Kórházi kalandjaim melyek velem, vagy másokkal történtek.

A következő történetek nekem igen viccesek voltak, vagy épp nem, de amit leírok, nem színezem, történt, ahogy történt. Nem időrendi sorrendben kerül leírásra alkalmanként, egy-egy sztori.
Remélem, felismeri az olvasó, hogy vele is megesett ilyen, vagy ehhez hasonló dolog valamelyik egészségügyi intézményben, SZTK-ban, esetleg kórházban.

Jó szórakozást kívánok.

Sebészet. Budapest Szt. Margit kórház.

Egy hat ágyas szobát képzeljetek el, amelyben hatan is feküdtek velem együtt.
Súlyos, életveszélyes vastagbél műtét után voltam pár nappal, amikor is történt a következő.
Az egyik asszony aki a velem szemben lévő ágyban feküdt, ill. néha feküdt csak, mert állandóan lődörgött, – mászkált, mint a zsidóban a fájdalom-, mint utóbb kiderült, férfiakkal ismerkedett unalmában. Olyan férfiakkal, akik szintén betegek voltak és a másik, a férfiosztály szobájában feküdtek.
Este volt, vacsora után bőven. Ilyen helyen korán van a vacsora, amúgy is nyár eleje volt és későn sötétedett.
Aki műtét után volt az azért nem mászkált, aki pedig előtte, az azért. De ő dohányos volt, tehát értik.
Szóval kb. kilenc óra lehetett, amikor kiment ismét.
Kórházban nem igen lehet jól aludni, a hely miatt eleve, meg a jövés-menés miatt is.
Én sem tudtam aludni. Láttam, hogy nincs ott az asszony, aki egyébként vicces volt amúgy is. Nem unatkoztunk mellette sosem. Csak sajnos kb 35-40 cm-es vágás a hason nem alkalmas arra, hogy röhögjünk.
A legnagyobb kitolás egyike nevettetni a beteget ilyen helyzetben./ mellesleg az én fiam megtette, fel akart vidítani, de csak visítani tudtam/.
Pedig én magam is poénkodtam, amikor az első alkalommal, műtét után egy nappal felállítottak erőszakkal, pedig kínok kínját álltam ki, mire a mosdóig elmentem. Megmostam az arcom, és megfordultam. Gondoltam ennyi egy napra éppen elég. Elindultam az ágyak előtt, természetesen az első ágyba kapaszkodva tudtam csak haladni, és ha már ott voltam a beteg nagy lábujját kicsit megcsavartam. Aztán elváltoztattam a hangom és kérdeztem, hogy-hogy van a beteg. Ugyanis az orvos, aki engem is műtött, e volt a szokása.
Nem tudom ez valami trükk volt egy vizsgálat elkezdésekor, vagy csak szórakozott, viccelődött, de igen kellemetlen volt, mert nem tudtuk, hogy erre hogy kell reagálni azon kívül, hogy elrántottuk a lábunkat, ha tudtuk. Szóval így vonultam és viziteltem. Mondanom sem kell, ahogy sorba mentem az ágyak mentén az én ágyamig, leviziteltem az összes beteget. Kitört a röhögés.
Erre bejött a nővérke.
– Na látom milyen jól vannak. Mi olyan vicces? Szerintem, ha ilyen jól érzik magukat, fel lehet kelni és kicsit mozogni.
– Jaj ne, nem bírjuk. Úgy fáj a varrat, amikor nevetünk.
– Akkor maradjanak csendben – hangzott a parancs.
Kis kitérő után visszatérek az elkezdett témámhoz.
Szóval, mint említettem kilenc óra körül kiment a folyosóra, ugyanis cigizni járt.
Jó idő volt és így kijárt az ötödik emeleten a teraszra.
Úgy éjfél felé már gyanús volt, hogy hol lehet. Azt hittem beszélget a nővérekkel a nővérpultnál.
Egyszer csak megláttam, hogy a nyitott szobaajtó előtt elhalad egy személy, gondolom Wc-re ment.
Aztán pár perc múlva megérkezett a középső ágy tulajdonosa, ez az ominózus asszony.
Csendben jött, azt hitte alszunk, félig sötét volt, így nem látta ki alszik, ki nem.
Egy szál hálóingben volt, meg egy vékony köntösben.
Odasúgtam neki:
– Mi van? Hol voltál?
Odafordult hozzám. Azt mondja: nem alszol? Mondom nem. Nővérekkel dumáltál?
– Á a francot! És éktelen röhögésbe kezdett.
Erre felébredt mindenki.
Mondom: mi van?
– Á! Még jó , hogy nem tél van.
– Miért?
– Képzeld, kimentem cigizni és becsukódott a teraszajtó mögöttem.
– Jézus! Nem fagytál meg?
– Nem voltam egyedül. Egy hapsival cigiztünk.
És még jobban röhögött velünk együtt.
– Ha most nem megy WC re egy illető reggelig ott állhattam volna a hidegben.
Aztán lefeküdt, persze többet röhögött, meg káromkodott, mint kellett volna. Neki nem volt még vágása.
Végre reggel felé elcsendesedett a szoba, mire öt órakor megjelent az ápoló.
– Fürdés, mosakodás! – Hangzott a parancs. – Mire jön a reggeles nővér kész kell lenni.
Ő volt, aki nekem beadta a ricinust és aztán… de ez legyen a következő történet.

Írta: Waldinger Ágnes