Sztorik az unokámmal történtekről, aki négy éves kisfiú

A temetőben jártam kis unokámmal, aki elmúlt négy éves, és a következő beszélgetés zajlott ott le közöttünk.
Helyszín az apám sírjánál:
– Mama – szólt hozzám. – A Gyuri papa hol van?
– Itt fekszik a földben, egy koporsóban. – válaszoltam.
– Mama, nem él?
– Nem, sajnos. Meghalt – mondtam.
Közben ráült a sírkőre, de csak a szélére, mint aki fél egy kicsit valamitől.
– Mama! Nem tud kinyúlni?
– Nem. Ő már nem bánt, ott alszik.
– Mama! Akik meghalnak, azoknak betemetik a csontját? Akkor ő múmia.
– Igen.
– De csak a csontjuk van itt, mert fönt vannak ők az égben. A Maci kutya is ott van, meg a Chira is. Ugye?
– Tudod, a csontjukat eltemetik, de a lelkük felmegy a Jézuskához.
– Beleteszik a koporsóba?
– Igen.
– Akkor ők múmiák. – mondta.
– Nem múmiák, mert a múmiák azok nagyon régiek…
De csak közbevág mindig.
– Mama! Ugye te nem halsz meg soha? A Csabi mondta, hogy fönt vannak a holdon, és ők majd lejönnek, ha meggyógyultak. Ugye Mama? Ott játszanak most ketten.
– Igen, de menjünk tovább, köszönjél a Papának.
– Szia Papa, majd jövök…
Ezzel arrébb mentünk, aztán, találkoztunk egy ismerős nénivel, akivel intenzív eszmecserébe kezdett. Többek között azt mondta, hogy nem szabad odamenni a másik sírokhoz, mert azt hiszik, hogy lopni akarunk.
– Hú, milyen okos vagy! – szólt a néni.
– Igen, mert én mondtam neki ezt egyszer.
– Igen. A Mama mondta, hogy nem szabad lopni. Igen.
– Nahát, te nagyon okos kisfiú vagy.
Ezzel elbúcsúztunk, mert már mennünk kellett, amúgy is sokat beszélt…
Tovább mentünk, és minden sírnál megkérdezte mi van a sírkőre írva.
Nem győztem olvasgatni. Aztán az egyik sírkövön a következő volt: Csabi, élt 14 évet.
Megállt. Rám nézett olyan ijedten és kérdezett:
– Mama. Az gyerek vagy felnőtt?
– Gyerek. – válaszoltam.
– Akkor jó – és összecsapta a mellkasán keresztben a két kezét, majd nagy megkönnyebbült sóhaj kíséretében: – Jaj de jó. Már azt hittem, hogy a keresztapám!

Hetekkel később ültünk az udvaron az asztalnál, s egyszer csak azt mondta:
– Mama! Meséld el most már rendesen, hogy is van ez a meghalás?
– Tudod, egyszer mindenki meghal, mert aki beteg és nem gyógyul meg, aztán meghal, vagy aki nagyon öreg az is. Vagy érheti baleset. Tudod, ha elüti az autó, vagy a vonat. – kezdtem zavaromban, valamit kellett mondani…
Közbeszólt természetesen.
– Mama! Úgy, mint a Chira, meg a Maci?
– Igen.
– És Mama, ott fönt vannak? Nekem csak a Gyuri papa halt meg.
– De én is biztosan meghalok egyszer. – Aztán gyorsan viccesre vettem a figurát, mert láttam, hogy kezd szomorodni. – Majd fentről lenyúlok egy nagy bottal és megverlek, ha rossz leszel. Közben megcsikiztem. Nevetett, de már kicsit könnyes volt a szeme.
Ekkor elgondolkodott és egy darabig nem szólt semmit.
Egyre könnyesebb lett a szeme, ami nekem furcsa volt, egy ilyen gyerektől.
Négy éves és ilyen hatással volt rá a temető. Valamikor engem is elvitt a nagymamám, vittünk virágot a papára, aki a háború után halt meg az erdőben. Fagyűjtés közben rálépett egy aknára, és sajnos százfelé szakadt. Ez a történet, amikor megtudtam, nagyon felzaklatott engem is, pedig nem ismertem őt, csak a falon lógó képét.
Már nem tudom akkor hány éves voltam…
Elgondolkodott, könnyes volt a szeme.
– Mama! Ne beszéljünk róla! – És mutogatott a szobaablak felé. Legyünk csendben, mert a Szilike meghallja és sírni fog… Jobb, ha ő nem hallja mit beszélünk. Mama! Ide adod a cumimat?
/A kistestvére, aki másfél éves, a szobában aludt./

Talált az úton egy agyonnyomott földigilisztát.
– Mama! Várjál! Vigyük haza! Segítsünk rajta! Adjunk neki mesterséges légzést, akkor nem hal meg.
– Mama, én szeretlek. Mama! Adsz nekem kockacukrot? Egyet. Nem. Kettőt, jó?

***

– Béla!!
– Gyere, segíts nekem kiszedni a gazokat! Mamának fáj a keze. És én egyedül nem bírom.
Béla kínjában szedegette, de közben morgott vele, hogy mit képzel, nem azért jött, hogy gazoljon.
Zsombikám közben lapátra rakta és hordta a kukába.
Aztán a Béla ráunt és ott hagyta őt.
– Béla! Gyere! Még van sok.
– Nem. Most már megyek haza.
Unokám, finoman szólva elátkozta:
– Többet nem jöhetsz hozzánk. Nem engedlek be. Hiába csöngetsz. Nem jöhetsz az biztos.
– Mama! Most miért nem tud segíteni?
– Igazad van kisfiam! Mi megcsináljuk a kocsiját és ő meg nem képes gazolni? Nahát, igazad van.
Ő is csak morgott az orra alatt, és közben gazolt szorgalmasan.

Írta: Waldinger Ágnes