Amikor a kápráztató verőfény behatolt a templom színes üvegablakain, még kevesen
beszélgettek De ahogy az eltökélt fényfolyam végigszáguldott a százéves padok közt, egyre többen és többen emeltek fejet, s fordultak kedves szavakkal az ismerősök, rokonok felé, hogy érdeklődjenek hogylétük felől vagy csak egy kedves mosollyal nyugtázzák : igen, én
is itt, örülök, hogy látlak, te másik földlakó, te hihetetlen csodalény! A beszélgetések zaja egyre zöngésebb lett, az egybegyűlt sokadalom, mint éledező méhkas zsongott egyre hangosabban.
A fiatal templomszolgáló felállt ülőhelyéről, fürge mozdulatokkal megigazította magán
a testhezálló ünneplőt, majd meggyújtotta a tűzpiros gyertyákat. Mikor a tisztelendő úr
szerény alázatossággal belépett az oldalsó bejáraton és angyali mosollyal keblére ölelte az egész gyülekezetet, jóságos tekintete egy pillanatig szelíden időzött az ismerős arcokon. Ekkor a szolgáló óvatos mozdulatokkal becsukta mögötte az ajtót.
A pap az oltárhoz lépett, áhitatos imában szólt az Úrhoz. Könyörgött, hogy vegye gondjaiba nyáját, áldja őket végtelen szeretetével, s adjon nekik végre hitet, mert ha más nem, ő biztosan tudta, amit soha senki nem mondott ki, hogy a vasárnaponként idejárók közül nem hisz senki!
Akik hittek nemigen jöttek el. Ha netán mégis megjelentek a templomban, meghúzódtak a leghátsó sorokban, bepréselődtek a legbelső ülőhelyekre vagy felsurrantak a karzatra az orgona mellé. Az is előfordult, hogy elvegyültek az egyházi kórus tagjai között és mennyei hangon harsogták az általuk sohasem gyakorolt énekeket. Ilyenkor a templom karvezetőjének kezében, néhány másodpercre megállt a karmesteri pálca, s a kórus összehangoltságában időszakos zavar támadt. De az istentisztelet végére ez a történés is, mint sok más, az elmék közös közelmúltjának homályába veszett.
Igen, ők csak ritkán jöttek el. Pedig már senki nem figyelte, van e legújabb kiadású énekeskönyvük, tavalyinál nem régebbi templomi kabátjuk és azt sem, adnak-e elegendő offertóriumot. Már-már elfogadták őket az emberek, akik minden vasárnap idejártak. Csak azt nem értették, miért jönnek egyáltalán. Hiszen nem figyeltek és nem bíráltak senkit! Szemmel láthatóan csak önmagukkal foglalkoztak. Ha megjelentek néhanapján, a többiek mindig olyan furcsán érezték magukat. Volt, akinek ellenállhatatlan kedve támadt valami jót tenni. Alig várta, hogy véget érjen az istentisztelet, s hazatérve örökbe fogadjon egy elhagyott kutyát, vagy ápolni kezdjen egy sérült madarat. Mások leszoktak a dohányzásról, vagy a pletykálkodásról. Egyesek odaadták az egyik kabátjukat annak, akinek egy sem volt. Mindez szinte hihetetlen változás volt, ami valósággal az egész gyülekezetet érintette, egy kisebb csoda, amiért a tisztelendő újból és újból hálát adott.
Ebben a pillanatban befejezve imáját, az emberek felé fordult. Érezték mindannyian, hogy a teremtő rezdülése szól bensőjéből. Igazat zengő érccé vált a hangja, s e hangtól Piros bácsi
homlokán kisimult, azaz évtizedek során keletkezett barázda, amit saját engesztelhetetlen haragja mélyített patakmederré. A temperamentumos Feketéné, aki nemrégiben a templomból hazamenet összevitatkozott, majd összeverekedett Fehér úrral, most sajnálkozó mosollyal nézett reá a padsorok között. S amikor a derék tisztelendő meglátta, hogy Középkékné a mai rendkívüli vasárnapon sógornője Galambszürkéné mellett foglal helyet, akivel hovatovább odáig fajult a családi perpatvar, hogy összetörték a mama sírkövét, már megélte az újabb csodát.
Ekkor a magasröptű hála érzése, olyan fennkölt állapotba emelte, hogy szívet szaggató zokogásban tört ki, s egész felsőtestével az oltárra borult. Zokogása egy ritmusra rázott szegfűt és liliomot, s teljesen kitöltötte az időközben keletkezett csendet.
