Szegénységből elégtelen

Összes megtekintés: 567 

Tulipános iskola néven ismerik az épületet, ahova hetedik osztályba jártam. Műemlékekben gazdag városunk egyik nevezetessége: a múlt század elején épült Lechner Ödön tervei alapján szecessziós stílusban. A bejárati ajtók /külön a fiúk és külön a lányok számára/ – és az ablakok homlokzatát majolikából művészien megformált piros tulipánok és zöld levelek díszítették. A háborús pusztítástól megmenekült, ma is gyönyörködhetünk benne.
Ebben a szép épületben magas színvonalú oktatást biztosított az akkoriban megszüntetett polgári iskolából ide helyezett tanári kar. Oktató munkájuk, követelményrendszerük szigorú, igényesebb volt, mint amihez korábbi falusi iskolámban hozzá szoktam. Valódi kihívást jelentett. Nem volt könnyű beilleszkedni és megőrizni a ½jó tanuló½ minősítést, amit elvártam magamtól – már csak azért is, mert a városi gyerekek lenézték a magamfajta, falusi iskolából érkezett, kopott öltözetű osztálytársakat, akik rossz szociális helyzetük folytán az iskolai menzán még ingyen-ebédet is kaptak. Én ezek közé tartoztam.
Akkoriban váltottunk a német nyelvről az orosz nyelv tanulására, tanárunk éppen akkor tért haza orosz hadifogságból, jól beszélte és játékos módszerrel tanította ezt a nyelvet – és könnyebben ment mindenkinek, mint korábban a német. Érdekességképpen megjegyezném, hogy hét érdemjeggyel osztályozták teljesítményünket és a hetes volt a legjobb minősítés.
Rajzórán tudni kellett festeni, mert akik korábban is ide jártak, már begyakorolták ennek a technikáját. Én még nem találkoztam vele, de némi született tehetséget örököltem tanár apámtól /aki már régen nem élt ekkor/ – és ügyesen rajzoltam, sőt az akvarell-festés technikáját is könnyen elsajátítottam. Szaktanárunk – Márta néni – hamar felfigyelt rám, figyelemmel kísérte munkámat, első vízfestékkel készített rajzom az iskolai faliújság dicsőségtáblájára is felkerült.
Ide kapcsolódik történetem poénja:
Történt, hogy egyik rajzórára speciális színű kobaltkék és cinóber színű festéket kellett vinnünk. Szüleim nem tudtak ennek megvásárlására pénzt adni, ezért festék nélkül jelentem meg. Márta néni előzetesen közölte, hogy aki nem visz festéket, elégtelen osztályzatot kap. Én sem lettem kivétel. Az ½üzenő füzetben½ ott virított a szégyenem, alá kellett íratni otthon. Sírva mentem haza, elkeserített, hogy hiába rajzolok szépen, nem fogok jelest kapni bizonyítványomba. Apámból kitört a szegény-emberek megalázott önérzete és a méltatlan osztályzat miatti harag. Tanácsára anyám az iskolában megkereste a rajztanárnőt és – kellő alázattal és tisztelettel – így szólt hozzá:
– A férjem kérdezi a tanárnőt, ha kevés pénze lenne, mit venne inkább gyerekeinek. kenyeret vagy festéket?
Márta néni elpirulva halkan felelte:
– Természetesen kenyeret.
Ezek után a következő rajzórán kihirdette az osztályban, hogy kitörli elégtelen jegyemet, mert nem hanyagságból, hanem szegénységünk okán nem hoztam az órára festéket.
Így kaptam elégtételt, bár a szegénységből fakadó megaláztatást sokáig nem tudtam elfeledni – az év végi jeles osztályzat sem tudott megvigasztalni.
A következő tanévben – újabb rendelet és politikai motiváció miatt a nyolcadik osztályt ismét másik iskolában jártam ki – befejezvén ezzel általános iskolai tanulmányaimat. De ez már egy másik történet.

Írta: Tóth Sarolta /mamuszka/

“Szegénységből elégtelen” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Veronika!

    Az én korosztályomból sokan átéltük ezt a szívszorító helyzetet – még utólag is fájni tud
    köszönöm üzenetedet – Sarolta

  2. Kedves Péter!

    köszönöm figyelmedet, szíves véleményedet – a szegény emberek önérzetéről szóló történetemről.

    szeretettel – Sarolta

Szólj hozzá!