A plafont bámulom…

Hanyatt fekve a plafont bámulom, számolgatom a gerendákat, s közben arra gondolok:
„Úristen! Mennyit dolgoztam, dolgoztunk a férjemmel ezen a házon!”
Nemcsak ezen, hanem az összes többin, és még másokén is, meg ezer más dolgon.
Hihetetlen, hogy mennyi mindent megtesz az ember, amit aztán a sírba nem visz el, sőt akinek hátrahagyja az sem, és akinek az hagyja, az sem. Ez a végtelenségig így megy.
És! Az még csak hagyján, hogy senki sehová nem visz semmit, de jobb esetben megmarad az örökkévalóságnak – de általában nem -, mert ez nem egy bazilika vagy egy piramis.
Igen! Piramis. Az igen! Több ezer évig eláll. Nem úgy, mint a mi házunk.
Csak hajtasz, dolgozol, mint az állat – szokás mondani -, szorgalmas vagy, mint egy hangya, családszerető, mint a majom, és sorolhatnám az állati hasonlatokat.
Gyerekkoromban azért dolgoztam sokat, mert az apám bármit csinált a házon, ház körül, mindenben részt kellett venni. Legyen az szőlő, disznóölés, csirke, nyúl, bármilyen háziállat. Az egyiket etesd meg, a másiknak szedjél füvet, a kacsáknak szedjél líciumot, menj a szőlőbe a mamával!
Ez így ment. Adogasd a téglát, vidd a maltert, add fel a palát. Menj a boltba, menj le a másik mamához, mert az egyedül él. Aludj ott nála. Özvegy.
Miközben nézegetem a gerendás mennyezetet, számolgatom a csomókat a fában, ezek mind-mind eszembe jutnak, mert fáradt vagyok. Igen! Fáradt. Ma is fáradt vagyok 58 évesen dolgoztam a telken, mert addig hajtottunk egész életünkben, hogy egy közös telek másik felét mostanra sikerült megvenni. Ezt sem igazán saját erőből! Á, nem.
Szülői segítséggel. Igen. 58 évesen, szülői segítség.
Én segítem a gyerekeimet, engem segítenek a szüleink, stb. Ez így megy!
Valamikor úgy képzeltük, hogy a gyerekeinket fogjuk segíteni, ha kell. És fogjuk tudni!
Nem pedig minket segít a nyolcvan valahány éves anyám. Abból az úgynevezett kisnyugdíjból. Na, mindegy, nem is ez a lényeg.
Azon töprengek, minek dolgozunk állandóan. Valamit mindig kitalálunk. Most ezt építünk, most azt bontunk, most így festjük le, most úgy mázoljuk.
Miért? Ahelyett, hogy utaztunk volna, vagy öltözködtünk volna, és volna és volna…
Érdekes, igazán soha nem akartam úgy világot látni, ahogy mások. Talán hiba volt?
Repülőre nem ülök. Idegenben félek, még Pesten is egy frászban voltam, amikor ott dolgoztam egy évig.
Bele is betegedtem. Vagy csak épp akkor lettem beteg? Ki tudja? Azt mondják a stressz.
Mindenesetre kijutott. Végül azon is túljutottam.
Talán köszönhetem annak, hogy a legnagyobb baj közepette is csak tervezgettem.
Ahogy most a plafont bámulva – gondolom – holnap akkor, hogy csináljam?
Mi legyen, Hogy legyen?
Mikor az orvos közölte, hogy rosszindulatú daganat van a vastagbélben – mondom magamban -, nekem még sok dolgom van. A gyerekeket is ki kellene nősíteni, a nyaralót befejezni, anyámat sem hagyhatom itt, a férjemről nem is beszélve.
Lehet, hogy ennek is köszönhetem, hogy még élek?
Számolom a gerendákat – mi van még hátra?
Most fog megszületni a második unokám. Remélem lány lesz! Jaj! Még ültetni szeretnék pár fát. Tujákat. Szebbé tenni a telket. Hintát is kell a kicsiknek készíteni, az udvarban egy jó helyet kijelölni.
Mindkét fiamnak van háza. Kertes.
Kicsik voltak, amikor ezt a falusi öreg házat megvettük, és azóta is csak dolgozunk rajta.
A fiaim házán is csak dolgozunk, de már egyre kevesebbet, mert maguk szeretnék csinálni.
Itt a telken a kicsikkel pihennek inkább. Igyekszem nem dolgoztatni őket, ezért magunk az apával kettesben.
Mennyit dolgoztunk már! Érdemes volt? Ki tudja?
Maradandót kell alkotni. De nem emleget senki, ha látják a megmaradó munkádat.
Első dolguk lesz, hogy eladják?
Lehet.
Ők is olyan szorgalmasak, mint mi. Mondtam is nekik, hogy vegyenek vissza, mert nekik is rámegy az egészségük, mint nekünk. Addig úgysem hiszik el, amíg meg nem tapasztalják.
Ahány csomó van a fában, annyi évet dolgoztunk, mint az állat. Élvezhetnénk, élvezzük is a munkánk eredményét, de vajon meddig.
Másodszor is beteg lettem. Azt is végig csináltam. Többször voltam halál közelben.
De mindig csak tervezgettem. És ez előre vitt!
Tervek most is vannak, de már rég nem úgy megy, mint azelőtt. Csinálgatjuk öregesen, fájósan, de jó szívvel, mert a gyerekeinknek csináljuk. Legalábbis mindig azt mondjuk. Ők viszont nem érnek rá élvezni a szép telket, a szép környezetet, a jó levegőt, a szép lakást, amit huszonegynéhány éve alakítgatunk.
Csak nézem a gerendákat és arra gondolok mi lesz a sorsa, ha meghalok?
Láttam mostanában több esetben is, hogy elhalt idős emberek holmijait, válogatás nélkül kidobták lomtalanításkor az utcára, majd a szemétbe került.
– Hát így végzik a mi dolgaink is?
– Igen. – hangzik a válasz.
Ezért érdemes?
Mégis úgy érzem, hogy nem szabadna ezzel foglalkozni.
Szépen, ügyesen kell az időnkkel és a munkánkkal, szórakozással sáfárkodni.
Kérdezem magamtól: Ha még egy életem lenne, ezzel a tapasztalattal ugyanígy élnék, vagy másképp?
Nem tudom.
Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.
Elmélkedés ide, vagy oda, végiggondolhatod az életed, mit tettél jól, mit tennél másként.
Egy biztos, holnap reggel felkelek, kezdem elölről, vagy folytatom? Amíg az erőm és időm engedi.
A plafont is csak addig bámulom, amíg a szemem le nem hunyom.

Írta: Waldinger Ágnes

2010.