Seholsziget 2/2. rész

Összes megtekintés: 1,124 


Pár pillanattal később a sűrű bokrok és fák takarásából fura teremtmények jöttek elő és körbevették őket. Manók, tündérek, apró zöld színű kis emberkék, lebegő átlátszó lények. A fiú valami varázsigén kezdett gondolkodni amivel magához téríti a lányt, de semmi nem jutott eszébe. Egyszerre különös érzése lett. Azt vette észre hogy valami elkezdett nőni a homlokán. Nagyon fájdalmas volt. Odakapott kezével és iszonyodva jött rá, szarva nőtt. A körülötte álló lények nem kevésbé voltak meglepettek, hiszen ilyesmit még sosem láttak csak hallomásból ismerték a varázslatot ami ezt okozhatta.
Királynőjük aki rég eltűnt gyermekével együtt, sokáig dolgozott a bűbájon ami a szigetet megvédi a negatív erőktől. Ha valaki mégis idekerül és gonosz erővel bír, azonnal felismerhető lesz mert bőre elkezd zöldülni, és szarva nő. Varázserejét pedig elveszti. Mindenki döbbenten állt és nem is sejtették mi ilyenkor a teendő. Hosszú ideje nem lépett senki idegen a földjükre és nem tudták mit kellene tenni. Halandó ember nem igen ismerte a sziget helyét, csak pár kivételes képességű varázsló, létezését is csak mesének tartották. Maguk között Seholsziget néven emlegették.
Lassan a lány ébredezni kezdett. Iszonyúan égette a lánc a bőrét. Legszívesebben letépte volna. Ahogy kinyitotta a szemét, a keze megállt a levegőben, szeme kikerekedett és meglepve vette szemügyre a körülötte állókat. A medál a nyakában megemelkedett és lágyan kibomlott. Csodálkozva nézte, hiszen eddig semmilyen eszközzel nem tudták levenni róla. Fényleni, lüktetni kezdett, a benne lévő gyöngyszem pedig egyszer csak kivált a kristályból és gyémántos ragyogásba kezdett. A tündérek meglepve álltak, a fiú és a lány nem kevésbé. A madarak is megérezték a feszültséget és csendben maradtak. Hirtelen az ismerős dallam csendült fel majd abbamaradt. A mellettük lévő tisztáson egy aranyló fénybe burkolózott teremtmény kontúrja tetszett megjelenni. Amikor a manók és a tündérek meglátták térdre ereszkedtek és boldog mosollyal köszöntötték a nőt. A lány lassan ismerte fel, de mikor megvilágosodott felpattant és az asszony nyakába ugrott. Az édesanyja volt az. És akkor mindent megértett. A dallamot amit annyit hallott, amik útjelzői voltak életének. A tudást amely ott lapult mélyen benne, jól elrejtve nehogy felhívja rá a figyelmet. Minden fájdalom, minden szenvedés csak azért volt hogy olyan ember legyen belőle amilyen lett, becsületes tiszta lelkű. Megtört az átok amit egy öreg banya küldött rájuk amikor édesanyja elkergette a szigetről mert túlságosan mohó volt és rossz szándékkal közeledett az ott élők felé. Édesanyja akit Kyriának hívtak rögtön elkezdett a védelmező bűbájon dolgozni hogy a világukat megmentse.
Mikor az öreg boszorkány rájött hogy nem tud visszajutni a szigetre, elővette a hajtincseket amiket még régebben lopott Szilajlától és Kyriától és végzetes bűbájt bocsátott rájuk.
Az asszonyt medvévé változtatta és mindkettőjüket az erdő elhagyatott zugába vitette szolgálóival akik a szigeten bújtak meg.
Addig kellett az anyának és lányának száműzetésben élni amíg a medve fel nem áldozza életét a lány védelmében. Utána sem segítheti, csak saját magát menekítheti meg ha tiszta szívű marad a szenvedések után is és visszatalál a szigetre. Anyja nem fedheti fel magát előtte különben mindketten meghalnak. Egy időben kellett visszajönniük, a sziget lakóinak segítsége nélkül.
Mivel Kyria jó előre megérezte hogy valami készül ellenük, egy barátot kért meg, hogy majd a megfelelő időben vigye el a talizmánt fehér madár képében és tegye le a sziklára. Így találta meg a lány a láncot.
A régi barát aki segített, a fiú, Keinu édesanyja volt. Ő még akkor költözött el a szigetről amikor hozzáment a gonosz varázslóhoz. Halála után, ami nem volt igazi halál, tündérként visszakapta életét de madár képében kellett élnie addig amíg az átok aminek feloldásában részt vett, meg nem törik.

