Kórházi kalandjaim 2. – Bevetették velem a ricinust

Történt a következő. Sem én, sem a szobatársaim nem felejtik el, amíg élnek.
Mint említettem egy hatágyas szobában voltam elszállásolva a sebészeti osztályon, sajnos műtétre várva.
Igen ám, de a műtéthez elő is kell készülni. Ami idáig rendben is van. De! Ha nem tájékoztatják az embert, ill. a beteget, mert nem egy a kettő, akkor igen nagy baj is lehet. Nem is annyira baj, mint égés. kellemetlen, főleg rémálom. Ehhez képest egy műtét semmiség.
Történt ugyanis, hogy szólt az ápoló fiú, hogy:
– Csókolom, be kéne venni két kanállal, evőkanállal ebből.
– Igen? Jó. Mikor.
– Jó lesz azonnal is. – hangzott a válasz.
Főleg, amikor kiderült, hogy ez ricinusolaj.

Nem ittam még ricinust előtte, de hallottam hírét már. Az is eszembe jutott, hogy amikor egyszer a férjem véletlenül étolajat ivott. Na, akkor szaladnom kellett a háztól, mert kaptam. Ugyanis beleöntöttem egy szőlőszörpös üvegbe a maradék étolajat/ szép világos színe volt/, azzal a céllal, hogy majd elteszem, jó lesz máskor, mert még használható.
Igen ám, csak amíg elmentem ragasztó papírért, amivel rá akartam írni, hogy étolaj, addig az én férjem fogta és öntött úgy kétujjnyit, majd megnyomta szódával, az igen csak jól habzott, valóban akár a szőlőszörp, és azon nyomban lehajtotta. Talán észre sem vette az ízén, hogy nem is szörp, mert olyan gyorsan lenyelte, amikor ijedten rászóltam, de én magam is bizonytalan voltam, mivel nem tudtam merjek-e szólni, vagy mi legyen, szóval megijedtem. Abban a pillanatban kiszaladt a fürdőbe és kihányta. Később, már amikor csak nevetve beszéltünk az esetről, úgy mondta: lement, körülnézett és visszajött.

