Egy kényszerfelszállás és a mobiltelefon…

Egy eldugott kisfaluban sok minden megtörténik, és arról mindenki tudomást szerez.
Kissé érthetetlen, ahogyan a pletykák szárnyra kapnak. Valaki megsejt valamit, és már adja is tovább az általa megfogalmazott hírt, aztán mindenki tesz hozzá valamit saját egyéniségének megfelelően.
Ilyen környezetben élt a jó öreg Amália néni. Gömbölyű, jó kedélyű asszonyság volt, nem túl beszédes, mégis barátságos. Özvegy lévén egyedül tengette napjait. Mindenkinek segített, aki hozzáfordult, noha ő maga soha senkitől nem kért segítséget, sem tanácsot. Büszke volt függetlenségére és lelkierejére.
– Ha látná Alajos, hogy ezt is milyen jól elintéztem, – sóhajtott elégedetten egy-egy sikeresen megoldott feladat után. A megboldogult férj olyankor gyanakvóan nézett az ágy fölött függő képről, mintha azt mondaná: Ejnye, Amália! Már megint nem bírsz nyugton maradni. A te korodban, már ne ugráljon az ember!
Aztán persze ő is válaszolt a megboldogultnak a jól megszokott módon: – Alajos, te nem változol semmit! – tekintete szemrehányó lett, és sértődötten vonult ki a szobából. Olyan volt az egész, mint valami szertartás. Kellett az élethez.
Amália néni azért nem volt egészen egyedül.
Az egyetlen fia Stuttgartban élt. Évek óta nem látták egymást, nagyon ritkán beszéltek telefonon, olyankor Amália néni mindent bevetett a találkozás érdekében, valahogy így:
– Gyere haza fiam néhány napra legalább. Apád sírját felveti a gaz…
– Ugyan anya! Tudod, hogy a gondnok rendben tartja, rendszeresen küldök pénzt.
– Púp vagyok a hátadon fiam. Nem hiányzom én neked! Ki tudja látlak-e még az életben? Nem vagyok már mai csirke.
– De anya! Téged kemény fából faragtak, nem féltelek.
– Apád mindig mondogatja, hogy igyekezzek utána, nem jó neki egyedül. –
Én azt mondtam, addig nem mozdulok, míg téged nem láttalak. Kisfiam ne várakoztasd szegény apádat sokáig! Küldj egy kis pénzt, elmegyek hozzád, ha másként nem lehet…
Az ilyen beszélgetések után, hosszú heteken át néma maradt a telefon.
Amália néni azonban nem adta be egykönnyen a derekát. Mindenáron pénzt akart szerezni, hogy elutazhasson a fiához.
Tudta, csak kérnie kellene valakitől. Bárki szívesen adna. Az emberek várják, hogy alkalmuk legyen viszonozni a sok jót, de Amália néni könyörtelen volt, nem kért. Inkább vad szerencsejátékba kezdett. Ugyanis meg volt győződve arról, hogy nyerni fog.
Aztán teltek a napok s nem történt semmi.
Az emberek aggódtak. Amália néni házában a függönyök be voltak húzva, őt pedig nem látta senki.
– Valami történt az öreglánnyal, – mondta a postás a szomszédoknak.
– Átmegyek, megnézem mi a baj,– vállalkozott egyikük.
Végül egész kis csapat verődött össze. Most törleszteni fogunk! – gondolták elszántan.
Hangtalanul osontak a ház köré. Az ajtó zárva volt. A hátsóablakon azonban nem volt függöny, így beláthattak a konyhába.
Amália néni ott állt háttal nekik. Láthatóan nem volt semmi baja. Éppen telefonon beszélt valakivel, kissé zaklatott volt a hangja, de ez nem bizonyult elégendőnek ahhoz, hogy rátörjék az ajtót.
– Jól rászedett bennünket az öreglány, – méltatlankodtak a szomszédok és csalódottan szétszéledtek.
Amália néni eközben nem hitt a fülének.
Repülőutat nyert! Az úti cél szabadon megválasztható! Mégis méltatlankodni merészelt:
– Örülök kedveském, hogyne örülnék, de nem cserélhetném buszjegyre a repülőjegyet?
– Sajnos nincs rá lehetőségünk. Kérem, döntse el, hogy utazik vagy sem. Mert nemleges válasz esetén esélyt kell adnunk valaki másnak.
– Ó igen. Hát, ha így áll a helyzet, természetesen elfogadom. De ugye nem átverés az egész? Vissza is hoznak? Ha érti, mire gondolok?
— Egészen nyugodt lehet hölgyem, és kérem, holnap fáradjon be irodánkba nyereménye átvételének céljából. Ja, és hétvégén már el is utazhat.
Amália néni lázas készülődésbe kezdett, fel sem tűnt senkinek, hogy elhagyta otthonát. Taxival ment a reptérre, ami nem kis összeg egy eldugott faluból, egy magafajta kisnyugdíjasnak. Kezében egy kisbőröndöt szorongatott, miközben elképzelte, milyen képet vág majd a fia, ha meglátja.
