Napok óta sűrű, hideg, nyálkáseső esik. A patakok megduzzadtak, csúszós, agyagos sárrá váltak az ösvények.
Késő októberi este indulunk haza az iskolából, színdarabpróbáról. Nem világít a Hold, a csillagokat is takarják a súlyos felhők. Sötétek a házak szemei, lámpavilág sehonnan nem szűrődik ki.
Elbúcsúzom a kollegáktól, ösvényemre lépek mely lakhelyem felé vezet.
Pár lépés után furcsa érzés fog el. Nincs egy csöppnyi fény, pupillámat hiába próbálom tágítani. Ez volna az abszolút sötétség? – teszem fel a kérdést magamnak. Lábaimat csúsztatva haladok az ösvényen. Hallom a patak ideges rohanását, a palló nem jelez, nem látom. Visszatérés nincs. Négykézlábra ereszkedem s kezeimmel, keresem a pallót. Elérem. Szerencsém van. A patakocska megnőtt vize nem vitte el a pallót. Négykézláb indulok el. Hideg a víz, kezemmel görcsösen kapaszkodom a palló síkos deszkájába. Átérek. Latyakos sárban találom magam. Felállok. Még csak egy kicsi, bíztatom magam. Az ösvény fölfele vezet a dombon. Bátrabban lépkedek, tudva, hogy már csak egy karókerítésbe ütközhetek.
Eszembe jutnak a látástalanok. Így élik le életüket, teljes sötétségben. Nekem, ezek a percek is örökkévalóságnak tűnnek. Már most nagyobb csodálattal gondolok rájuk.
Puff! Fejjel megyek a kerítésnek. Nem tudom, hol vagyok, merre van a büklögő. /átlépő/. Tapogatózva balra indulok, pár lépés után vissza, számolva a lépéseket. Visszaérve két lépésre ott az átjáró. Keményen megkapaszkodom a rúdba, két létrafok, átlendítem jobb lábamat a karón, beakasztom, majd a balt is utána. Leereszkedem. Az eső nem fáradt még el, én pedig nagyon fáradt és ázott vagyok.
Elértem a kapu előtti kaptatót. Lábam megcsúszik az agyagos sáron, hasra esem. Ez már semmiség, intek egyet. Felérek a nagykapuhoz, de vajon melyik szélén vagyok? Ismét balra indulok és csodák csodája jó irányba. Kínlódom a szeges nyitóval, nehezen kihúzom a fém csapot, a vizes, nehéz kapuszárny hátracsapódik, visz magával, cipőmet rabul ejti a sár, ott marad.
Három lépcsőfokon felérek, a zárba hagyott kulccsal kinyitom az ajtót. Két lépés az asztalig, kitapogatom a gyufát s meggyújtom a petróleumlámpát. Fénye élesen hasít szemembe, elvakít. Eltűnik a sötétség. Soha nem gondoltam arra, hogy egy petróleumlámpa fénye ilyen nagy erővel sugárzik.
A csikókályhán még langyos a víz, amit Anna néni tett fel. Alapos mosdás, lefekvés, pillanatok alatt elalszom.
– A roáksújj ette vóóna meg! – hallom a csángó Pista bácsi ébresztőjét.
– A kisasszony cipeje a sárba ragadt, ezétt maradt nyitva a nagykapu!
Késő októberi este indulunk haza az iskolából, színdarabpróbáról. Nem világít a Hold, a csillagokat is takarják a súlyos felhők. Sötétek a házak szemei, lámpavilág sehonnan nem szűrődik ki.
Elbúcsúzom a kollegáktól, ösvényemre lépek mely lakhelyem felé vezet.
Pár lépés után furcsa érzés fog el. Nincs egy csöppnyi fény, pupillámat hiába próbálom tágítani. Ez volna az abszolút sötétség? – teszem fel a kérdést magamnak. Lábaimat csúsztatva haladok az ösvényen. Hallom a patak ideges rohanását, a palló nem jelez, nem látom. Visszatérés nincs. Négykézlábra ereszkedem s kezeimmel, keresem a pallót. Elérem. Szerencsém van. A patakocska megnőtt vize nem vitte el a pallót. Négykézláb indulok el. Hideg a víz, kezemmel görcsösen kapaszkodom a palló síkos deszkájába. Átérek. Latyakos sárban találom magam. Felállok. Még csak egy kicsi, bíztatom magam. Az ösvény fölfele vezet a dombon. Bátrabban lépkedek, tudva, hogy már csak egy karókerítésbe ütközhetek.
Eszembe jutnak a látástalanok. Így élik le életüket, teljes sötétségben. Nekem, ezek a percek is örökkévalóságnak tűnnek. Már most nagyobb csodálattal gondolok rájuk.
Puff! Fejjel megyek a kerítésnek. Nem tudom, hol vagyok, merre van a büklögő. /átlépő/. Tapogatózva balra indulok, pár lépés után vissza, számolva a lépéseket. Visszaérve két lépésre ott az átjáró. Keményen megkapaszkodom a rúdba, két létrafok, átlendítem jobb lábamat a karón, beakasztom, majd a balt is utána. Leereszkedem. Az eső nem fáradt még el, én pedig nagyon fáradt és ázott vagyok.
Elértem a kapu előtti kaptatót. Lábam megcsúszik az agyagos sáron, hasra esem. Ez már semmiség, intek egyet. Felérek a nagykapuhoz, de vajon melyik szélén vagyok? Ismét balra indulok és csodák csodája jó irányba. Kínlódom a szeges nyitóval, nehezen kihúzom a fém csapot, a vizes, nehéz kapuszárny hátracsapódik, visz magával, cipőmet rabul ejti a sár, ott marad.
Három lépcsőfokon felérek, a zárba hagyott kulccsal kinyitom az ajtót. Két lépés az asztalig, kitapogatom a gyufát s meggyújtom a petróleumlámpát. Fénye élesen hasít szemembe, elvakít. Eltűnik a sötétség. Soha nem gondoltam arra, hogy egy petróleumlámpa fénye ilyen nagy erővel sugárzik.
A csikókályhán még langyos a víz, amit Anna néni tett fel. Alapos mosdás, lefekvés, pillanatok alatt elalszom.
– A roáksújj ette vóóna meg! – hallom a csángó Pista bácsi ébresztőjét.
– A kisasszony cipeje a sárba ragadt, ezétt maradt nyitva a nagykapu!
Balázsi-Pál Etel
Kedves Titanil!
A csángóknál töltött egy év nagyon sok szép emléket adott, még ez a kalandos hazamenetel is közéjük tartozik. Igazad van, örüljünk "világunknak"
szeretettel, Etel
Kedves Etel!
Élethűen írod le, milyen az, amikor az ember nem lát semmit. Már az elején arra gondoltam, milyen rossz lehet a vak embereknek, és tovább olvasva, Te is kitértél azok életére. Örüljünk, hogy mi láthatjuk a fényt.
Gratulálok, nagyon tetszett írásod!
Sok szeretettel: Titanil