Matildka a hatvanas évei vége felé járt, amikor negyedik emeleti lakásukból egy éjjel férjét elvitte a mentő, és többé nem is tért haza. Április volt, a fák ágaikon új zöld lombkoronát építettek s a tereken a nyíladozó virágok is a tavaszt hirdették. De Matild nénit a tragédia annyira megviselte, hogy ebből semmit nem látott. Heteken át nem hagyta el a lakást. A nála pár évvel fiatalabb régen megözvegyült szomszédasszonya, akivel szoros barátságot ápolt látta el kenyérrel, napi élelemmel. Még főtt ételt is vitt át időnként. Közben próbálta visszaterelni a hétköznapokba beszélt hozzá, de Matildka csak sírt és azt hajtogatta, hogy nem akar élni. Gyerekük nem született, az ő életének nincs értelme tovább. Egy nap, amikor már egy tiszta kanál sem volt, s a konyha tele volt elhasznált edényekkel, Rozika a szomszédasszony mosogatni kezdett. Egyszer csak neszt hallott, s rövidesen megjelent az ajtóban barátnője. Folytatni akarta a mosogatást, s másnap már együtt sétáltak el a közeli kisboltba. Még egy padra is leültek megpihenni, arcát a langyos tavaszi nap felé fordította. Barátnője örült, hogy végre kimozdította a négy fal közül, de újra könnyek patakzottak Matild néni arcán, és arról beszélt, mennyire szerette a férje a tavaszt. Aztán hazamentek. Akkor egy hétig megint nem mozdult ki. Egy nap koradélután barátnője egy szatyorral állított be hozzá. Egy-két ruhadarabot vett ki belőle, vidáman mutogatva szerzeményeit. Mikor barátnője kérdőn nézett rá elmesélte, hogy a közelben nyílt egy turkálós bolt, és minden darab kétszáz forintba került. A holmik egész jó állapotban voltak, s másnap együtt mentek vissza az üzletbe. Egy óra múlva mindkét kezükben, nagy szatyrokkal indultak haza. A következő héten megkezdődött az iskolákban a vakáció, s mint minden évben Rozikát elvitte lánya, és családja a Balatonkenesei nyaralóba. Matildka magára maradt, de már nem ült egész nap a négy fal között. Nappal eljárt, s esténként szatyrokkal fölszerelkezve szállt be a liftbe. Virágot is vett olykor, s a fényképtartó mellé téve melyben az esküvői képen mosolyogtak boldogan, elmesélte merre járt. A szomszédok már beszéltek róla, hogy mi lehet az a sok dolog, amit a szatyrok olykor dobozok rejtettek, de kérdezni nem merték. A szomszédasszonyán kívül a többi lakóval csak köszönő viszonyban volt. Augusztus elejére a valamikor tiszta, szép lakás egy valóságos szemétdombhoz kezdett hasonlítani. Már rég nem volt takarítva, a fotelok színes ruhákkal tele, a bejárati ajtótól a szobáig egy szűk ösvény maradt szabadon a közlekedéshez. Leülni csak az ágyra volt lehetséges, a dohányzóasztalon talán egy pohár még elfért volna. Egy régi, rozsdás petróleumlámpa állt a közepén, de volt ott rossz kávéfőző, pár darab játékkártya, régi újságok, kidobott zsebszámológép s mindenféle lim-lom. Esténként büszkén mesélte a fénykép előtt állva párjának, hogy menyi mindent sikerült aznap hazavinnie. Augusztus végén, pár nappal Rozika hazaérkezése előtt, a lakók hajnalban füstre ébredtek. Valaki ajtót nyitott, de akkora volt a füst, hogy azonnal be is csukta, s hívta a tűzoltókat. A lakók közül voltak, akiket füstmérgezés gyanújával kórházba szállítottak, Matild néni lakása kiégett, s mire a tűzoltók kiértek ő már elhagyta a földi világot. Az a tűzoltó, aki először ért ki a házból, a mellette álló rendőrnek annyit mondott, hogy az áldozat kényszeres gyűjtögető volt. A vizsgálat nem tudta egyértelműen megállapítani mi vezetett a tűzvész kialakulásához, csak valószínűsítették, hogy az elszenesedett tárgyak között talált petróleumlámpa okozhatta a tüzet.
Írta: Tara Scott
Kedves Tara!
Megrendítő írás volt, és nagyon hiteles. Rengeteg lelki betegség létezik, amit észre sem veszünk. Kezdetben nem is feltűnő, aztán ránk telepszik. 🙁
Szeretettel olvastalak: (f)
Kata
Kedves Tara!
