A falu déli oldalán, a kertjük az erdőbe nyúlva lakott egy kedves család.
Négy gyermeküket a nagyszülőkkel közösen nevelte, az Erdélyből menekült szülők.
Harmadik gyermekük, egy kis feketehaját copfban viselő 5 éves kislány, szívesen kóborolt el egyedül is az erdőbe.
Már jól ismerte az erdőt, nagyapjával járt gombát, és rőzsét szedni.
Ha valami bántotta a gyermeket, csak kapott magára egy melegebb pulóvert, és már ment is az erdőre.
Kora tavaszi levegő még hűvösébe összebújtak a gyöngyvirágok.
A kislány nem is tekintett feléjük, amin azok igen elcsodálkoztak, hiszen, egy-egy szálat letépve, – édesanyjának, vagy mamának szánva-, a többit csak megcirógatta csöpp kezeivel.
Most, ökölbeszorított kezével dörzsölgette könnyeket hullató kék szemeit.
Borzadva gondolt a tegnap esti balesetre.
Ágyuk, melyet kis két éves húgával megosztott, egészen közel volt a sparhelthez. Meleget árasztott a forró kályha, és húgát óvni próbálta, hogy a közelbe tolt székről, le ne essék, visszatolta a székre, e közben a kicsi keze odaért a forró tűzhelyhez, nagyon megégette a kézfejét.
Felsikított a baba, és ő ijedten ugrott hátra visszakapva a gyermeket, hanyatt esett, ölében a kicsit tartva.
Mama rohant oda, és felkapta a kicsit, gyorsan tejfölt kent a gyermek kézfejére.
Csitította a síró babát, a nagyobbikra rá sem nézett. Pedig nagyon megütötte a feje búbját.
Most is érzi a púpot, ami nőtt az ütés helyén.
Nem is szidták meg, de nem is szóltak hozzá, csak elé tette mama a tejeskávét lekváros kenyérrel.
Reggelre már nem sírdogált a kicsi, és Borika szomorkásan nyakába vette az erdőt. Magába kívánt maradni lelkiismeret furdalásával.
Ment, a kitaposott úton, és egyszerre csak érezte nincs egyedül. Feltekintve, egy gyönyörű szép arcú kedves mosolyú hölgy állt mellette, hosszú világoskék ruhában, és az anyag sötét haját is fedte. Jóságos szemekkel biztatóan nézett a gyermek arcába.
Nem mozgott a szája mégis Borika hallotta, amint megszólította őt.
„Kicsi Borikám, ne szomorkodj, nem a te hibádból történt a baleset!
Testvérkéd, ha nem fészkelődik a széken, nem esik a kályhának. Fáj a fejed, ahol megütötted?
Igen.”
Válaszolt megszeppenve Borika. A hölgy megsimogatta a kislány fejét.
A púp eltűnt abban a pillanatban, és megszűnt a fájdalom.
„ Forduljunk csak vissza, menj haza, és kérd nagymamádat, halhasson meg, hogy történt a baleset, hiszen a vacsorakészítéssel el volt foglalva, nem is láthatta.
Szedj, most is virágot, ne legyen harag a szívedben, menj öleld meg, a húgodat, vidd a virágot mamának.”
Míg Borika szedte apró lábait, a hölgy sétált vele visszafelé. Az erdő szélén aztán eltűnt.
Borika felszabadultan sietett a házba, és elmesélte hogyan is történt a baleset. Megölelték egymást, mamával, kicsi, bekötözött kezű húgával.
Négy gyermeküket a nagyszülőkkel közösen nevelte, az Erdélyből menekült szülők.
Harmadik gyermekük, egy kis feketehaját copfban viselő 5 éves kislány, szívesen kóborolt el egyedül is az erdőbe.
Már jól ismerte az erdőt, nagyapjával járt gombát, és rőzsét szedni.
Ha valami bántotta a gyermeket, csak kapott magára egy melegebb pulóvert, és már ment is az erdőre.
Kora tavaszi levegő még hűvösébe összebújtak a gyöngyvirágok.
A kislány nem is tekintett feléjük, amin azok igen elcsodálkoztak, hiszen, egy-egy szálat letépve, – édesanyjának, vagy mamának szánva-, a többit csak megcirógatta csöpp kezeivel.
Most, ökölbeszorított kezével dörzsölgette könnyeket hullató kék szemeit.