Tehát meg kell innom két evőkanállal, nincs mese.
Egy darabig szuggeráltam, szoktattam magam a gondolathoz, aztán erőt vettem magamon és becsuktam a szemem és lenyomtam. Igaz, már akkor majdnem elhánytam magam, de sikerült. Még most is rosszul vagyok, ha rá gondolok.
Jóformán le sem nyeltem, jöttek szólni, helyesebben ugyanaz a fiú jött:
– Csókolom. El kellene menni
az intenzívre, mert ott felhelyezik a csövet stb. Na mindegy az intenzívre, most. Oké?
– Oké – válaszoltam stílszerűen. Csak így, ahogy vagyok? – kérdeztem
– Igen lehet menni. – köszöntem csókolom.
Én fogtam a fürdőköntösömet, és elindultam a negyedik emeletre.
Akkor még nem sejtettem mi vár rám.
Felértem, liften mentem, bejelentkeztem.
Szóltak, hogy kicsit várjak. Jó. Várok, hiszen egy a táppénz.
Aztán szóltak, hogy feküdjek fel az ágyra. A vizsgálóágyra.
Úgy is tettem. Ekkor már egyre erősebben fájt a hasam. Kegyetlen görcseim voltak.
Hallom, ahogyan a hátam mögött, – ugyanis háttal oldalra kellett feküdnöm – egy kezdő orvos gyakornoknak kezdi magyarázni valaki, hogy most ide bökd, most így, most úgy, és szegény gyakorolt rajtam.
Természetesen meg kell tanulni ezt is, és ehhez egy alkalmas ember kellett, aki épp akkor és épp ott én voltam.
Na, mindegy. Gyakorolt rajtam. Nekem ez nem fájt. Annál jobban a hasam. Már az ájulás határán voltam , amikor megkérdezték, hogy ennyire fáj amit velem csinálnak. Mondom: nem, csak a hasam fáj kegyetlenül.
És hányingerem van.
Megkönnyebbült a gyakornok. De én nem is tudom már, hogy mondtam- e, vagy nem, hogy lehet, hogy a ricinus dolgozik.
Egy a lényeg, már ha lett volna közelemben fal, biztos lekapartam volna a vakolatot róla, olyan fájdalmaim voltak. Akkor, mikor végeztek ezzel a csővel, kivittek a WC-re, de csak ájuldoztam, fehér voltam, izzadtam, fáztam, minden, ami rossz. Se a széklet nem jött, sem a hányás.
Megunták. Visszavittek az intenzívre. Ott befektettek egy kis külön helységbe, majd ott hagytak.
Én már ordítottam a fájdalomtól s követeltem, hogy hívják oda az orvosomat.
Én sem gondoltam, hogy a ricinus okozza a problémát, ők sem firtatták. Meglátott az orvosom, aki vállalta a másnapi műtétemet és csak lemondóan legyintett a kezével. Arra gondoltam egy pillanatra, hogy végem lesz. Ezzel a doki elment. Utólag tudtam meg, hogy megkérdezte a nővéreket, hogy mit adtak be nekem.
Megmondták, hogy ricinust, aztán jött engem megnézni. De nem mondta, hogy készüljek fel a legrosszabbra.
Egy ideig eltűrtek az intenzíven, aztán visszatoltak egy kocsin a szobáig.
Ott kiszálltam a kocsiból és bementem a WC-re azonnal, mert még mindig rosszul voltam.
Ott üldögéltem egy darabig, de semmi eredmény.
Visszamentem, ill. vissza akartam menni az ágyamba, mivel nem foglalhattam el órákra az egyetlen illemhelyet, ami azon a folyosón volt. El sem értem az ágyamig hirtelen hányni kellett.
Csak annyit szóltam: gyorsan hánytálat.
Valaki elég ügyesen oda is adott azonnal egyet.
Elindult belőlem, ami bennem volt. Ne tudd meg soha…
Csak sajnos minden kontroll nélkül alul is. Épp a szobában tartózkodott egy pár látogató, azon kívül kb. 10 orvostanhallgató, vagy valami ilyesmi. Az egyik beteg körül álltak és egy idősebb doki magyarázott, ők meg figyelték. Én meg közben befo…tam. Nagyon szép látvány lehettem, mint nő. Nyakig sz…ban.
Ilyen sz…ban még nem voltam .Ijedtemben odanéztem a fiatal dokikhoz és ennyit mondtam.
– Bocsánat be…tam. Aztán abban a pillanatban el is szégyelltem magam, a szó miatt, a mi elhagyta a számat.
Nem volt elég, amit tettem, még ráadásul így beszéltem. Összekaptam a pongyolám a két lábam között és úgy fogtam fel az anyagot, ami elhagyta a testemet engedélyem nélkül.
Kiszaladtam a budiba. abban a pillanatban érkezett a két fiam és a férjem. Akkor kanyarodtak be a folyosóra a lift felől, amikor becsuktam magam mögött a budiajtót.
Jézus Máriám. Még ez is Ugyanakkor jó is, hogy jött, mert nem tudtam magammal egyedül mit kezdeni ebben a bajban.
Később kiderült, hogy a folyosón valaki szólt neki, hogy mi történt, és ő azonnal hazaküldte a fiúkat másik hálóingért és köntösért. Igaz, hogy volt a szekrényben tartalék, de ő meg sem kérdezte.
Szegény fiúk. Negyven kilométer még egyszer. Na mindegy.
Mikor valahogy kivetkőztem a fehér és barna foltos ruhaneműimből, megörültem, hogy volt ott egy zuhany is.
De minek?
Beleálltam a zuhanytálcába és szerettem volna megszabadulni a szégyentől, de ráfáztam erre is.
Ez nem az én napom.
Ugyanis el volt dugulva, mint rendesen illik egy kórházi fürdőben.
Pillanatok alatt bokáig álltam a sz…os lében.
Ha már lúd, legyen kövér.
A szobában ahány beteg volt, az annyifelé szaladt. Ahány látogató volt azok is. Ablakokat kitárták. Evést, ivást abbahagyták. Én úgy ahogy rendbe tettem magam, közben a férjem kerített egy takarítónőt és némi, nem kevés, pénzért megúsztam a történetet.
Na de. Mikor vissza kellett mennem a szobába, annyira röstelltem magam, hogy így még soha semmiért. Százszor bocsánatot kértem.
Amúgy meg vicces is lehetett valakinek, de nem nekem.
A történetnek még nincs vége.
A fiaim megfordultak, hoztak még tiszta ruhát, és meglátogattak. Sajnos ők is szégyenkeztek miattam.
Tehettem én erről?
Miért küldtek az intenzívre? Miért nem mondták, hogy üljek a budin egyfolytában, mert ez így viselkedik.
Miért?
A férjem összecsomagolta egy reklámtáskába a irdatlan büdös ruhákat és elvitte haza. Bár, én mondtam neki, hogy dobja egy kukába, úgy, ahogy van.
Ő haza vitte. az Anyja betette egy nagy lavór vízbe és napokig a kertben áztatta.
Lehet, hogy gondolkoztak rajta, hogy ki mossa ki.
Végül ő kimosta, de minek nem tudom. Én ezt senkitől sem vártam el, sőt.
Olyan szépek lettek, mintha semmi sem történt volna.

Most bocsánatot kérek az olvasótól, amiért olvasás közben szinte érezni lehetett a kellemetlen szagokat,
az „élethű,” vagy aránylag részletes leírás miatt. Azt kívánom, senki ne kerüljön ilyen szituba, mert marha kínos.

A következőben a kórházi köntösöm, mint kölcsön kérési gyakorlat témakörben fog szerepelni.

Írta: Waldinger Ágnes