A plágium

Összes megtekintés: 753 

Egyetemista koromban találkoztam először a plágiummal, nem mint fogalommal, hanem mint tényszerű lopással, azaz saját szellemi termékem eltulajdonításával. Talán kissé furcsának tűnik, de így igaz: egy tanárom használta fel saját kiadású könyvében tanulmányi pályázatra beadott dolgozatom szövegének túlnyomó részét.
– Pályázati dolgozatom a szellemtörténeti irányzatnak a magyar irodalom történetére gyakorolt hatásáról szólt és nagyon sokat olvastam hozzá, mire elkészült. A díjkiosztó ünnepségen a III. díjat nyertem, a vele járó pénzjutalommal, amire nagyon is rászorultam. A
dolgozat bekerült az egyetem irattárába. Természetesen a kutatók – akár diákok, akár tanárok – számára hozzáférhetővé vált.
– Így történt, hogy az én egyik tanárom, aki adjunktusként irodalomelméleti alapfogalmak címen előadásokat tartott nekünk és verselemző gyakorlatot is vezetett, felfigyelt rám. Ő akkoriban főállásban egy jó nevű irodalmi folyóirat főszerkesztőjeként kiskönyvtári könyvek – főleg új, még ismeretlen szerzők műveinek kiadásával is foglalkozott. Nyári szünetben napi négy órában én is a szerkesztőségben kaptam munkát mint kisegítő adminisztrátor. Ez remek
állás volt, mert újságírói tiszteletjegyet is kaptam az akkor újrainduló szabadtéri játékokra és szinte minden darabot az első sorok valamelyikéből nézhettem, sőt időnként még kritikát is írhattam a lapunkba róla, ami külön pénzt jelentett, nem is keveset. Az általunk kiadott könyvekről is írtam néha recenziót. Egy alkalommal még az ünnepi szám vezércikkének megírásába is besegítettem néhány sor erejéig, de ezt is honorálták.
– Ennek ellenére nagyon meglepett és kínosan érintett, amikor az én “mentorom” bemutatta nekem újonnan megjelent esszé kötetét. Meg is ajándékozott egy dedikált példánnyal. A címlapján két egymást keresztező háromszög látszott, az egyik világoskék színű és tömör, a
másik egy körvonalazott üres. Adjunktus úr kérte a véleményemet, mire én – akkor a könyv tartalmát még nem ismertem – tréfásan megjegyeztem:
– Nagyon találó a címlap ábrája, – ugyanis a címe: Az író és a valóság volt, mivel a tömör háromszög a valóságot, az üres pedig az írót jelképezi. Nevettünk szívből ezen a véleményemen. Otthon azután átnéztem a művet – s döbbenten fedeztem fel az egyik tanulmányban a saját pályázati művem szó szerinti átvételét. Fájt, mert ő nem említette, nem kérte, hogy felhasználhassa, de nem is utalt rá semmiféle formában, hogy idegen műből, kitől vette át. Nem tettem szóvá neki, mert a tanárom volt, és sok jót is köszönhettem neki, csak valahol belül ürességet éreztem, ott, ahol az emberben a bizalom lakik.
– Diplomám átvétele után elhagytam a várost, a folyóirattal is megszakadt a kapcsolatom. Egy év múlva – már akkor tanítottam egykori középiskolámban – idézés érkezett a rendőrségtől, hogy tanúként hallgatnának ki a szerkesztőség ellen folytatott perben. Főnököm, a gimnázium igazgatója nem engedett elutazni, így csak utólag értesültem róla, hogy visszaéléseket fedeztek fel, a kiadó vezetője börtönbe került, a főszerkesztőt felfüggesztették – kiderült róla, hogy egyetemi végzettsége sincs, nem fejezte be egyetemi tanulmányait. Mint
megtudtam, családjával a fővárosba költözött és egy napilapnál kapott állást.
– Ekkor és így ismerkedtem meg a plágiummal. Elgondolkodtat, hogyan kárpótolják azokat a személyeket, akiktől lopnak? Talán már az is elégtétel, hogy ettől válnak ők híressé… Nem tudom, de most valahogy felötlött bennem ez a kérdés. Erről senki sem beszélt.

Írta: Tóth Sarolta

“A plágium” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Péter!

    Érdekes és különleges a filozófiád. Számomra – egyszerű lélek vagyok – még mindig bonyolult, noha többek között érdekelt és tanítottam is 10 évig filozófiatörténetet.
    Itt nem csupán rólam van szó, a tényről, hogy nem a gondolataimat tulajdonították el, hanem a munkám eredményét, amiért a felhasználó egy lépést sem tett, egy kevés időt sem áldozott…én ilyent nem tennék – ha nem bűn, akkor nevezzük másokon való élősködésnek.
    – Senki sem önzetlen, minden szentnek maga felé hajlik a keze – tartja a közmondás – ezt én a tanítványaimnak be is szoktam mutatni, mert nem csak a szentekre, minden emberre érvényes. Alkatilag ilyenek vagyunk. Már a kisgyermek is önző, avagy a kertész kutyája: neki nem kell a csont, de mástól sajnálja. /Lope de Vega/ -.
    A tanítvány pedig a tanárnak bizonyos értelemben kiszolgáltatott, hiszen bosszút állhat, ha éppen rosszindulatú . bizony van alá- és fölérendeltség. Lehet, hogy Isten előtt egyenlők vagyunk, de a társadalomban – nem! Itt és most élünk, a másvilágon /ha van?!/ majd elszámoltatnak minket.
    Én már nem tudok és nem akarok megváltozni – öreg vagyok és nem vagyok magammal haragban, sértve sem érzem magam, – viszont megvetem azokat, akik mások érdemeivel érvényesülnek, mert kapcsolataik ezt lehetővé teszik, és élnek vele.

    Köszönöm, hogy foglalkozol gondolataimmal – de sajnos nem értünk egyet a szeretet sokat hangoztatott őszinte létezésében sem. Nem a szavak, a tettek beszédesek a maguk némaságában

    szeretettel üdvözöllek – Sarolta

  2. Kedves Veronika!

    köszönöm kedves figyelmedet. Úgy véltem, témám – saját történetem – éppen eléggé aktuális, csak egyoldalúan vizsgálták, nem esett szó arról, hogy a meglopott milyen kárpótlást érdemel /ez persze csak fontosabb eseteknél érdekes – noha van olyan , hogy találmányokat lopnak el és csak későn derül ki – ami szomorú lehet , különösen ha az illető már meghalt!/- szeretettel üdv. Sarolta

  3. Kedves Péter!
    Nagyon értékes fejtegetésed, de nem tudom helyesen követni, ezért nem is érint meg igazán. Mivel tanár voltam, tudásomat hivatásszerűen átadtam folyamatosan – kevés bérért – önzetlenül és szeretettel. Aki kérte, hogy segítsek neki stilizálni dolgozatát, szívesen tettem. Itt az elbeszélésemben viszont egyértelműen lopásról van szó, mert nem kért segítséget, sőt engedélyt sem az illető és hasznot húzott belőle kizárólag saját javára és dicsőségére, melyet nem osztott meg a meglopott, alárendelt, kiszolgáltatott személlyel. Ez szerintem egyértelműen – BŰN!
    Köszönöm figyelmedet és üzenetedet. Sarolta

Szólj hozzá!