Borzadva gondolt a tegnap esti balesetre.
Ágyuk, melyet kis két éves húgával megosztott, egészen közel volt a sparhelthez. Meleget árasztott a forró kályha, és húgát óvni próbálta, hogy a közelbe tolt székről, le ne essék, visszatolta a székre, e közben a kicsi keze odaért a forró tűzhelyhez, nagyon megégette a kézfejét.
Felsikított a baba, és ő ijedten ugrott hátra visszakapva a gyermeket, hanyatt esett, ölében a kicsit tartva.
Mama rohant oda, és felkapta a kicsit, gyorsan tejfölt kent a gyermek kézfejére.
Csitította a síró babát, a nagyobbikra rá sem nézett. Pedig nagyon megütötte a feje búbját.
Most is érzi a púpot, ami nőtt az ütés helyén.
Nem is szidták meg, de nem is szóltak hozzá, csak elé tette mama a tejeskávét lekváros kenyérrel.
Reggelre már nem sírdogált a kicsi, és Borika szomorkásan nyakába vette az erdőt. Magába kívánt maradni lelkiismeret furdalásával.
Ment, a kitaposott úton, és egyszerre csak érezte nincs egyedül. Feltekintve, egy gyönyörű szép arcú kedves mosolyú hölgy állt mellette, hosszú világoskék ruhában, és az anyag sötét haját is fedte. Jóságos szemekkel biztatóan nézett a gyermek arcába.
Nem mozgott a szája mégis Borika hallotta, amint megszólította őt.
„Kicsi Borikám, ne szomorkodj, nem a te hibádból történt a baleset!
Testvérkéd, ha nem fészkelődik a széken, nem esik a kályhának. Fáj a fejed, ahol megütötted?
Igen.”
Válaszolt megszeppenve Borika. A hölgy megsimogatta a kislány fejét.
A púp eltűnt abban a pillanatban, és megszűnt a fájdalom.
„ Forduljunk csak vissza, menj haza, és kérd nagymamádat, halhasson meg, hogy történt a baleset, hiszen a vacsorakészítéssel el volt foglalva, nem is láthatta.
Szedj, most is virágot, ne legyen harag a szívedben, menj öleld meg, a húgodat, vidd a virágot mamának.”
Míg Borika szedte apró lábait, a hölgy sétált vele visszafelé. Az erdő szélén aztán eltűnt.
Borika felszabadultan sietett a házba, és elmesélte hogyan is történt a baleset. Megölelték egymást, mamával, kicsi, bekötözött kezű húgával.
Amikor szüleik megjöttek a városból, egy vacsora után Borika elmesélte, mi is történt vele az erdőben. Hitték, is nem is.
De lefekvés után még hallotta amint beszélgetnek a szülők, vajon ki lehetet, ott az erdőben, és honnan tudott a történtekről?
Írta: Domin Jolán
Kedves Joli!
Igen szép történetet írtál, és a befejezéssel is egyetértek! Szűzmária édesanyánk nagyon sokszor gondunkat viseli. Mikor még kislány voltam, mesélték, hogy a részeg embereket is a Szűzmária a kötényükben tartja, (vagy hordja?) és legtöbbször azért nem történik nagyobb bajuk valamilyen baleset bekövetkezésekor. Apámat is sokszor megvédte ilyenkor Szűzmária!
Szeretettel: Zsuzsa
🙂
Köszönöm figyelmeteket.
Az én befejezésem,
Amikor szüleik megjöttek a városból, egy vacsora után Borika elmesélte, mi is történt vele az erdőben. Hitték, is nem is.
De lefekvés után még hallotta amint beszélgetnek a szülők, vajon ki lehetet, ott az erdőben, és honnan tudott a történtekről?
Borikának eszébe jutott, hogy a bátyja imakönyvében, látott már egy szent képet, és ráismert,” szép hölgy!”, most rádöbbent, és felkiáltott „ De” De hiszen ez a Szűz Mária volt!”
Kedves Jolán!
Nagyon kedves, szép történet.
Amikor a gyermek egyedül érzi magát, vagy úgy érzi, hogy nem törődnek vele, gyakran előfordulhat vele, hogy egy képzeletbeli lény meglátogatja, s attól megnyugszik, ahogyan a kis Borika is.
Szeretettel
Ida
Kedves Jolánkám!!! szép történet jól megírva.gratulálok..Lexirózsa