Nyár eleji meleg reggelen, a frissen mosott ruhát viszem teregetni, a kertben felállított ruhaszárítóra.
A Nap, a kiskertünket aranyló fényzuhataggal borította be.
Itt a hegyen is poros volt az út, amit a kék busz felkavarva beleforgatott az arany fénycsóvába, milliónyi kis csillogó karsztszemek röpültek, hol az ég felé, hol lassan mintha visszahullanának, vagy éppen bolondozva kergették egymást.
A vizes ruhadarabokat jól kirázogatva teregetem fel, hogy minél kevesebb ránc maradjon a vasalónak.
Jé! A zöld fűben egy csillogó fekete tollú madár néz velem farkasszemet, fekete kicsi gombszemeivel. Még csak meg se rezzen, tova se száll, szemmel láthatóan nem fél tőlem.
Nagyon elcsodálkozom. Még ilyet! Nem értem. Eddig csak vad, félős madarakat láttam környezetemben. Ez a madár nem fél tőlem, és ez igen furcsa. Izgató, hogy egy vadmadár ilyen közel merészkedik hozzám. Amikor felé indulok, hátrább ugrál, mikor visszalépek a ruhaszárító mögé, ismét közelebb jön.
Játszik velem ez a madár! Ez a felismerés valamiféle megdöbbenéssel párosul. Miért nem fél tőlem?! Nem értem. Sőt nagyon izgat a gondolat, hogy lehetséges ez?! Igaz hallottam az állatok felismerik a jó embereket, ez ennyire igaz legyen?
De tudom magamról, hogy nem vagyok hibátlan, és, mert hallottam egy történetet, Szt. Ferenc legendáját. Szinte pánikba esem. Kergetik egymást a képtelen gondolatok a fejemben. Ezt a személyiségemnek köszönhetem? Nem az nem lehet! Nem hasonlíthatom, össze magam szentéletű emberrel!
Döbbenten látom, a teregetés befejeztével, ahogy viszem be az üres lavórt az erkélyen keresztül, a nagyszobába utánam tipeg a kismadár, mikor megfordulok, megáll, felé indulok, a kisasztal mögé siet, onnan szemez velem. Szinte már félek az érthetetlenségtől. Mitől lehet nekem ilyen kisugárzásom, hogy nem fél tőlem a madár?! Igaz, hogy igyekszem jó, segítőkész, ember lenni. De nem vagyok szent. Tudom magamról. Most mégis ez, az érthetetlen esemény! Mit tegyek?! Mit tegyek?
Segítséget kell kérnem, magyarázatot. Már vagy 25 perce incselkedik itt velem.
Kikeresem a telefonkönyvből a Madártani Intézet telefonszámát. Izgatottan tárcsázom.
Izgatottságomban még dadogok is. Nehezen értik a vonal túloldalán beszédem. Megismétlem. „Kérem egy fekete madár nem hagy békén”! Még a lakásunkba is utánam jött.
Kérdik a vonal túloldalán, merre lakik? Mondom. Ja. Igen. Él arrafelé egy csóka, valamikor, kicsinynek lakásban tartották, majd mivel védett madár szabadon engedték.
– Tessék csak kiterelgetni a lakásból, védett madár, ismétli, ne próbálja befogni. Abban reménykedünk majd párja is, akad, akkor már nem fogja keresni az emberek társaságát.
Csalódásom, érthető, hogy mégsem vagyok „a szentlelkű”. De nagy megnyugvással, a felszabadult félelemtől kacagok, – és kacagok.

A madár megijed a szinte gúnyos kacagásomtól, felröppen és kiszáll a lakásból.
Írta: Domin Jolán
Örömmel tölt el, hogy olvastátok irásomat.Tudod Eszter, ha az ember pánikba esik, akkor vág az agya, mint a borotva.Kedves emlék ez nekem, szinte látom magam a kétségbe esésben.
Szeretettel Jolán
Kedves Jolán!
Hirtelen eszembe se jutna ilyesmi, hogy felhívjam a Madártani Intézetet, biztosan lebénítana egy ilyen különös találkozás a madárral. Legalább magyarázatot is kaptál, aztán, biztosan megsértődött, talán azt gondolta, hogy őt neveted ki. 🙂 Lényeg, hogy senkinek sem esett semmi baja.
Tetszett írásod! Sok szeretettel Eszter
Kedves Jolán!
Jó volt olvasni eredeti és szépem megírt történetedet. Gratulálok a téma választáshoz.
Szeretettel: Jártó Róza
Kedves Jolán!
Érdeklődéssel olvastam különös esetedet a csókával. Szegény kis madár, reméljük, egyszer megtalálja párját, és akkor már nem az emberek társaságát keresi.
Környezetemben is sokféle madár él, ki párjával, ki anélkül.
Sok szeretettel: Titanil