A másik oldal

A napozóágyon feküdt. Élvezte, ahogy a nap átmelegíti minden porcikáját. A medencében a víz nagyot csobbant s kisebbik lánya Barbara, gyöngyözően kacagott. Anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, elmosolyodott. A konyha felől edénycsörgést hallott, s hirtelen a gyomra is megkordult. Nem kellett látnia, hogy tudja, Bianka segít teríteni, míg Jutka a felesége átmeri a levest a tálba. „Hétvégi, családi idill” s a gondolatra újra elmosolyodott. Arra számított, hogy meghallja az ebédre hívó szót, mikor helyette durva férfihangokat hallott. Távolabbról, vagy közelebbről? Olyan hullámzóak voltak. „Kik ezek? És hogy jöttek be a házba?” – gondolta, de abban a pillanatban eltűnt a ház, a napfény és a meleg s csak korgó gyomra követelte az ételt. Ahogy kinyitotta a szemét, éles fény vakította el. A hajléktalan szállón az emberek kezdtek felcihelődni. Az előbbi hangok tulajdonosai épp becsukták maguk mögött az ajtót. „Mennek guberálni.” – gondolta, s ő is kezdte összeszedni magát. A kis vegyes-élelmiszer üzlet ahol be szokott segíteni némi pénzért és élelemért ezen a napon is, december huszonnegyedikén is nyitva tartott délután két óráig. Örült neki a pénz miatt is, de főleg azért, mert addig sem gondol arra, hogy estére összegyűlnek a családok a feldíszített fenyő körül. Az utcán az emberek, mint felbolydult hangyaboly siettek, hogy az utolsó perceket kihasználva megvegyék az utolsó ajándékokat. Többen nekiütötték a dobozokkal teli szatyrokat, de ő észre sem vette. Nem akart gondolkodni. Nem akarta látni a boldogan mosolygó arcokat. Neki ez már nem járt. Nem volt hozzá joga. Keserű szájjal lépett be az üzlet ajtaján. A tulajdonos szemmel láthatóan örült neki, hiszen nyitás óta egymásnak adták a vásárlók a kilincset. Időnként kisebb tumultus is kialakult s természetesen mindenki sietett volna. Már pakolta is ki az eladótérbe a rekeszekkel a narancsot, banánt majd szaloncukrokat szortírozott ízek szerint a polcokra. Ha pillanatnyi ideje volt, segített a kifizetett árucikkeket a kosarakba, bevásárló szatyrokba pakolni. Főleg az idősebbek köszönték meg hálás mosoly kíséretében a segítségét. A főnök, – ahogy a boltvezetőt nevezte – is elégedetten figyelte, hogy szó nélkül tudta mit kell tennie, hogy minden zavartalanul haladjon. Amikor végre az utolsó vevőnek is boldog Karácsonyt kívántak, és megfordították a „Nyitva” táblát fáradtan roskadtak le a megüresedett ládákra a raktárban.
– Mit szólna egy jó erős kávéhoz? – nézett rá a főnöke – Ránk férne, azt hiszem s elmosolyodott, míg megropogtatta kezeit.
– Az bizony jól esne, s meg is köszönném – s félszeg mosolya szégyellőssé tette arcát.
Míg lefőtt a forró fekete, a főnöke anélkül, hogy észrevette volna egyre az arcát fürkészte. S mikor kortyolni kezdték a kávét legyőzte a kíváncsiság.
– Meg vagyok elégedve a munkájával Bálint. Őszintén mondom. Elnézem, amikor dolgozik. Nem kell mondanom, mit csináljon, maga keresi meg a munkát.
A férfi kezdett zavarba jönni. Nem értette, miért mondják ezt most neki?
