Verőfényes kora tavaszi nap volt. Édesanyámmal voltam otthon. Ő tésztát gyúrt a nagy konyhaasztalon. A nap besütött az ablakon, elárasztotta a helységet a fény. Élveztem a gyönyörű napsütést, de a konyhában kerestem magamnak elfoglaltságot, hogy anyám közelében lehessek. Sok macskánk volt, hely akadt a tanyán bőséggel nekik is, elfértek, de szófogadóak is voltak nagyon. Abban az időszakban, olyan öt éves lehettem, már sokat meséltek a szüleim az iskoláról, hogy majd iskolába fogok járni, ha hétéves leszek, és ott tanulni kell, meg persze mindent, amit az iskoláról tudni kellett. Ne is mondjam, mennyire vártam, hogy hét éves legyek és iskolába mehessek. Sokat játszottam iskolásdit.
Most is ott a konyhában a szófogadó cicák voltak a diákok, én viszont a tanító néni. Sorba ültettem egy padra négy cicát. Mivel könyv nem volt a háznál, csak egy öreg kalendárium, így hát azt fogtam a kezemben, és sorra felszólítgattam a tanítványaimat, hogy olvassa fel, egyik ezt, másik azt a könyvből. A cicák valóban nagyon szorgalmasan ültek ott, meg sem mozdultak, sőt békésen szunyókáltak, de az olvasás az rám hárult, helyettük is.
Erre figyelt fel az én anyám, hogy olvasok az öreg kalendáriumból. Ő is elolvasott abból már mindent többször is, arra gondolt, hogy nekem is olvashattak belőle, s talán már fejből tudom.
De már amikor a sokadik tanítvány olvasását hallotta a számból, és mindig más szöveget, akkor már mégiscsak gyanús lett neki a dolog. Odalopódzott a hátam mögé, és belenézett, hogy mit olvasok.
Látta, hogy az ujjammal követem a szavakat. Olvasok. Nem hitt a szemének. Ott hagyott csapot, papot, és kivette kezemből a könyvet, felütötte valahol: no ezt olvasd el. Elolvastam. Újra lapozott, újra olvastatott. Olvastam. Dünnyögött, nem, mégsem tudhat mindent fejből? Újra lapozott, újra olvastatott, már kezdtem nem érteni mi baj van velem?
Ekkor gördült be apám a szekérrel az udvarra. Anyám sírva fakadt, úgy rohant apám elé. Ez a kép nagyon megmaradt az emlékezetemben, mert nem értettem. Apám ki akarta fogni a lovakat, de anyám nem hagyta.
– Gyere gyorsan, képzeld, ez a gyerek tud olvasni!
– Miket beszélsz, honnan tudna, hagyjál engem… – de anyám nem hagyta.
– Hagyd azokat a lovakat, gyere nézd meg. – vonszolta apámat befelé. És kezdődött minden elölről. Kinyitották a könyvet, ezt olvasd el, azután még ezt… apám nem hitte, azt mondta, hogy tudja már fejből, honnan tudna olvasni? Na, várjatok csak, mindjárt kiderül. Hozta a vasárnapi Magyar Szót.
– Na, ha újságból is olvas, majd akkor elhiszem. – mondta ő, s ravaszul mosolygott, hogy most jön a nagy lebukás. Kinyitotta az újságot, előbb csak címszavakat olvastatott velem, azután az apró betűs politikai cikkeket (ezt csak nem tudhatja fejből), s amikor látta, hogy minden nehézség nélkül azt is elolvasom, bárhol csapja fel az újságot, akkor bizony ő is sírva fakadt.
– Uram Isten, ez a gyerek tényleg tud olvasni. Hogy tanultál te meg olvasni? – szegezte akkor nekem a kérdést az apám. Nem értettem, a kérdést sem, hát hiszen ők is tudnak olvasni. Ártatlanul kérdeztem vissza.
– Hát nem úgy születnek az emberek, hogy tudnak olvasni?
A lelkembe vésődött a pillanat, mert örömkönnyeket láttam anyám és apám arcán, csak ölelgettek, és én nem is értettem, hogy miért ez a nagy felhajtás, hát hiszen mindenki tud olvasni.