Hosszú percekig tartott a könnyáradat. A gyülekezet gondolkodóba esett, de senki nem vesztett egy árva könnycseppet sem. Úgy tűnt, most helyettük sírnak, így volt alkalmuk azon
tűnődni, vajon miért. A kántor, aki ezen a napon még nem szolgált, énekelni kezdte a sorban első helyen szereplő éneket, nyomatékos orgonakísérettel. Az energikus hang jelenbe rángatta az elkalandozott elméket, akik végül sorban, egymás után bekapcsolódtak.
A következő strófánál már a pap is velük tartott, mindenki őszinte örömére. A gyülekezet már biztosan hitte, hogy most sikerül elmondania a prédikációt. Ő beszélt a változásról, amit nem kerülhet el az ember, mert nem lehet, hogy csak a dolgok változzanak, a lelkek pedig stagnáljanak. Jóslatot emlegetett az új időkről, s kinyilatkoztatást az örök értékekről.
Lassan, szinte észlelhetetlenül, néhány tiszta tekintet a fénybe emelkedett, melynek gazdája itt és most kinőtt a lélek sötét középkorából…
A kis templom ódon oldalajtaja derék falusiak sokaságát eresztette szélnek, kóstolgatni új idők új ingereit. Legtöbben azonban, csak azzal a szimpla szándékkal indultak haza, hogy a családdal költsék el a hagyományos vasárnapi ebédet.
A hazasietőket egy vidám menet fogadta az utcán, s ebben a menetben fellelhetők voltak azok, akik csak ritkán jöttek el az istentiszteletre. Karonfogva támogattak néhány teremtést, akinek sírnia kellett volna, de nem sírt. Átöleltek valakit, akinek gyűlölnie lehetett volna, de nem gyűlölt. Bátorították azokat, kiknek gyászolniuk illett volna, de nem viseltek fekete ruhát. A menetben mindenki színes vagy tarka öltözetet hordott, s hozzá kiegészítőjéül az új divatnak, életteli ábrázatot öltött.
Mindössze néhány illedelmes férfi követte őket mélabúsan, az is csak gyászruhát elhagyó asszonyok miatt. Ők, emlékeztetőül a veszteségre, s a régi módira, a reggeli borotválkozásnál egy apró szőrpamacsot hagytak arcukon, s viselték eztán addig, míg le nem telt a gyászidő. Tartoztak ezzel az asszonyoknak, az egyoldalúan gyászban töltött évtizedekért.
A menet végigvonult az egész falun, lassan a templomból kiáramlott sokaság is csatlakozott
hozzájuk. Együtt sétáltak a fényben fürdőző vasárnapon.
Amerre elhaladtak, megváltozott a világ. Az eddig egynemű kocsmák koedukálttá váltak. Cégéren hirdették, hogy kitárt ajtókkal várják a nőket is. Méregzöldné asszony, akin már több éve mutatkoztak a krónikus elsárkányosodás jelei, e percben attól a tudattól, hogy bármikor beugorhatna egy pohár sörre, ha akarna, levedlette megkérgesedett pikkelyeit. Most új lehetőségein felvillanyozódva, kacagva menetelt velük.
Csodák történtek, amerre vonult az egyre sokasodó tömeg. Homoksárga úr, a zárkózott agglegény, megtalálta identitását, abban a pillanatban, ahogy háza elé ért a menet. Kicipelte az udvarra régi, perzsa összekötő szőnyegét, Mekka felé fordult, s ez az ő döntése volt.
Patyolatfehér asszony, aki ablakot mosott és lábtörlőket sikált egyszerre, az új életérzésen
felbátorodva, boldogan hajított el szarvasbőrt és gyökérkefét.
Egy kocsmáros, aki művész volt valaha, szintén belehabarodott a fénybe, megrázkódott néhányszor, majd izgatottan intézkedni kezdett mobiltelefonján. Lelki szemei előtt ott lebegett cége új cégére : III . Ital. Információ. Irodalom.
A demonstrálókat egy hír erősítette, amely e pillanatban röppent fel a világhálón : a
Chanel divatház legújabb csador- kollekcióját dobja piacra Dubaiban. A kollekció fehér, ujjatlan és mini darabokból áll, s viselője csak akkor látszódik benne, ha ő maga is akarja.
Voltak akik sírtak, s voltak akik extázisba estek a hír hallatán.
Piros bácsi, aki a templomtól lassacskán követte a tömeget, most szaporázta lépteit. Megdönthetetlenül megérlelődött benne az elhatározás: a mai különleges vasárnapon, addig nem mártja kanalát a forró és ínycsiklandó marhahúslevesbe, míg meg nem mutatja neki valaki az unokái közül, hol is van az a Dubai…
Írta: Bereczkiné Rébb Terézia