A nagy örömben megfeledkezte Keinuról. A lány izgatottan kezdte keresni de sehol nem találta. A fiú ahogy észrevette magán a rémséges változást nagyon megrettent és szégyenében elbújt egy fa mögé, onnan figyelte a fejleményeket. Ahogy nézte a lányt és édesanyját, fájdalom járta át szívét. Az ő édesanyja jutott eszébe. Észre sem vette ahogy pár könnycsepp legördül az arcán.
Egyszer csak a háta mögül csilingelő hangot hallott. Rémülten fordult meg és a látványtól lélegzete is elakadt. Az édesanyja állt előtte. Olyan gyönyörű volt amilyennek soha nem látta addig. Kővé váltan bámult és nem tudta képzelődik-e vagy tényleg jól lát.
Az édesanyja elindult felé. Szánakozva de boldogan nézett fiára akinek addigra már fonnyadt rút zöld lett a bőre és két hatalmas szarv állt ki fejéből. Boldogan ölelték egymást, zokogva fonódva egymás görcsösen kapaszkodó karjába.
A többiek észrevették őket. Köréjük gyűltek és döbbenten nézték a furcsa párost.
Kyria szólalt meg leghamarabb.
– Drága barátnőm! Hogyan tudnám meghálálni neked amit értünk tettél. Kérj tőlem bármit, megteszem!
A nő kibontakozott az ölelésből és esdeklő arccal fordult barátnője felé.
– Ments meg a fiamat kérlek, tedd meg nekem! Vedd le róla az átkot könyörgöm!
– Nem tehetem. Amikor a bűbájt kitaláltam, annak az is a része volt hogy én soha nem oldhatom fel. Nagyon sajnálom!
A királynő és vele a többiek lassan elindultak a Holdkőpalota felé, ahol a tündérkirály élt és ami régen nekik is otthonuk volt. Ahogy odafelé haladtak egyre többen csatlakoztak a kis társasághoz. Vidám és izgatott ricsajjal haladtak, kimondhatatlan boldogsággal szemükben és szívükben. Kedvesen érintették meg úrnőjük haját tiszteletadásuk jeléül, és ettől az érintéstől egyre fényesebben ragyogott az előttük álló palota. Mire odaértek, már száznál is több manó és tündér haladt velük csacsogva vidám szárnycsapásokkal vagy éppen ugrándozva.

