Disznótoros a sebészeten

Történt a következő a második nagy műtétem után a B.Zs. E. kórházban Budapesten.
Hát, aki nem tudja, annak elmondom, hogy a második műtétem tüdő témakörben zajlott.
Már kikerültem az intenzívről, és visszahelyeztek abba a szobába, ahol műtét előtt voltam. December vége, karácsony előtt pár nappal voltam ott elszállásolva. Az intenzíven még kínok kínját éltem át, ugyanis, mint később megtudtam, hogy azt a két szilikon csövet, amit behelyeztek a hátamba azzal a céllal, hogy leszívják a termelődő vizet, szóval azt a csövet, – ami kb. tíz milliméter vastag volt -, ferdén szabták le, és ez az éles széle kegyetlenül bökdösött odabenn. Nem értette senki, hogy mi a bajom, hiszen a többieknek semmilyen hasonló tünetei nem voltak. Én meg nem tudtam egy millimétert sem mozdulni, mert rögtön bökdösött. Ájulásig rosszul voltam tőle. Na, de ez semmi. a férjem meglátogatott és jó akart lenni arrébb húzta az éjjeli szekrényemet, mivel rájött, hogy nem érem el. Ez a távolság olyan problémákat okozott például, hogy a teát ugyanazon okból természetesen nem értem el. Semmit nem értem el. Így hát három napig nem ettem, nem ittam pedig felügyelet alatt voltam. Ez senkinek nem tűnt fel.
A helységben , ahol tartózkodtam , megfigyelt férfitársaimmal együtt úgy, hogy függöny ohne, és láttuk egymást napi 24 órán keresztül. A mellettem lévő ágyon haldoklott egy férfi , abszolút mezítelenül, betakarás nélkül. Szemben szintén egy férfi és még egy, de talán csak én voltam nő. A lőtéri döglött kutya nem nézett rám, azon kívül, hogy a nővér második napon megkérdezte, – Hogy akkor nem eszi meg az ebédjét? /Itt és most hozzáteszem: én is paraszolvencia híve vagyok és adtam is , és egy jó szóért adni is fogok/ Csak éppen jó szót, ill. ebédet nem kaptam.
Micsodát?
– Itt az ebédje.
– Milyen ebédem? – ekkor kb. délután fél öt volt. Kint már sötét volt. Hozzáteszem, vacsorát sem kaptam. Miért?
És oda mutatott az asztalra, ami a nővérek megfigyelő fülkéje előtt volt, ami tőlem kb. négy méterre helyezkedett el, a kukucskáló ablak alatt egy letakart ,tipikus kórházi ebédkiosztó tálcán. Aki már látott ilyet az tudja miről beszélek
– És mi volt az ebéd? – kérdeztem
Flegmán felemelte a fedelet és annyit mondott
– Aranygaluska.
– Jó. Köszönöm nem kérem.
El sem tudtam képzelni, hogy hogyan enném meg olyan messziről.
Visszatérve az éjjeli szekrényre. A férjem közelebb húzta egy kicsit, igaz továbbra sem értem el, de az még semmi! Ráhúzta a szívócsőre, ami a hátam mögött lévő öt literes befőttes üvegbe nyomta a váladékot a tüdőmből. És! Mint aki jól végezte dolgát hazament.
Másnap vették csak észre ezt a dolgoz, mégpedig véletlenül.
Aztán harmadik vagy negyedik napon, arra már nem emlékszem, kiszedték a csöveket és bevarrták a lyukakat. De előtte, még a cső bent volt , egy ügyeletes doki jött a szobába, és mellékesen kifelé menet odaszólt:- Neki vegyék ki a katétert.
De doktor úr! Nem tudok így kimenni.
– Akkor marad, nem érdekel. – szólt vissza idegesen – Már ideje lenne kimenni a WC-re, mert gyulladást fog okozni a cső.
Úgy szégyelltem magam többi betegtársaim előtt, de hogy akarta, hogy kimenjek, amikor a csövek bennem voltak, és amúgy is levegőt sem tudtam venni, olyan fájdalmaim voltak.
Azt a dokit, aki műtött, egyszer láttam műtét után az intenzíven, akkor is csak egy másik beteget jött megnézni, rám sem nézett.
Ahogy kiszedték a csöveket megkönnyebbültem. Az már többet nem bökdösött. Lényegesen jobban lettem. Már el tudtam magamat látni. És ez jó. Legrosszabb az a betegségben, amikor kiszolgáltatott vagy.
Egyszer csak jött értem egy fiú kerekes kocsival. A következő képen képzeljék el.
Biciklikerék, ami nem volt felfújva, aztán a folyosón minden második mozaik fel volt szedve.
Na ezen a folyosón , ezzel a kocsival toltak el az épület másik felébe a lifthez , télen, egy szál semmiben , amit a kórház műtét után ránk ad.
Minden egyes “gödör” – nél a csillagokat láttam. Na de, amint odaértünk a lifthez, az mondanom sem kell, hogy foglalt volt. Itt olyan huzat volt, hogy azt a kis rongyot is levitte rólam, amit rám adtak.
A hajam lobogott a huzatban, majd meg fagytam. Hát ez jól jött, hátha megfázok egy tüdő műtét után.
Nem?
Amikor onnan visszajöttünk rögtön a régi helyemre vitt a fiú.
Visszakaptam az ágyamat. Az ágy alatt tartottuk a táskánkat, minden egyéb holminkat, kabátot, sálat, sapkát.
Tél volt. December. Ennyit a körülményekről.
Amikor jött a takarítónő, akkor a felmosó fával lökött egyet a táskákon. Aztán mire ki kellett szedni a cuccot az ágyak alól, addigra aki tudott négykézláb mászott be érte,
Megjegyzem később, mikor már tudtam mászkálni, megnéztem az emeleten lévő szobákat is. Ott már jobb volt a helyzet, mert a felújítást ott kezdték.
