A vándor

Összes megtekintés: 444 

Komor felhők úsztak az égen. A fiú a vízparton ült egy kövön. Nézte a lassan hömpölygő vizet, amint a lágy hullámok a kövekhez simulva megpihentek a parton. Felvett egy apró kavicsot és kedvetlenül a vízbe dobta. Aztán cigarettára gyújtott és mélyeket szívott belőle. Gondterhelt arccal meredt maga elé. Látásból ismertem valahonnan. A városban többször találkoztam vele, amint enyhén bicegős járással rótta a hosszú métereket, egyedül, az emberek gúnyolódásaitól kísérve. Mindig elszorult a szívem, ha összefutottunk.
Különös érzéke van az embernek, hogy megbántson, szántszándékkal porig alázzon valakit, vagy a lelkébe tiporjon, nem törődve annak lehetséges szörnyű következményeivel, amelyek akár örökre megváltoztathatnak egy életet. Önmaga szórakoztatására bármilyen galádságra képes az ember. Képes eltaposni az önbecsülés legapróbb csíráját is, és mindezt csak azért, hogy jól szórakozzon, hogy nevessen, mulasson kedvére. S ő ennek az egyoldalú borzalmas játéknak az örök vesztese volt.
Mint említettem, többször találkoztunk már, s minden alkalommal tragédiát, lángoló fájdalmat láttam a szemében. Nevetséges megjegyzéseket, sértő szavakat kiabáltak rá a háta mögött, csak azért, mert bicegett és ez már elég ok arra, hogy sárral dobálják… S mégis, látszólag bámulatosan viselte a sorsát. De csak látszólag. Az emberek között rezzenéstelen arccal járt, és úgy látszott nem foglalkoztatja, hogy mit beszélnek róla. Ám ha egyedül volt, néha úgy sírt, mint egy kisgyerek, és nagyon magányosnak érezte magát.
Most ahogy ott ült, olyan szerencsétlennek, olyan elgyötörtnek látszott. Azokra a sértésekre gondoltam, amelyeknek én is fültanúja voltam. Elhatároztam, hogy megpróbálok közelebb kerülni hozzá. Közelebb mentem és néhány lépésnyire tőle megálltam. Így ránézésre nem volt semmi különös a fiúban, pedig már sok rosszat hallottam róla. Sokak szerint volt valami démoni a megjelenésében és ezt egész jellemére is igaznak találták. Kissé tartottam ettől a találkozástól, mégis kíváncsiságom erősebb volt a félelmemnél, s úgy éreztem, beszélgetnem kell vele. Ha másért nem, legalább azért, hogy lássa, van, akit nem riaszt el, ha rosszat hall róla. S nem utolsó sorban szerettem volna megnyugtatni saját lelkemet, hogy különb vagyok azoknál…
Háttal ült nekem. Hosszú fekete vagy sötétbarna hajába – a színét nem tudtam megállapítani arról a helyről, ahol álltam – két kezével beletúrt és nagyot sóhajtott.
– Tűnj el innen, hagyj békén! – mondta csendesen anélkül, hogy hátra nézett volna. Ez olyan misztikus volt, hogy meglepetésemben földbe gyökerezett a lábam. – Mit akarsz? – kérdezte kissé nyersen, de nem barátságtalanul.
Bátorságot vettem magamon és megpróbáltam minél kedvesebbnek tűnni.
– Ne haragudj, nem akartalak megzavarni… Gondoltam beszélgethetnénk…
– Menj el – válaszolta. Még most sem fordult felém. –Nincs szükségem a társaságodra.
Alkalmam volt most jobban megnézni. Nagydarab, erős férfi volt. Mégis, ahogy térdére könyökölve ült a kövön, egy védtelen, apró embernek tűnt. Hosszú, derékig érő ápolt hajában néhány ősz szál éktelenkedett. Bal fülében fülbevalót viselt. Számomra azonban az volt a legszembetűnőbb, hogy mindig fekete ruhát hordott. Még az ujján a gyűrű is fekete volt, amiről Babits Mihály „Fekete ország”-a jutott az eszembe, ahol minden-minden csupa fekete. Olyan elesettnek tűnt, s biztos voltam benne, hogy a róla terjengő pletykák teljesen alaptalanok, és csak az emberi túlzások csináltak szörnyeteget belőle.
– Megzavartalak? – kérdeztem, mire lassan megfordult és tetőtől talpig végigmért. Közönyt és megvetést, ugyanakkor valamiféle érdeklődést láttam a szemében.
– Nem – válaszolt röviden, majd ismét hátat fordított nekem. Szótlanul néztük a vizet egy darabig. Úgy vettem észre, mintha zavarban lenne. Jobbra-balra forgatta a fejét, mintha várna valakit. Én is zavarban voltam, mert nem tudtam a figyelmét magamra vonni, de továbbmenni sem akartam. Kihívásnak tekintettem, hogy minél közelebb kerüljek ahhoz az emberhez, akitől mások viszolyogtak, elhúzódtak.
– Mióta ülsz itt? – kérdeztem rövid szünet után. Néhány pillanatig mozdulatlanul ült, aztán lassan rám emelte a tekintetét.
– Tulajdonképpen mit akarsz tőlem? – hangja lágy volt és bánatos. Valamilyen titok lengte körül egész személyét és minden mozdulatát, amit nem tudtam megfejteni. Értelmes, nagy szemekkel találtam szembe magam.