Az öreg tündérkirály szinte ki sem lépett a palotából mióta lánya és felesége eltűnt. Magához rendelt már mindenkit aki a varázsláshoz értett, kipróbált minden varázsigét, de haszontalannak bizonyult minden. Ő maga nem indulhatott keresni szeretteit mert tudta ha elmegy a szigetről az azonnal semmivé lesz. Csak ült kristálytrónusán és szomorkodott. Haját és szakállát azóta a nap óta nem vágta le mióta a tragédia történt. Mindkettő a földig ért de nem bánta. Enni alig evett, olyan vézna volt hogy ülni alig bírt. Földi lény nem is húzta volna már ilyen sokáig, de mivel a szolgálók néha beleerőltettek pár falat tündekenyeret az életben tartotta.
Hangokat hallott kintről. És mintha a palota is fényesebb lenne. De már remélni sem mert. Mióta a királynő nem élt itt mindenki nagyon hallgatag lett a fények pedig egyre fogytak. Lassan felállt, botjába kapaszkodva az ablak felé indult. A palota hatalmas ablakai pókselyemből szőtt függönnyel voltak díszítve. Legyintett egyet kezével a függöny szétnyílt, és nagyon meglepte az édes dallam ami kintről hallatszott. A király az ablakhoz érve bénultan állt, nem hitt a szemének. Szolgálóért kiáltott és amilyen gyorsan csak tudott lement a lépcsőn. Mikor a tekintetük összeért feleségével és felismerte a gyönyörű fiatal lányban gyermekét, olyan örömkönnyek kezdtek el potyogni szeméből amilyet még nem látott tündérföld.
Valamennyi könny aprócska gyönggyé vált, felemelkedett és szemkápráztató ragyogással eltűnt a palota ablakai mögött. Olyan fénybe burkolva a tündérek e szent helyét amilyet földi ember szeme el sem bír. Ez volt a titka a sziget fennmaradásának. Minden nevetés, örömkönny és minden jó cselekedet aprócska gyöngy formájában a palota gyönyörűséges termeibe került, kisugározva a sziget felé erejét. Olyan végtelen szeretettel és varázserővel látva el otthonukat ami lehetővé tette hogy a tündéreknek csak gondolniuk kellett arra amit szeretnének és az azonnal valóra is vált.
A királynő és a gyermek eltűnése és a király gyásza szomorúságot hozott mindenki szívébe. Emiatt lassan de menthetetlenül veszélybe került az egész tündérország. Kevés idő kellett volna már csak ahhoz hogy végleg elsötétedjen a sziget és az ott lakók örökre elaludjanak. De ez a nap meghozta számukra az élet új lehetőségét.

Keinu és édesanyja távolról követték a kis csoportot és ámulva nézték a palota feléledő, szikrázó ragyogását. Szívük mégsem tudott teljesen megtelni ezzel a fénnyel.
Szomorúan összenéztek és visszafordultak. Leültek a fa tövében, ahol nem sokkal korábban találkoztak, és jó ideig csak hallgattak. Az asszony szólat meg legelőbb.
– Gyermekem. Elmegyek a királyhoz és addig könyörgök neki, amíg nem ígéri meg hogy segít megtalálni a varázslatot a bűbáj feloldására. Ha kell elindulok a nagyvilágba és addig meg sem állok míg valaki nem mondja meg mit tehetek. Nem engedhetem meg hogy így éld le az életedet! Te jó fiú vagy! A szívedben jó maradtál csak a bánat vitt el egy másik útra és apád könyörtelen és kitartó akarata és hazugságai. Nem ezt érdemled. Még az is lehet, hogy ha elhagyod a szigetet visszakapod a régi külsődet.
– Édesanyám. Nagyon hálás vagyok, de megérdemlem a sorsom. Te nem hagyhatod el a szigetet, mert azon kívül nem létezik számodra élet. A szerelmem is itt van bár tudom hogy soha nem lehet az enyém. Majd találok egy barlangot ahol meghúzom magam.
Senki nem vár engem a másik világban és úgyis csak utánatok vágyakoznék. Döntöttem. Maradok. Inkább itt élek köztetek rémként mint amott megkeseredett haragos emberként.
Sírva borultak egymás nyakába. Nem tudták mi vár még rájuk de abban biztosak voltak, örökké együtt maradnak.