Én mindig kifogom a szobatársakat, – lehet ők is engem-, akik az őrületbe kergetnek.
Éjjel behoztak egy idős asszonyt, akinek nem tudom mi baja volt, de úgy bántak vele, mint aki rendszeresen ünnepek előtt elszállásoltatja magát a kórházban, mert nem szeret otthon egyedül lenni.
Na ez a nő, majdnem megőrjített. Ki is mentem a folyosóra a padra, ott ültem reggelig.
A világon senki nem kérdezte meg, hogy miért vagyok a folyosón frissen műtöttként.
Na ez is mindegy, ezt nem részletezem, mert aztán jöttek normális betegek is. Például az egyik, akit már említettem egy másik leírásban, ő várta a szeretőt és a férjet felváltva. Három ágyas szobában voltunk. Többször is cserélődtek, amíg ott voltam.
Az egyik asszonnyal, – őt nagyon bírtam -, olyan jókat sztoriztunk, kihallatszott a másik szobába a röhögés.
Jöttek is át kérdezni:
– Mi történt?
– Semmi csak röhögünk – hangzott a válasz.
– Akkor jó! És min röhögtök? …és így tovább….
Mikor már a férjem látta, hogy jobban vagyok, akkor elmesélte, hogy tőlünk nem messze, pár házzal odébb, egy általunk jól ismert családnál felrobbant a ház. Teljes totálkár. Nagyon sajnáltam őt, mert nem sokkal korábban a férje felakasztotta magát, ugyanebben a házban. Ez a ház meg van átkozva. – gondoltam.
Hát nekem ez a történet nem hiányzott.
Aztán egyik nap egy nagy pakkal érkezett. Mondom:
– Mi az istent hoztál?
Azt mondja:
– Levágtuk a disznót.
– És?
– És hoztam kaját.
Na jó, hogy enni tudtam, mivel csak a tüdőmet vették kisebbre, de nem igazán javasolt ilyesmit enni főleg kórházban műtét után. Nem?
Jézus Mária! – csaptam össze a kezem. Hová tegyem?Hűtő sincs.
– Adjál a többieknek is.
– Engem megölnek a dokik, ha ez kiderül. – közben a szobatársaim füleltek, hogy miről van szó.
– Ennyit kinek adjak?
Megszólalt az egyik:
– Én szeretem. Úgysem ettem még vidéki disznótorost.
– Mit hozott fiatalember?
– Hurkát, kolbászt, tepertőt, disznósajtot. Mindenből hoztam. A hurka kétféle. Májas és véres. – mondta szégyenlősen.
Én nem vagyok oda a disznótorosért, bár minden évben vágtunk, de most! Most olyan jól esett. Jaj csak nehogy beteg legyek tőle!
A többi betegnek is osztottam jó kis adagokat, meg is ették. Adtam a nővérkének is.
– Nővérke! Ha nem árul el adok egy kis hurkát. – szóltam neki halkan.
– Milyen hurka? Hát házi. Mi vágtuk a disznót.
– Akkor elfogadom.
– Hozzon egy nagy tányért, amire rátehetem.
És hozta a tányért. Teleraktam púposan, és elvitte. Nagyon hálálkodott.
– Köszönik a többiek is. Nagyon finom volt. – jött másnap reggel megköszönni.
A mellettem lévő beteg nőhöz látogatók jöttek. Már nem tudom, talán a férje volt, nem a szerető, mert egy kislány is volt vele…
– Kérsz hurkát? – megkérdezte a férfit.
– Milyen hurkát?
– Ott van az asztalon, egyél. – kínálgatta. – Van hozzá házi savanyúság is. /mert ugyanis azt is küldött az anyósom/.
Akkor már tőlem engedélyt sem kért, úgy diszponált az árukészlet felett.
Így telt el két nap, amikorra csökkent a készlet végre, mert ugyanis csak a folyosón volt hűtő, de oda nem akartam kitenni, mert akkor tuti, hogy eltűnik.
Hová tegyük a maradékot?
Mivel tél volt, a két ablak között hideg volt. Ebből adódott logikusan, hogy oda betesszük a hurkákat.
Így is történt. Ugyan rájártunk még éjjel is a másik asszonnyal, – amin jókat kacagtunk -, de nem igazán fogyott el, és a maradék ott éktelenkedett az ablak között.
Mit ad Isten?
Hát nem jött egy ellenőrzés?! Éppen azt ellenőrizték, hogy milyen tisztaság van a kórtermekben- / ami röhej volt, de mindegy/ – higiénia stb.
Mondanom sem kell, kiszúrták az ablakban a hurkákat.
Összenézett a két kis fiatal nő, akik buzgón vizsgálódtak, és odafordultak hozzánk.
– Ezt innen el kell tüntetni! – szóltak kellő szigorral. / megjegyzésem: azt nem számított, hogy jön le a vakolat, hogy nincs szekrény, nincs hűtő, nincs egy fogas, nincs semmi , csak a szegénység ebben a kórházban, és nem csak ebben, az összes többiben sem, az éjjeliszekrény csupa rozsda stb/
– Nem tudják, hogy élelmiszert nem lehet a szobában tartani?- kérdezték.
– Nem. – válaszoltunk. De hát, ha egyszer nincs hűtő? Mit tegyünk.
– Tegyék a folyosói hűtőbe.
– Az nem jó, mert ellopják. Igen.
– Minket az nem érdekel, de itt nem lehet, mert holnap jönnek a főnökségtől és minden szobába bemennek.
– Igen. Értettük.
– Tüntessék el! – hangzott a parancs.
Azzal elmentek. Most mit csináljunk. a hurkát kitenni nem akartam, megenni sem, mert gondoltam másnap esszük meg , már nem volt hozzá kenyerünk.
Mit volt mit tenni, összenéztünk a másik ágyon fekvő nővel, és rácsaptunk a maradék készletre.
Ha rosszul leszünk, ők lesznek a hibásak, nem?

