Manó ciklus

A tavasz szinte átmenet nélkül szakadt ránk. Egyik nap még mínusz öt fokkal és széllel küzdöttünk, másnap már plusz tíz, harmad nap plusz 18 fok volt. Nem csak mi de a gyerekeink is nyűgösek voltak. Valika, az unokamenyem is megszenvedte ezt a hírtelen időjárás változást. Egyrészt saját maga, másrészt Manó a kis dédunokámmal is. Rossz volt a gyerek. Alig bírt az anyja vele. De nem is jó kifejezést használtam, mert nem rossz volt hanem nyűgös és fegyelmezhetetlen. De mit várhat az ember egy alig három éves lurkótól. Pláne ha „front” van. Vali a legjobb módszert választotta a gyerek lecsillapítására. Bepakolta kis hátitáskába az uzsonnát, egy flakon vizet, játékokat, papír zsebkendőt. A gyerek hátára tette és elindultak kirándulni. Ezt szerette a gyerek legjobban. Ha meghallotta, hogy kirándulás, akkor már pakolt is. Persze ott a kisváros közepén ez azt jelentette, hogy elsétálnak jó messze a Rózsa Kertbe a játszótérre. Volt ugyan közelebb is a lakáshoz, de az akkor nem lett volna kirándulás. Na elindultak. Valika a kicsi lábhoz igazította lépteit, miközben egész úton beszélgetett fiával. Annyi volt a megbeszélni valójuk, témájuk. És természetesen tanítgatta is Manót anyucija’. Mindent elmagyarázott az úton. Így Manó megtudta, hogy a macskaköves utat nem azért nevezik így, mert azon főleg a cicák járnak. Azt is megtudta, hogy bizony helytelen, ha a rágógumit az utcára, csak úgy kiköpik. Egyrészt mert nem szép dolog köpdösni, másrészt, ez bizony szemetelés. Amikor a Városháza előtt meglátta a gyerek a fű közül kivirító árvácskákat és tulipánokat ingatta kis fejét, hogy milyen dolog a fű közzé oda tenni azokat. Valikának nem kis munkájába került mire Manó megértette, hogy ezek szép virágok és biztos angyalok ültették ide, hogy az emberek gyönyörködjenek benne. Hát egy darabig gyönyörködtek még, aztán indultak tovább. A Rózsa Kertbe érve a szokásos padjukra leültek uzsonnázni és pihenni egy kicsit, mielőtt elfoglalják a játszóteret. Manó jó étvággyal ette a vajas kenyeret, harapta a negyedelt almát. Egyszer csak megakadt valamin a szeme. Letéve az ételt a padra, a fűbe szaladt és csodálkozó nevetéssel szólt oda az anyjának.
– Anya nézd, ez nem rágó. Kék virág. Az Angyalka köpte ide.

Tél

Manó most lett négy éves. Mondhatom ez volt az első év amikor úgy igazából élvezte a telet. Mármint amit most nyújtott. Már az óvodában is nagy várakozás előzte meg a mikulás érkezését. Végül is megjött. A szülők pénzt adtak be, amiből egységes kis csomagokat készítettek a gyerekeknek. Aki ismerte Manót, eddig is gondolhatta, hogy nem egy hétköznapi figura. Határozott emberke volt annyi szent. Ha ment az utcán, megállva a közlekedési lámpa előtt csak akkor lépet az útra, ha zöld volt a lámpa. Kis kezében addig szorongatta a papír zsebkendőt, amíg nem értek oda az út mellett álló szemeteshez, és abba beledobta. Eleinte, a szemeteshez közeledve, megkérte az anyját, hogy törölje már meg a nóziját, hogy legyen mit a szemetesbe dobnia. Szóval határozott volt. A család úgy döntött, hogy Csabát, a legfiatalabb nagybácsit beöltöztetik mikulásnak, Ha már annyira díjazta Manó a mikulást az óvodában, élvezze hogy otthon is jár egy. Szépen össze is gyűltünk a nagy eseményre, még a videó kamera is előkerült. Volt sütemény, szendvics és tea. Végül is mi azt honnan is tudhatjuk, hogy a mikulás mikor ér ide a Manóék kedves, ám nem olcsó albérletéhez. De aztán csak ide ért. Kimentünk megnézni, hogy ki azaz örült, aki ilyen vehemenciával veri az ablakot. És láss csodát egy mikulás állt az ajtóban. Manó a megilletődéstől még köszönni is elfelejtett. De biztos ami biztos, megfogva a mikulás kezét bevezette a konyhába. A mikulás meg hagyta. Leülve a konyha asztalhoz, megpróbált ugyan enni, de szakálla miatt ez nem sikerült, ezért bölcs előre látásból, kistányérra szedet pár zserbót, pogácsát, hókiflit és még két szendvicset is és betette a konyha kredencbe. Mi meg csak néztük ezt a mikulást. Nagyon éhes lehet ha ennyire félti a hasát! De se mi, se Manó nem sajnáltuk tőle a finomságokat. Közben persze be nem állt a szája. Mindenkit jól kikérdezett. Ki volt jó, ki volt csintalan? Még Erikát is megdorgálta, mert szerinte kevés zsebpénzt ad Csabának a nagyfiúnak. Azt is szóvá tette a mikulás, hogy ritkán engedi el diszkóba, és ha igen, akkor hamar haza kell neki jönnie! Hogy ez a mikulás honnan tud ennyi mindent Csabáról és az őt ért sérelmekről? Még jó, hogy Manóhoz jött! Manó meg hol hozzám, hol az anyjához bújva leste minden mozdulatát, minden rezdülését a mikulásnak. De aztán megváltozott valami. Manó leguggolt, majd közelebb ment az asztalhoz és úgy szemezgette. Meg voltam győződve, hogy a mikulás le lett lepleződve. De ennek jelét nem adta Manó. Sőt. Kiment az előszobába, majd bejött. Látszott, hogy valami nagyon foglalkoztatja. Bármi is volt az, csak nem hagyta nyugodni. mert még egyszer kiment az előszobába. Már arra gondoltam, hogy valami titkos vágya volt, aminek a teljesítését a mikulástól várta. Végül Csaba mikulás is befejezte a magánszámát és előbányászta a pennys piros szatyorból a mikuláscsomagot, amit át is nyújtott a gyereknek. Az meg nézte, forgatta a csomagot, miközben hol a mikulásra, hol miránk nézett gondterhelt arccal. Ami ezután történt, azt hiszem sose felejtjük el. Manó az ajándékcsomagot odavágta a mikuláshoz, bedőlve odahajolt.
– Te lopós, add vissza Csabika cipőjét, de azonnal – kiáltott a mikulásra.

Írta: Jártó Róza