Az országút vándora


Hajnali ötkor már indulok. Hátamra veszem az iskolatáskát, benne a reggelim is, s kiballagok az országútra. Előttem hat kilométer, fél nyolcra kell iskolába érnem. Friss vagyok, éber. A természet csodás, különösen a napfelkelte az. Amikor vörösen tör fel a horizonton, kicsit összébb húzom a kabátom, de a következő pillanatban már a szemébe kacagok, hogy lusta sugarai még olyan álmosan remegnek a messze tűnő kis tanyánk fölött. Nincs sok idő a bámészkodásra, tovább kell mennem. Ahogy az évszakok változnak, úgy változik a természet. Tavasszal friss zöld fűszőnyegen járok, itt ott apró virágok nyílnak, még minden harmattól ragyog, de azért le hajolok és csinos kis csokrot szedek. A virágok is rám mosolyognak. Az előttem elterülő völgy madárdallal üzen, hogy ébred már, vár rám! Nem tudok betelni a sok csodával.

Késő ősszel a reggel szürke köde alig átlátszó burkában a táj. A csupasz út menti fák, mint őrök állnak, rajtuk is foszló ködkabát. A harmattól ezüstösen csillog a fű és bokor. Előfordul, hogy ilyenkor a Nappal nem is találkozom, egész nap morcos, hűvös az idő, kicsit fázom, de nem bánom, a látvány mindenért kárpótol. Varjú károg, jön egész csapat. Ellepik a szántót a gyászruhás madarak, magvak után kutatnak. A bokrok alján a cinegék fázósan összehúzzák magukat, alamizsnáért koldulnak. Meghívom őket: gyertek hozzám a tanyára, vár benneteket kenyérmorzsa, szalonnakocka, jó dióbél vacsora.

Félúton az útszélen kereszt. Rá bádog Krisztus van kifeszítve. Mindig megállok előtte. Álmélkodva nézem sebeit. Töviskoronás vérző feje kissé félrebukva, bágyadtan mosolyog. Szívemet fájdalom járja át, Ő az ki oltalmaz, vigyáz rám, hogy nap mint nap elérjem iskolám. Köszönetem elmormolom, az úton szedett kis csokrom lábaihoz rakom, s kötelességtudón megyek tovább a kiszabott úton.

Olykor vihar vert, eső. Az volt a legkellemetlenebb, de esőkabátom, gumi csizmám jól megvédett. Egy faluvégi házban, egy néninél megálltam. Ott megmoshattam sáros csizmám, esetleg cipőre cseréltem. A néni mindig forró teával várt, az jól esett, átmelegített. Visszafelé jövet viszont, hogy hazáig ne éhezzem, frissen sült fánkkal, vagy palacsintával várt. Az Isten áldja érte!
Az iskolából nem késtem soha, mindig pontosan érkeztem. Nem úgy, mint a srác, aki az iskolával szemben lakott éppen. Ő mindig késett, vagy az utolsó pillanatban esett be az ajtón. Nem is értettem soha, hogyan történhet ilyesmi?
A leckét is mindig tisztességgel elkészítettem, szorgalmasan tanultam. Panasz nem volt rám soha. Jó szüleim szívét dehogy szomorítottam.

A legkeményebb telet, egy idős házaspárnál töltöttem, hogy ne kelljen sokat fagyoskodnom. Ez az időszak nagyon nehéz volt ám, távol szeretett szüleimtől. Hét közben édesanyám egyszer meglátogatott, olyankor mindig megpakolva jött. Hozott túrót, vajat, tejfölt, tojást, hogy ne szenvedjünk semmiben hiányt. Olyankor nagyon nehéz volt megválni tőle. Szombatonként édesapám jött értem, mert akkor még szombaton is kellett iskolába menni. Apám szekéren vitt haza, vagy szánkón, attól függően, hogy hó volt-e vagy sár az úton. Megtisztított tyúkot, kacsát hozott a házi néninek, engem meg vitt haza. Mi az, hogy vitt, röpített! Csak biztatta a lovakat, hogy repüljenek, hogy mihamarabb otthon lehessek. Jó volt otthon! Édesanyám tárt karokkal várt, s olyan más volt az otthon melege. Sajnos, gyorsan elszaladt az idő, s máris készülődni kellett vissza a faluba, otthagyni jó szüleimet, meg álmaim otthonát, a tanyát.
Amúgy nagyon szerettem én Bözsi nénit és Lajos bácsit is, és nagyon hálás vagyok nekik, hogy befogadtak. Remélem megáldotta őket az Isten érte, mert már régen ők is az égi vizeken eveznek.
Túl sok gondjuk nem volt velem. Én a tanulásba temetkeztem. Ők meg gondoskodtak rólam, szerettek is, persze nem úgy mint a szüleim, de azt nem is vártam tőlük.
Akkor mindig nagyon vártam a tavaszt, hogy újra otthonról járhassak iskolába.