Mentségül szolgáljon az a tény, hogy a kórházak, amelyekben megfordultam, olyan szakember gárdával rendelkeztek, amiért ezeket a hiányosságokat nem rovom fel. A történeteimben, próbálom ezeket viccesnek lefesteni. Remélem értik. Köszönettel tartozom orvosaimnak, amiért visszaadták nekem az életet.
A nővérekről pedig annyit: amelyik nővér szívből az, annak ha nem adok jattot, akkor is becsülettel el fog látni, lesz hozzám mindig egy jó szava, de amelyik nem a szakma szeretete miatt dolgozik az egészségügyben , annak adhatsz bármit az bunkó marad akkor is.
Hála Istennek többségében kedves odaadó nővérek kezei közé kerültem legtöbb esetben. Köszönet nekik és köszönet az orvosoknak, akik megműtöttek, akik megtalálták a bajom okát, feltárták a betegségemet, meggyógyítottak akár a belgyógyászaton, akár a sebészeten, akár az onkológián.

Természetesen még sokkal több történetem van, amit leírhatnék és lehet, hogy egyszer le is írom, de a teljesség igénye nélkül teszem ezt, mert nem minden publikus, ami egy kórházban történik, ilyen vagy olyan oknál fogva.

Írta: Waldinger Ágnes

“Disznótoros a sebészeten” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Ágnes!

    Szomorú, ha az ember kórházba kerül, és nem kapja meg a megfelelő gyógyítást. Az intenzív szoba olvasásakor sajnos nekem is volt hasonló tapasztalatom családom egyik tagjával. Legalább függönyt tennének az ágy mellé, ha már a kórház nem tud külön szobát, ellátást biztosítani betegei számára. A disznótoros megtette hatását, volt egy kis humor is az ott töltött idő alatt.:)
    Szeretettel: Titanil

Szólj hozzá!