Eltelt egy év. Lassan mindenki megszokta a fura zöld figurát aki jó távol egy apró barlangban bújt el. Naponta meglátogatta édesanyja és órákig sétáltak az erdőben. A fiú megnyugodott és őszintén elfogadta sorsát. Anyja segítségével varázslatokat tanult amivel az erdő kis teremtményeinek, állatainak segített oly sokszor.
A király, hogy megünnepelje szerettei hazatérésének évfordulóját bált tervezett. Mindenki hivatalos volt. Keinu is. Eleinte hallani sem akart róla, de édesanyja addig kérlelte hogy egy idő után már nem tudott ellenállni.
Nagy izgalommal készült az egész sziget az eseményre. A tündérlányok káprázatos ruhakölteményeket készítettek maguknak. A tündefiúk csak nevettek ezen, de titokban mindegyik nagyon ki akart tenni magáért. Nem választott még férjet ugyanis Silajla. Nem tudta elfelejteni a szerelmét. Megrémítette ugyan az új külseje de eldöntötte csak ő lehet a férje. Ha kell egy varázslattal saját magát is átváltoztatja zöld szörnnyé és akkor biztosan nem szabadkozik majd a fiú. Örült hogy nehezen de rá tudta őt venni édesanyja hogy eljöjjön a bálba. Ott majd kiáll, és elmondja az egész vendégsereg előtt titkos tervét.

Eljött a nagy nap. A palota fényesebb volt mint valaha. A mennyezet alatt lebegő megszámolhatatlan gyöngyszem a drágakövek és a csillogó szemek mind emelték ezt a káprázatos fényorgiát s egy hatalmas burát vontak az egész sziget köré.
A termek pompázatos látványt nyújtottak. Manók és tündérek százai napokig varázsolták a szebbnél szebb virágokat, kristályokat, azok meghazudtolva minden fizikai törvényt lebegtek forogtak szétszórva mindenfelé szikrázó fényüket. A boldogság és a szeretet annyi fénygyöngyöt fakasztott hogy azoktól a palota mennyezete már nem is volt látható.

Mindenfelől izgatott csacsogás, nevetés hallatszott. A szolgák is előszedték legszebbik ruhájukat, kifényesítették hegyes orrú cipőcskéjüket, és fejükre húzták kedvenc vicces sityakjukat.

