A rágalom

– Csókolom! Levele jött – hallatszik a telefonban, egy fiatal előadó hangja.
– Ki a feladó?
– Nincs rajta!
– Kérem, bontsa fel! Semmi olyan nem lehet benne, amit ne láthatna.
Pár pillanat szünet.
– Nem, ezt nem! – izgatott a hangja. – Ne tessék haragudni, ezt nem olvasom el!
– Jó, akkor postázza lakásomra, nem tudok bemenni érte.
– Iiiiiigen – válaszolja a fiatal férfi. – Kezét csókolom!

Egy hét múlva levél érkezik a Ház bélyegzőjével. Elég vastag. Izgatottan bontom ki. A nagy boríték tartalma, egy kinyitott kis boríték feladó nélkül, nekem címezve.
„Ideges, idős kéz írása” – állapítom meg.
A tartalmát nem részletezem, de írója hazugnak nevez, mert a vezetőségválasztás előtt azt ígértem ő lesz a helyettesem és nem így történt. Igen, azt ígértem, hogy őt fogom javasolni. Titkos szavazás mellett rá is tettem a voksom, de nem került be a vezetőségbe, mint helyettes, csak, mint Vöröskeresztes összekötő.
Nem egyedül szavaztam.
Képes hazugnak nevezni ezért?! Nagyon, nagyon fáj.
Férjem elől zsebem mélyére rejtem a levelet.
– Mitől vagy ilyen vörös? – kérdezi ijedten.
– Nem tudom, nagyon szorít a szívem, fáj a fejem.
Szolgálatba megy, de előtte még kéri, hívjak orvost, ha nem leszek jobban…
Egyedül maradtam.
Előveszem a levelet. Nem tudom elhinni a benne írtakat. Tényleg nekem szól? Szidja a lemondott vezetőt, mindennel vádolja, és én vagyok a „hazug.”
Kopognak, kicsi unokám jött haza a dadussal a bölcsödéből.
Kérdik mi a bajom?
Szóval látszik milyen rosszul, érzem magam.
Szól a telefon. Vajon én beszélek? Valaki hívott. Nagyon szorít a szívem.
Olyan messziről jön a hang.
Leteszem a telefont, nem emlékszem elköszöntem-e. Gyorsan lefekszem, a szőnyegre, mert különben elvágódok.
Három éves kis unokám mellém fekszik és átölel.
Nem veszíthetem el az eszméletem, nem ijeszthetem meg.
A dadus azonnal orvost hív.
Kijön az ügyelet. Nem akarok bemenni, de megígérem, ha nem lesz jobb, megyek. Itt a mentőre a beutaló.

Estére hazatér a család. Úgy látják biztonságosnak, ha bevitetnek.
A vérnyomásom magas, és a vérvétel rosszabbat mutat.
Ott maradok. Hallgatok az orvosi szóra, bízva abban, hogy másnap hazatérhetek.
De a vizsgálatok követik egymást. Nem szabad felkelnem sem. Felvisznek az emeletre, a kardiológiára, az 51-es szobába.
Az ablak előtt kaptam ágyat. Férjem beszélt az osztályos orvossal, ne engedjenek ki, amíg ki nem derítették mi történt. A szoba fehér volt, mint minden kórházban, de saját fürdővel.
Bemutatkozok.
Ágyam lábánál, szorosan beékelve, még egy ágy, úgy látszik sok a beteg. Rajta egy 86 éves hölgy fekszik, már három hete.
Szobatársaim elmondják, lánya, aki egészségügyis „tette be.”

Valika vékonyka teste kirajzolódik az alá gyűrt lepedő alól, ráncos kezeire a bőr pergamenszerűen tapad. Nagyon vágyódik haza. Néha úgy érzi otthon van, az unokáját keresi, akivel eltartási szerződést kötött.
Az unoka egyetemista, nagyon elfoglalt, mint a másik is. Két lánya felváltva jönnek be hozzá, és ki tudja miért, mindig nagyon gyorsan távoznak is. Minden rokona nagyon siet.
Szombat reggel, hétágra süt a nap! Meleg van.
Leeresztem a fehér függönyt, és rejtvényfejtésbe kezdek. Hogy Valikát is szóval tartsam, kérdezgetem:
– Mi Bolívia fővárosa?
– La Paz – vágja rá minden gondolkodás nélkül.
Megitatom, beszélgetünk. Ezt mégiscsak jobban szereti. Ő beszél, én hallgatom. A többiek már nagyon unják.
– Ne hagyd kihasználni magad! – mondják.
Valika hol vizet kér, hol azt, mossak gyümölcsöt…
Én válasz nélkül indulok le a büfébe, hogy Aktivíát hozzak kiszáradó szájába, ha azt kért.
Hálásan fogyasztja el a hűvös italt.

Egész éjjel szorong, forgolódik, jajgat.
– Mi fáj? – kérdezem.
– Semmi – mondja, de megkér, gyújtsak villanyt.
A többiek morgolódnak. Én is a fejemre húzom a paplant, pedig meleg az éjszaka.