Később is sokszor felemlegették ezt a jelenetet, bár számukra soha sem derült fény arra, hogy én hogyan tanulhattam meg olvasni. Így hát minden bizonnyal örök rejtély marad. Számomra is.
2011. szeptember
Írta: Kőműves Ida
Kedves Gyöngyi!
Örülök, hogy itt jártál, és örülök, hogy elmondtad a magad történetét.
Igaz, hogy régen nem ismerték és nem törődtek ezzel a problémával, mint a diszlexia, diszkalkulia, de talán mégis jobb volt, mint az, hogy ma túlzásokba esnek.
Nekem is két gyerekem van, a fiam nagyon könnyen tanult olvasni, és szinte már harmadikos, negyedikes korában tökéletes volt a helyesírása, míg a lányom nehezen tanult, a helyesírása meg csapnivaló volt, már már rásütötték a bélyeget, hogy diszlexiás. Pedig nem volt az. Mos két diplomás, az egyik a gyógypedagógia, és éppen ez ellen harcol, hogy megbélyegezzék a gyerekeket, mert egyszerűbb valakire ráfogni, hogy diszlexia, diszkalkulia, mint foglalkozni vele türelemmel, megértéssel… neki már sok gyereket sikerült átküzdeni ezen a holtponton.
Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida.
Kedves történetedet élvezettel és irigységgel olvastam, mert én nagyon nehezen tanultam meg olvasni és még máig is bár mások szerint jól és szépen olvasok, de ha nem hangosan olvasok csak is úgy tudom agyban raktározni a tartalmat, ha magamban ki is mondom a szavakat. Később egy orvosnővel beszélgettem erről, és arról, hogy mi az oka ennek és a rettenetes helyesírásomnak. Az volt a kérdése, hogy jobb, vagy balkezes vagyok-e?
Kiderült, hogy gyermekkoromban erőszakkal a jobb kezemet kellett használnom Így lettem két balkezes. Az orvosnő szerint diszlexiás, mivel régen nem törődtek nem is ismerték ezt a jelenséget.
Sok további sikert. Szeretettel Gyöngyi.
Köszönöm, kedves Katalin.
Üdv. Ida
Kedves Rózsika!
A jelek szerint nagyon hasonló gyermekkorunk volt, a kemence kuckó bennem is kellemes emlékeket idéz.
Köszönöm a gratulációt és a biztatást.
Szeretettel
Ida
Kedves Viola!
Örülök, hogy itt többen is megoszthattuk Veled ezeket a kis különlegességeket, saját és gyermekeink gyermekkorából.
Köszönöm, hogy elolvastad, és örülök, hogy kedvedre való volt.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Annyira elcsodálkoztam, mint Szüleid, a Te olvasás-tudományodon. Persze, látom a hozzászólásokon is, hogy egyesek milyen zsenialitással születnek. Sajnos, nekem ilyen tapasztalatom nincs, nem vagyok gyerekek közelében.
Jó, hogy megírtátok, örömmel olvastam.
Szeretettel: Viola
Kedves Judit!
Biztosan igazad van, hogy csak úgy ellestem az olvasás tudományát a szüleimtől. Mert ez majdnem megismétlődött a fiammal. Ő is öt éves volt, amikor a lányommal voltam "veszélyeztetett terhes", kénytelen volt a férjem oviba vinni a gyereket, no de egyszer elfelejtette hazahozni. Bekanyarodott az udvarba, rémültem kérdezem, hol a gyerek, szó nélkül beugrott a kocsiba és elszáguldott, én meg ott maradtam rémültem. No, de hazakerült a gyerek, s kérdezgettem, hogy mit csinált ott az ovidban, az válaszolta, hogy számolta az esernyőket a folyosón, amíg várta az apját. 19-et számolt meg. Én is nagyot néztem, s mindjárt próbára tettem, harminc dominót raktam elé, és mind megszámolta, sőt a többit is előszedte és tovább számolt… Nekem is leesett az állam…
Na de, Neked is élmény volt a kisfiaddal óvodába menni, ha három perc helyett háromnegyed órát tartott, mert neki olvasni kellett…:)
Köszönöm a történetet, és köszönöm, hogy elolvastad az én történetemet.