– Nem akarlak zavarni – mondtam kevés meggyőződéssel és láttam a szemében, hogy nem hisz nekem. Hogyan is hihette volna el, amikor én sem gondoltam komolyan. Igenis zavarni akartam! Azt akartam, hogy ossza meg velem minden fájdalmát, mert mindent tudni akartam róla!
…És a szemei! Igen, ezek a szemek, a tekintet, amely mohón fürkészte az arcomat! Nincs más magyarázat, ennek a hipnotikus tekintetnek a foglya lettem, teljesen magához bilincselt.
– Azt csinálsz, amit akarsz. Te itthon vagy… –mondta és újabb cigarettára gyújtott, az elszívott csikket a folyóba dobta.
– Ezt hogy érted?
– Nem érdekes – mondta, és tovább nézte a vizet.
Sokáig álltam még így mögötte szótlanul. megpróbáltam elképzelni, hogy hogyan lehetett, hogyan válhatott ez a fiú a társadalom sorsüldözöttjévé. Enyhe bicegésétől eltekintve semmi különöset nem láttam rajta, ami magyarázatot adhatott volna erre a fontos kérdésre. Abból a néhány szóból, amit váltottam vele biztosra vettem, hogy a szívében nagyobb a keserűség és a fájdalom annál, mint amekkorát mutat.
– Nézz körül – szólalt meg hirtelen és körbe mutatott. – Ez minden, amim van. Enyém a világ és még sincs semmim. Szabad vagyok s mégis rab… a magam foglya. – elhallgatott egy percre, mint aki összegyűjti a gondolatait, mielőtt hosszas beszédbe kezdene. –Mindent elvettek tőlem, ami fontos volt nekem: a munkámat, a családomat, a kisfiamat… – itt elcsuklott a hangja s néhány másodpercre volt szüksége, hogy összeszedje magát. A kezét tördelte, miközben gondolatai egy pillanatra messzire kerültek a jelentől. –Megbélyegeztek, lenéznek és bárhová is visz az utam, mindenütt ellenségesen fogadnak, pedig hidd el nem tettem semmi rosszat… csak vagyok. Te nem félsz tőlem?
Mindazt, amit hallottam róla, már nem tűnt valószínűnek a találkozásunk óta. – Nem – feleltem nyugodt hangon –, egyáltalán nem. Azt hiszem, sok közös vonás van bennünk.
Csendesen elmosolyodott. Láttam rajta, jól esnek a szavaim. Azonban a mosoly hamar eltűnt az arcáról. Elfordult tőlem, és egy újabb kavicsot dobott a vízbe. A kő hangos csobbanással merült alá a mélybe.
– Az emberek gonoszak, rosszindulatúak, akár a rák. Nem lehet őket meggyógyítani. Elhiszed nekem? –szomorúan nézett a szemembe, majd komoran folytatta. – Minden meghal egyszer… a fájdalmam is, ami szétfeszíti a mellkasomat. Tudod, nekem nem adatott meg, hogy jóllakjak a boldogság édes gyümölcséből, helyette csak keserű pirulákat kaptam. Halálosan belefáradtam már az emberek ostobaságába, elfogyott az erőm. Mégsem állhatok meg, mert mindig megtalálnak. Nem menekülhetek előlük állandóan. Csak a halál segítene rajtam, ahhoz pedig gyáva vagyok. Már nagyon elegem van az egészből. – Nagyot sóhajtott. – Nyomasztó ez és nehéz… piszok nehéz. Nem tudom érted-e, amit mondok?
Értettem… túlságosan is. Mindenben igaza volt. Az ember nagyon könnyen elveszíti a hitét és az önbecsülését, kiváltképp, ha olyasvalamiért bántják és ítélik el, amiről egyáltalán nem tehet. És ez fájdalmasabb a léleknek, mint az ostorozás a testnek.
– Tehát már nincs remény a gyógyulásra – mondtam mintegy összegezve a hallottakat.
– Remény?! – csattant fel idegesen, amitől egy kicsit megijedtem. – Csoda, hogy még létezik az emberiség! Az ember a legnagyobb rejtély a világon. Kiismerhetetlen, szánalmas, aljas, nyomorult és gonosz! Végtelenül gonosz! Ha tehetné, kiirtaná a fajtáját, csak hogy neki jobb legyen. És ez mindent megmagyaráz…
Nagyon összezavarodtam ezektől a szavaktól, mégis sok mindent megértettem. Ólomsúlyú szavai, úgy éreztem összepréselik az agyamat.
– Most mihez fogsz kezdeni? – kérdeztem őszinte együttérzéssel.
– Ezt soha nem tudom előre. Megyek, amerre visz a lábam és teljesítem a sorsomat, amit nekem szántak. Jobbat nem tudok. Azért… jó volt veled elbeszélgetni.
– Bár tehetnék érted valamit.
– Azzal már elkéstél… de azért köszönöm. Te nem vagy olyan, mint…
Nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség. Már indulóban volt, amikor megfogta a vállamat és azt mondta:
– Életem legnagyobb hibáját azzal követtem el, hogy megszülettem.
Sokatmondóan nézett rám egy percig, aztán szó nélkül elment. Nem próbáltam visszatartani vagy marasztalni. Nem láttam értelmét. Csak néztem utána és arra gondoltam, hogy akár ketten is járhatnánk a világot.

Írta: Mankovics László

Szólj hozzá!