Vasárnap reggel korán jön a nővér. Tisztába teszi és kisiet.
– Most már egész nap nem is látjuk – mondják szobatársaim.
Valika nem reggelizett. Kérdem:
– Hozzak megint egy joghurtot?
– Igen – feleli mohón.
Mikor visszaérek vele, nem kéri, csak vizet. Nem bírom a fejét megemelni, tanácstalan vagyok
– Vizet, vizet, vizet! – kéri.
A csengetésre ki tudja hányadára sem jön be a nővér.
Lányom érkezik hozzám, ebédet hozva. Látja tanácstalanságomat. Fogja az idős hölgy fehér damaszt szalvétájának csücskét, és vízbe mártogatja.
A néni hálás sóhajjal szürcsöli a vizet a kendőből.
Milyen bölcs az én szép gondos lányom, örülök.
Miután kislányom elmegy, folyamatosan az új, tanult módon itatom a nénit. Már nagyon fáradt vagyok az ágyból ki- és beszállás miatt is.
Szobatársaim hívnak, a hűvösben üljünk le egy kicsit. Megint megitatom, megsimogatom a kezét. Amikor látom szemében a hálát, én is kimegyek, de lelkiismeret furdalásom van. Megnyugodva látom, kedvenc unokája megjött. Kezében kis porcelán tányéron mosott, nagy szemű eprek mosolyognak hívogatóan.
Beteg társnőim azzal bátorítanak, hogy hetek óta így van ez.
– És te is beteg vagy! – teszik hozzá.
Mikor egy óra múlva visszatérek, látom, hogy kedvenc fiú unokája az ágya mellett térdepel, és hosszan néznek, hang nélkül egymás szemébe. Egyszerre csak a fiú felugrik, kezet csókol a nagymamának és kirohan.
Hangosan zokog.
Bejön végre a most ügyeletbe állt nővér. Odalép Valika ágyához.
– Meghalt – közli, és a lepedővel betakarja a nyugodt, kisimult arcú hölgyet.
Mi kimegyünk. Külön megyek társaimtól, ne lássák könnyeimet. Imát mondok érte. Szívesebben ülnék ágya mellett, de nem akarok drámai jelenetet.
Három óra múlva csendesen visszamegyünk. Nem szólunk egymáshoz.
Az éjszakás nővér, altatót osztogat. Sokáig figyelem a csillagos eget. Egyszerre édesanyám drága arca jelenik meg előttem, mint egy üzenet. Ő magányos volt, amikor örökre elhagyott bennünket. Én akkor egy kiránduláson vettem részt a férjemmel.

Öt éve történt.
Október 23.-án egy ünnepi megemlékezést követően anyukámnál ebédeltünk. Mint kiderült arra a napra az egész családot meghívta magához. Mivel egy kicsi lakása volt, egymás után, sorban érkeztünk. Ebédeltünk, majd amikor végeztünk, mindenki távozott, átadva helyét az érkezőknek. Mi voltunk az utolsók.
A konyhában, halomban állt a mosatlan edény.
– Segítsek elmosogatni, rendet tenni? – Kérdeztem.
– Nem kislányom, menjetek csak nyugodtan haza. Most fáradt vagyok, de el nem viszi senki. Majd holnap rendet teszek.

Másnap felhívtam telefonon.
– Épp most raktam el az utolsó edényt is – mondta.
Ránéztem az órára, még csak délelőtt 10 volt.
– Akkor, most csak tessék lepihenni! Jövök, vásárolok. Mit vegyek, mit hozzak?
– Nincs szükségem semmire. Annyi étel maradt, hogy még szombat vasárnapra sem kell főzni. Csak kíméld magad!
– Jó akkor majd délután újra telefonálok.

– Mi újság – kérdeztem, mikor újra beszéltünk.
– Pihenek kicsit. Még mindig fáradt vagyok, de tele a szívem örömmel – mondta. És te? – sóhajtott a telefonba.
– Tetszik emlékezni? Most lesz a kétnapos Tokaj-hegyaljai kirándulás, amit szerveztünk. Arra csomagolok.
– Jól van kislányom, érezzétek jól magatokat.
– Csókolom! – köszöntem el, majd még hozzáfűztem: – Ha nem későn érünk haza, rögtön telefonálok.
– Jó, jó drágám – válaszolta és letette a telefont.
Rossz érzésem volt. Arra gondoltam, mégiscsak átmehetnék hozzá Pestre, még ha este is van. Csak ne szédülnék a sötétben. Végül nem mentem, csomagolnom kellett a két napra. Tudtam, hogy csak összeszidna, ha mégis mennék.
Hajnalban élesen megszólalt az ébresztő. Én nem hallottam, csak később ébredtem. A férjem ugrott ki az ágyból.

A kiránduláson a busz ablaktükrében végig anyám ősz haj keretezte arcát, szeretettől sugárzó szemét láttam, szemben magammal, ahogy rám mosolyog. Szívemben szorongást éreztem.
Este az úton hazafelé, sógorom hangját hallottam, aki túlkiabálva a dalolászó társaságot, férjemet hívta.
– Bátyám, gyere ide hátra! Telefonon hív a lányod.
Elcsendesedtek az útitársaim, szinte a lélegzetüket is hallottam. Férjem sápadtan jött vissza, magához húzott, és átölelt.
– Anyuka?! – Kiáltottam fel.
Ő csak bólintott.
Kifordultam az ablak felé. Neki szorítottam arcomat a hűvös ablaknak és azt kérdeztem magam elé suttogva:
– Miért? Miért? Miért nem vártál meg? Miért nem lehettem melletted az utolsó órádon?
Nem bírtam sírni, egyre csak kérdeztem. Nem, nem magamtól, hanem tőle, hiszen végig az úton mellettem volt. Éreztem.

Most egy másik idős édesanya utolsó óráit talán könnyebbé tehettem. Legalábbis nem volt magára maradva, az bizonyos.
Kaptam az Úrtól egy nagy ajándékot. Megtehettem egy másik édesanyáért azt, amit a magaménak nem adhattam meg.
Köszönöm.

Írta: Domin Jolán