– Főnök, ha nincs szüksége rám tovább… Nyugodtan mondja meg! – hajtotta fel az utolsó kortyot – megértem. Egyre több a kiadás…
– Nem, nem! Szó sincs erről! Szeretném, ha jövőre is maradna! Összecsomagoltam magának egy kis csomagot – s most ő jött zavarba – mégis Karácsony van. S egy terjedelmes nagyméretű nylon szatyrot húzott elő a rekeszek mögül. Miután Bálint megköszönte, s boldog Karácsonyt kívánva kilépett az ajtón igyekezett, hogy mielőbb elérjen az ingyen konyhához. Talán maradt még egy tál meleg étel neki. Az asztaloknál már csak páran ültek. Az asszony, aki az adagokat mérte ránézett, és még egy jó nagy kanállal tett a tányérra a káposztából. Szerencsére jó meleg volt. Ahogy leült, megdőlt a szatyor a lába mellett s mikor lehajolt, hogy megigazítsa egy óriás lila papíros tábla csokit pillantott meg a többi ajándék mellett. Nekikezdett falatozni, de a csokoládé boldog idők emlékét hozta felszínre. Már hiába küzdött ellene. Könnye végigfolyt az arcán s álláról az ételbe csöppent. Eltolta a tányért s felállt. Nem bírt tovább enni pedig az éhség marta a gyomrát. De a szíve táján valami jobban égett. Egy parkban leült egy padra. Már a hideg sem érdekelte. A korai sötétségben egyre több házban kapcsolták fel a lámpát. A parkkal szembeni épület földszintjén kivilágított fenyő állt. Annyira fájt a látványa, hogy hátrahajtotta a fejét s lecsukta a szemét. Látta a lányait, ahogy boldog arccal bontogatják az ajándékokat, Jutkát, ahogy ragyog a vastag aranylánc a nyakában. De már nem volt elég. Egyszer csak bármi volt a fa alatt, már semmi nem volt elég. A sport BMW kulcsa kis aranyszínű papírban stílusosan, a hajóút az Adrián… Bundák, ékszerek, semmi. S ő, Rontó Bálint építési vállalkozó a lakásra várók befizetéseihez nyúlt. Ennél a gondolatnál mikor a nevét kimondta magában gúnyosan elmosolyodott. Rontó… Még a neve is. S valóban mindent elrontott. De imádta a feleségét, a lányait s mire észrevette, hogy a pénzt már nem tudja pótolni minden késő volt. A bíróság sikkasztásért négy év letöltendő börtönbüntetésre ítélte. Jutka egyszer volt bent meglátogatni. Őt hibáztatta, amiért tönkretett mindent, s beadta a válókeresetet. A nagylánya Bianka, megmondta a szemébe, hogy szégyelli magát miatta. Barbara, aki nagyon szerette őt, nem jöhetett be egyedül. Jutka még azt is az arcába vágta, hogy szerencse, hogy egy tetemesebb összeget félretett, így nem maradnak a gyerekekkel fedél nélkül. S ő, míg hallgatta a felesége szemrehányásait, úgy érezte mintha egy filmet nézne. Mintha ez nem is vele történne. Aztán mire szabadult az asszony az új férjével, és a lányokkal külföldre költözött. Elképzelte gyermekeit, ahogy a gyertyagyújtáshoz készülnek, szépen felöltözve…
S mire idáig jutott gondolataiban, egyre hevesebb fájdalmat érzett a szíve körül. Egy marék szorosra fogta, s nem engedte. Nehezen kapott levegőt, végül ledőlt a padról magával rántva az ajándékaival teli szatyrot. Lassan szállingózni kezdett a hó, s fehér pelyhekkel takarta be kabátját, sapkáját. Rövidesen egy fiatal pár haladt felé két kisgyerekkel. Talán a nagyszülőkhöz tartottak ünnepi vacsorára. Mikor a férj elindult felé, a felesége utána szólt:
– Hagyd! Biztos részeg. Látod, egy hajléktalan…
A férfi azonban mellé hajolt, s megfordította. Még lélegzett, és semmiféle alkohol szagot nem érzett. Azonnal előkapta mobilját, és hívta a mentőket. A kórházban mindent elkövettek, hogy megmentsék. De hiába. Az orvos az órájára nézett:
– A halál időpontja tizenhat óra, negyvenhárom perc.

Írta: Tara Scott