Szeretettel, Ida
Kedves Tara!
Milyen kedves történet, ahogyan visszaemlékezel lányod kisgyermekkorára, nincs is annál szebb…
Én szerencsésebb helyzetben voltam, mint a Te kislányod, mert amikor anyám elvitt iskolába és ott elmesélte, hogy mi a helyzet velem, akkor hívtak egy tanítónőt, akire azt mondták, hogy ő az "elsősök lelke", akit ráadásul Szabó Margitnak hívtak, ugyanúgy mint az édesanyámat, kedvessége, közvetlensége megragadott, azonnal második anyámnak fogadtam. No és ő, arra kérte anyámat, hogy egy hétig vigyen el az iskolába, majd ő összeméri a tudásomat az elsőseivel, megjegyzem a tanév vége felé volt. Pár nap múlva, már az egész tanári kar értem harcolt, hogy ne kelljen elsőbe járnom, sok utánjárásra sikerült elintézniük, hogy két vizsgabiztos előtt vizsgázzak, bizonyítványt kaptam, s a következő évben második osztályba mentem. Úgyhogy egy évet megspóroltam. No ez volt az én történetem.
Köszönöm, hogy olvastál, és hogy megosztottad velem a kislányod történetét.
Szeretettel, Ida
Kedves Ida!
Apukádtól tanultál meg olvasni, ő tanított meg rá, akaratlanul. Minden kisgyerek olyan, mint egy apró szivacs, bármit felszívnak, ami körülöttük van.
Amikor apukád olvasott Neked a képeskalendáriumból,vagy máshonnan, felkeltette az érdeklődésedet az olvasás iránt. Láttad, hogy az elejétől a végéig kell olvasni, a nyomtatás szavakat jelent, fentről lefelé és balról jobbra kell elolvasni valamit. Amikor megkérdezted, hogy "apa mi van odaírva?" , és felolvasta Neked, akkor magadtól rájöttél, hogy melyik betű, melyik hangot jelenti. 🙂
Az én kisebbik fiam is "magától" tanult meg olvasni. Az óvodától háromnegyedóra volt a három percre levő metróállomás, mert minden bolt feliratát el kellett neki olvasni, addig nem jött tovább egy tapodtat sem. 😀
Elképzeltelek, mint pöttöm kislányt, ahogyan "tanítod" a szundikáló, lusta macskákat: tündéri… 🙂
Nagyon kedves, aranyos írás!
Judit
Kedves Ida!
A nagyobbik lányunk éppen így olvasott öt éves korában, csak Ő a rendszámtáblákról tanulta meg a betűket. Egyszer elém állt, hogy tud olvasni, és elolvasott egy címet. Én meg letoltam a férjem, hogy miért kell ilyet játszani, hogy elolvassa a gyereknek? De a meglepődése őszinte volt, amikor azt mondta, hogy Ő bizony még nem is látta aznap az újságot. Persze nálunk is jött a kontroll. 🙂
A baj ott kezdődött, amikor év vesztes lévén 7 évesen ment iskolába, és már több könyv kiolvasásán túl volt, hangosan is folyékonyan olvasott, és esténként virágokat, manókat radíroztam a füzetéből, mert unalmában telefirkálta. Aztán órán vihetett könyvet, és olvashatott.
Írásodat olvasva, jó volt most emlékezni. Köszönöm.
Szeretettel olvastalak: Tara
Kedves Gabi!
Gyerek fejjel az olyan magától érthető volt. Azóta már sokat törtem a fejem rajta, de más magyarázatot azóta sem találtam. Úgy látszik öt évesen okosabb voltam, mint azóta.:)
Írni viszont sosem tanul meg az ember, azt mindig lehet, sőt kell fejleszteni.
Örülök, hogy megnevettettelek, és köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Elképesztő vagy! Lehet, hogy tényleg úgy születtél, hogy tudtál olvasni?
De most már legalább azt is értem, miért tudsz így írni!;)
Könnyű Neked, így születtél!:)
Azért gratulálok persze, én jót vidultam kedves írásodon! Ami valljuk be őszintén szokatlan, hiszen inkább, tudod…:(
Szeretettel,
Gabi