A repülőtéren, beszálláskor pánik félelem kerítette hatalmába. Megpróbálta leplezni erős érzelmeit, de olyan zavarban volt, hogy szinte nem is hallotta a hozzá intézett kérdéseket.
– A jegye rendben van. Kérem, kövessen – szólt kedvesen a légi utaskísérő hölgy.
Amália néni elfoglalta a helyét. Kissé megnyugodva szemlélte utastársait, különösen a mellette ülő férfit. Rögtön szóba is elegyedett vele.
– Megbocsát fiatalember? Maga nagyon hasonlít a fiamra.
A gép hirtelen megbillent, majd emelkedni kezdett. Amália néni megriadt. Kétségbeesetten belekapaszkodott a fiatalember karjába, szemeit lecsukta, így nem láthatta meg annak, riadt tekintetét, s benne a felismerést. Hangjára azonban felkapta a fejét, szédült, csak homályosan látta az arcát, aztán újra összecsuklott.
– Szent ég! Anya te vagy az? Hogy kerülsz ide?- rémült meg a férfi.
Mivel az öregasszony nem reagált, megpaskolta az arcát, kissé megrázta, addig beszélt hozzá, míg végül magához tért.
– Hol vagyok? – suttogta elhaló hangon az öregasszony.
– A Malév stockholmi járatán vagy drága mamikám.
– Micsoda? Én a fiamhoz megyek Stuttgartba! Maga félrebeszél!
– Én a fiad vagyok, anya. És ez a gép Stockholmba megy.
Amália néni erős asszony lévén, nem szokott könnyen sírva fakadni, de most zokogott.
– Sejtettem, hogy ez az egész csak átverés. Ilyen szégyent. Azonnal vissza akarok fordulni! – toporzékolt.
– Nyugodj meg, anya, – ölelte át a fia. Visszafordulni most nem lehet. Így van időnk bőven arra, hogy elmeséld, hogy is történt veled az egész.
– Mindennek te vagy az oka!– törölgette szemeit az öregasszony. Én csak látni akartalak. Egy anya áldozatot hoz a gyerekéért és mi a hála? Te nem jöttél, nem is hívtál. Egyáltalán, hogy kerülsz most ide? Hazajössz, és meg sem látogatsz?
– Csak egy váratlan üzleti út miatt vagyok itt, máris utazom tovább Stockholmba.
– Tényleg oda megy ez a repülő? Én Stuttgartba akartam menni. Hozzád.
– Mutasd csak a jegyedet anya, lehet, hogy tévesen jelölted meg az úti célt.
– Én nem szoktam tévedni! Valamit félreértettek ott az irodában, ahol a jegyet adták, zsörtölődött. – Ilyenek azok a cifra kisasszonyok, oda sem figyelnek, hogy mit mond nekik az ember. A jegyen azonban, egyértelműen a Stockholm felirat volt látható.
Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít.
Ez a mondás Amália néni esetében is igaz volt. Hamar túltette magát az utazás okozta megrázkódtatáson. Titokban még örült is tévedésének, mert találkozott a fiával. A szerencsejátékoktól azonban végleg elment a kedve. Minden átmenet nélkül tért vissza a régi életébe, hiszen a szomszédok még csak nem is sejtették mi történt. Bár gyanakodtak valakire, mert Amália néni láthatóan kivirult és a telefonja is egyre gyakrabban csörgött. Hogy ne kelljen mindig berohannia a kertből, vett magának egy mobiltelefont. Ilyen a faluban akkor még csak neki volt.

Írta: Kondra Katalin

“Egy kényszerfelszállás és a mobiltelefon…” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Katalin!

    Nagyon jó történetet olvashattam, Neked köszönhetően! Valami azt súgja nekem, hogy mégis csak a fia volt a dologban, hogy az idős néni repülőutat nyert. Másként hogy a fenébe találkozhattak össze az repülőgép felszállásánál, és a repülőjegy hogyan szólhatott Stuttgart helyett Stockholba!?

    Gratulálok én is Neked!

    Szeretettel: Zsuzsa
    🙂

  2. Kedves Katalin!
    Nagyon jó, meseszerű, kitűnő írásod nagyon tetszett. Végig izgultam, de jó, hogy így történt.
    Szeretettel gratulálok: Viola

  3. Kicsit szomorkás, ám nagyon élethűen megírt történet. Az anyák már csak ilyenek, semmitől sem riadnak vissza, csakhogy láthassák gyermeküket. Végül is ennek köszönhetően rendeződött a végére az anya-fia kapcsolat. Tetszett nagyon, kedves Katalin.
    Szeretettel
    Ida

Szólj hozzá!