Nagyon átjött írásod "üzenete". Megdöbbentő és elgondolkodtató. Az embert arra ösztönzi, hogy nézzen szét a háza táján. Sokaknak el kellene ezt olvasni és elgondolkodni rajta.
Szeretettel gratulálok,
Gabi
Kedves Tara Scott!
Megrendített az írásod. Különösen azért, mert valóban körbevesznek bennünket az emberi tragédiák. Igazán szép az embertársaid iránti odafigyelésed. Sajnos nem annyira ragájos, mint az oda nem figyelés. De ahogyan mondtad, ha csak egy ember …
Üdvözlettel, Laca
Drága Violám!
Ezt nagyon szomorúan hallom. Az utcánkban figyelünk egymásra, ha valahol baj van segítünk. Nem értem, miért nem lehet ez természetes. Egy szomszédunkat súlyos baleset ért, összeadtunk Neki pénzt, és senki nem mondta, hogy nem. Így is lehet lehetne. Nagyon sajnálom. Őszintén.
Szeretettel ölellek: Tara
Kedves Tara!
Jó, hogy feltetted, okulásul. Ha magamra gondolok, de inkább nem, hisz nincs, egy jóindulatú szomszédom sem.
Szeretettel: Viola
Kedves Veronika!
Lassan befejezem figyelemfelkeltő szösszeneteimet, és a decemberi versenyre beküldött novellám már vidámabb lesz.
🙂 Köszönöm, hogy itt jártál.
Szeretettel ölellek: Tara
Kedves Edwin!
A gyűjtögetés orvosi neve "patologikus halmozás". A lehetséges, vagy már meglévő magány váltja ki az emberből. Elképzelhetetlen mennyiségű mások által kidobott, használhatatlan dolgokat halmoznak fel több kukára valót. Ebben a szeméthalmazban megteremhetnek bogarak, rágcsálók, és végtelenül tűzveszélyes. Azért írtam róla, mert pár hónappal ezelőtt egy pesti bérházban éppen egy ilyen lakásban égett halálra egy idős férfi. Ágyban dohányzott, de ha nincs tele a lakás különböző éghető dolgokkal a földtől a plafonig, talán túléli. Így még két lakás ment tönkre. Nem az a lényeg, hogy mitől gyulladt ki, a sok lomtól nem lehet időben megközelíteni.
Nem egy frenetikus irodalmi művet akartam belőle összehozni, csak kevés szóval érthetően, hogy mindenki figyeljen a szomszédjára, mert fűtési szezon van, még nagyobb a veszély. Minden portálra feltettem ahol írok, mert bár itt nem tudom hányan olvassák, nem találtam számlálót, de van ahol hetente 2500 olvasónk van. Ha csak egy életet meg lehet menteni, már megérte.
Majd más témáról, jobban.
Üdv: Tara
Kedves Ida!
A családunkban előfordult ilyen eset. A nagybátyám katonatiszt volt, egész életében fegyelmezett, igényes szép lakásban. Amikor kiderült, hogy a felesége rákbeteg, gyűjtögetővé vált. A magánytól félt. és csak a temetés után lehetett kitakarítani a lakást. Bogár, rágcsáló, és tűzveszélyes. Egy konténer nem volt elég. Elképzelhetetlen.
Fűtésszezon van, ezért tettem most fel. Talán valaki épp írásom hatására figyel fel valakire…
Szeretettel: Tara
Kedves Zsuzsanna!
Igazad van, csak fel kellett volna figyelni az ott lakóknak, talán beszélgetni vele, bár jogilag nem tudom, van-e joga bármelyik szomszédnak ilyenkor valahonnan segítséget kérni. Esetleg közös képviselőnek? Talán röpke, figyelemfelkeltő írásomat olvasva valahol megakadályozhatok egy tragédiát…
Köszönöm szépen, hogy itt jártál. Üdv: Tara
Kedves Tara!
Én ezt nem értem. Mitől lett tűz? Az öreglány benn égett? Ne haragudj, de újabban nem nyűgöznek le az írásaid.
Üdv: Edwin.
Kedves Tara!
A magányos ember elveszítheti az önkontrollját. Talán nagyobb odafigyelésre lenne szükség a hozzá közel állók körében. Nagyon szomorú történet.
Szeretettel
Ida
Kedves Tara!
Ezt a történetet már olvastam a másik irodalmi honlapon, ezért csak megjegyzem, hogy nagyon szomorú. Másként is végződhetett volna.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
🙂