A királylány szíve úgy kalapált hogy majdnem kiugrott a helyéről. Próbálta mély lélegzetvétellel csillapítani izgalmát, de sehogy sem sikerült. Nem is akarta igazán hiszen mámorító érzés volt arra gondolni hogy ma végre szint vallhat, és szerelme karjaiban nyugodhat meg. Eddig senkinek nem beszélt tervéről, nem akarta hogy bárki is befolyásolja döntésében. Rengeteget gondolkodott a parkban a fa alatt üldögélve, az ágyában éjszakákon át álmatlanul hánykolódva. Bízott abban hogy szerelmének ereje legyőzi aggályait a fiú külsejét illetően és hogy az nem utasítja majd vissza. Arca kipirult, keze remegett. Még egy utolsó pillantás a tűkörbe és indulhat. Káprázatos látványt nyújtott. Haja aranyzuhatagként omlott vállára, szemei felülmúlták az ég ragyogó kékjét, az arcán megjelenő pír pedig csak fokozta ezek összhatását. Egyszerű fehérarany ruhát viselt ami tündeselyemből készült, cipője fehér brokát. Testét, nyakát semmilyen ékszer nem díszítette, bámulatosan szép volt a maga egyszerűségében.
A folyosókon haladva szülei szobája felé az ott haladó szolgálók is ámulattal bámulták és ő kedves mosollyal hálálta meg elismerő pillantásaikat. A szerelem tette ilyen széppé. És persze a szíve, az a végtelen jóság ami eredendően benne lakozott.
Nagyot sóhajtott és éppen akkor ért szülei szobájához amikor meghallotta a harsonákat ami a bál kezdetét jelentette. A királyi pár méltóságteljesen, teljes uralkodói pompájában lépett ki a szobából. Együtt indultak hát a zene irányába.
Ahogy a terembe léptek, hirtelen mindenki elcsendesedett és feléjük fordult, majd fejüket mélyen lehajtva térdre ereszkedtek. A harsonák örömdallammal köszöntötték az érkezőket. Érdekes nem mindennapi társaság gyűlt össze. Volt pár meghívott az emberek közül is akik életükkel és hűségükkel hosszú ideje elkötelezték magukat a jó varázslat mellett. Itt volt az erdő összes fura teremtménye, tündérek, törpék, manók. Az unikornisok és az erdő többi állata és különös szerzeménye a palota kertjében kaptak helyet, de a hatalmas kétszárnyú ajtó sarokra nyitva állt így lehetővé tette hogy a benti történéseket kintről is figyelemmel kísérjék. Éjjel tizenegy óra volt, ennek dacára az egész sziget nappali fényben pompázott.
Az uralkodó család elfoglalta helyét az emelvényen álló kristálytrónuson. A király intett, a zenészek pedig belekezdtek. A muzsika szólt de senki nem mozdult. Várták hogy a királyi pár kezdje el a táncot. Azok összemosolyogtak és légies mozdulattal a táncparkettre léptek. Mindenki ámulattal nézte őket. Csodaszép pár voltak a táncuk pedig leírhatatlan. A király is levágta régen szakállát, és mióta felesége hazaért, mintha éveket fiatalodott volna. A lábuk szinte nem is érintette a talajt. A többiek is kedvet kaptak és lassan megtelt a táncparkett táncoló lebegő alakokkal.
Egyszer csak a zenészek egymás után tették le hangszereiket és döbbent csend lett. A tömeg lassan szétnyílt, helyet adva a határozott léptekkel közeledő fonnyadt-zöldbőrű, homlokán ronda szarvval éktelenkedő alaknak. Eddig az utolsó sorban állt, köpenye kapucniját mélyen fejére húzva, jól eltakarva így arcát. Most egyenesen az emelvényen ülő Szilajla felé lépkedett. Ő maga is meglepődött de tudta ez az utolsó alkalom hogy megvallja szerelmét hiszen kérők hada jött erre a bálra. Ő akart lenni az első. Az első? Az egyetlen szeretett volna lenni, ez volt minden vágya. Amikor a lány észrevette a lélegzete is elakadt. Gépiesen felállt és önkéntelenül indult a fiú felé. Nem gondolkodott csak vitték a lábai. Amikor elé ért egyszerre kezdtek mondandójukba. Izgatottan felnevettek, Keinu felkapta és pörögni kezdett karjában a lánnyal.
Mikor elszédülve megálltak, finoman letette a földre az önfeledten kacagó lányt és egy pillanattal később megrémült a lány döbbent arcát látva. Az csak állt eltátotta száját a fiúnak pedig úgy kellett utána kapnia mert majdnem hátraesett. Először nem értette mi történt de aztán meghallotta a körülöttük álló izgatott sugdolózását és megértette. Elmúlt a varázslat, visszakapta régi külsejét. Megragadta a még mindig megkövülten álló lányt, magához ölelte és végre mohón de leheletfinoman ajkát a lány ajkára tapasztotta.

VÉGE

2011. november.

Írta: Szála Gabriella

“Seholsziget 2/2. rész” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Ida! Kedves Viola!

    Örülök hogy nálam jártatok, egyébként van folytatás. Függő lettem, mesefüggő.;)))

    Köszönettel szeretettel,

    Gabi

  2. Kedves Gabi!
    Hát befejeződött, pedig olyan jó volt elbújni a mesevilágban, és végig izgulni.
    Szeretettel gratulálok: Viola

  3. Kedves Gabi!
    Megríkattál. Tudod, nekem gyermekkoromban sokat mesélt az édesapám. Tündérmesét, királylányost, óriást, törpést, ördögöst… mindenfélét. Olyan szépeket, amiket nem találhattam soha a mesekönyvekben.
    Most ez a Te meséd is olyan szép volt, olyan különleges.
    Mintha felrémlett volna, hogy hallottam már valaha, talán az édesapámtól. Köszönöm ezt a páratlan élményt!.

    Szeretettel ölel
    Ida

Szólj hozzá!