuhatagba, ami az előszobában fogadta, miközben a falak csak áztak és áztak. Végül valahogy sikerült elérnie hogy kiküldjenek egy szerelőt, -addig is megadta a számát hogy hívhassák, amint útnak indult. A szerelő ugyan megérkezett, de őt valahogy elfelejtették értesíteni, de ő nem unatkozott addig sem: hol egy cigarettára gyújtott, hol az eget, hol a kedves lakót átkozta, -miközben ette, -mit ette: falta a kefét.

A közös képviselő is befutott, hogy már hármasban tapossák a vizet. A kedves lakótárs persze hosszú ideig nem volt elérhető és kapcsolható, de miután sikerült a kapcsolatfelvétel sem mutatott túl sok hajlandóságot hogy a munkájából hazalátogasson. A szerelőnek is meggyűlt a baja a csapokkal, és csövekkel, miközben próbálta nem elveszíteni egyensúlyát az emelvényként emelt és szintén szétázott dobozok tetején. A vizet végül sikerült elzárni, a nyomás megszűnt, és amint később kiderült, ez egyszer nem a mosógép mondta be az unalmast hanem a vécében repedt végig valami cső, amiből ellenállás és szünet nélkül ömlött a víz, hogy jó térd magasságig telítse meg a lakás mind a hatvan négyzetméterét, hogy aztán a ki tudja hány köbméter víz a drága prózaíró lakásába szivárogjon. Míg a segítő kész közös képviselő és a szerelő együttes erővel próbálták a pincéből előhalászott seprűjével a házból kijjebb tessékelni azt a vízmennyiséget ami bő két óra alatt elárasztotta lépcsőházat, a prózaíró fogta a mobiltelefonját és szobáról-szobára járva kattingatott, mind több és mind drámaibb fotókat készíteni, hátha a későbbiekben még a hasznát veszi.

Mivel víz már nem volt, kávét főzni sem tudott magának, pedig egy méregerőset leöntött volna, ahogy egy istenest meg lekevert volna a drága lakótársnak, aki még csak a hogyléte felől sem érdeklődött, ahogy még egy elnézést sem motyogott el az orra alatt. A grabancánál fogva ő maga sem tudta volna megragadni, és a hülye fejét a még mindig vizes lépcsőházi falba verni, hiszen mintha mi sem történt volna, újra eltűnt, mint aki jól végezte a dolgát. Csoda hogy nem kérte számon rajta hogy miért ugráltatják, amikor jobb dolga is akad annál, hogy holmi özönvízzel foglalkozzon. A víz elzárása után, az áram is ki lett kapcsolva, nehogy még szikrát fogjon valamelyik ódon vezeték. Szikrát ellenben ő maga kapott, nem is kis dózisban, -és már egy percre sem kellett aggódnia afelől, hogy elhagyta az ihlet, hogy nincs miről írnia a csuromvizes falak, és az ázott tapétaragasztó-szag közepében, a szétázott szőnyegen kigyújtóztatva lábait. Nem túlzás: sírt a gyönyörűségtől hogy végre, a hosszúra nyúlt alkotói csend után, végre megint írni tud.

Sírt, mint ahogy a vízben sír a mész.

Írta: Móritz Mátyás