Így jártam én kisdiákként iskolába. Régmúlt idők, gyermekévek, életem legszebb időszaka. Talán azért is mert a nehézségeit már elfelejtettem, csak a mámoros szépsége maradt meg. A hosszú úton nap mint nap ezer csodával találkoztam. Tágra nyílt szemmel jártam, minden érdekelt, sokat, nagyon sokat tanultam a természettől. Valahogy akkor nem volt ilyen rohanó a világ. Az emberek felvették a természet ritmusát, hiszen ott éltek a természetben és sokkal elviselhetőbb volt a lét, sokkal könnyebb volt megküzdeni a nehézségekkel. Az én puttonyom mindenesetre teli van élménnyel, gyűjtögettem télen, nyáron, sok éven át. Most olyan jó emlékezni rá!
Elgondolkodom olykor, vajon ott állhat-e még a kereszt az útszélen. Boldogan megállnék előtte. Talán felismerné bennem azt a kislányt, aki nap mint nap megállt előtte, az útszélen szedett virágcsokrát a lábaihoz helyezte.
Ott állni előtte, sok évtized után… Talán most is segítene!

2011. augusztus

Írta: Kőműves Ida

“Az országút vándora” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Zsuzsa!

    Örülök, hogy tetszett ez a kis visszaemlékezésem.
    Neked is hasonló élményekben volt részed, mert minden jel arra utal, hogy hasonló körülmények között nevelkedtünk. Meg tudom érteni, hogy a Mária szobor, nem tartozik a kellemes élményeid közé, de bizonyára van szép számmal a gyönyörű, feledhetetlen emlékek sorában is.
    Köszönöm szépen, hogy olvastál.
    Szeretettel
    Ida

  2. Kedves Ida!

    Gyermekkorodra való visszaemlékezésed nekem nagyon tetszett. Annál is inkább, mert sok olyan történés volt benne, amiről nekem is gyermekkori emlékek jutottak eszembe. Hiszen én is több kilométert tettem meg az iskoláig majd vissza, és télen a nagy hófúvásban sokszor nehezemre esett a menés, hiszen a 60-as években méteres hó esett, s volt, amikor minket is télen lovasszánnal vittek, vagy hoztak. Szerencsére, Neked ott voltak Bözsi néniék, akiknél ellehettél a cudar időkben, és akik nagyon kedvesek voltak Hozzád.
    Én éltem egy darabig egy szoba-konyhás bádogos tetejű házban, ahova egy rövid út vezetett és az út elején a kereszteződében állt egy kőkereszt Jézussal és Szűzmáriával. Egyszer ez a Szűzmária kőszobor esett a fejemre, nem volt kellemes élmény. De még orvoshoz sem vittek.
    Vannak dolgok, amikre én sem emlékezek vissza jószívvel.

    Örömmel olvastam szép írásodat!

    Szeretettel: Zsuzsa
    🙂

  3. Kedves Judit!
    Köszönöm, hogy olvastad igaz mesémet.:)
    Nem történtek nagy dolgok… csak annyi csupán, hogy sok évtized után is bennem lüktet az élmény, a sok szép pillanatból épült gyermekkor. Persze, tudom, csak nekem voltak nagy dolgok… most viszont jó emlékezni rá.

    Üdvözöllek szeretettel
    Ida

  4. Kedves Ida!

    Nagy élvezettel olvastam "Igaz mesédet" arról a kicsi lányról, aki az országút vándora volt. 🙂

    Nem történtek benne nagy dolgok, de nagyon kedves, szép visszaemlékezés!

    Judit

  5. Kedves Veronika!
    Örülök, hogy tetszett. Köszönöm , hogy elolvastad.
    Viszont nekem is nagy kedvem lenne elolvasni a Te írásod… ha már hasonló élményben volt részünk…
    (Ha van hozzá kedved, küld el az email címemre:
    ida.komuves@gmail.com)

    Szeretettel
    Ida

  6. Igen Ibolya, más volt. Élhetőbb, nyugodtabb… az emberek a természetben éltek, felvették a természet ritmusát, összehasonlíthatatlanul szebb volt a mainál.
    Köszönöm, hogy itt jártál.
    Szeretettel
    Ida

  7. "Régmúlt idők, gyermekévek, életem legszebb időszaka. Talán azért is mert a nehézségeit már elfelejtettem, csak a mámoros szépsége maradt meg."

    Igen Ida, az a régmúlt idő más volt, nem csak azért, mert a boldog gyermekkorunkat éltük. Az a világ nem olyan volt , mint a mai, egyszerűbb volt szerethetőbb és otthonosabb.
    Szeretettel Jega Ibolya

Szólj hozzá!