A.J. Davis, a kiváló amerikai látnok-médium irataiban egy helyen megemlékezik arról, hogy sok ember már halálának órájában a túlvilág, a boldogok jövendő országa látásában gyönyörködik. A következő esettel illusztrálja állítását:
Egy kisfiú haldokolva feküdt ágyában. Szülei, rokonai és hű orvosa virrasztottak mellette. A gyermek bágyadt testén már a fájdalom is alig vonaglott át, fonnyadt arcáról végleg eltűnt a láz okozta pirosság és úgy látszott, hogy a piciny haldokló szíve utolsókat dobban. Bár a körülállók mélyen megszomorodva érezték, hogy kis kedvencüknek meg kell halnia, minden jajszót elnyomtak, nehogy az elköltözendő végperceit megnehezítsék. A gyermek kis időre elaludt és szunnyadozni látszott.
A körülállók nehéz lélegzetéből úgy vélték, hogy most már csakhamar el fog szenderülni. Egyszerre azonban tágra nyíltak a kis beteg szelíd kék szemei és bűbájosan mosolygott. Előbb határozott tekintettel egyenes irányban fölfelé nézett, azután anyjára tekintve, elhalóan így szólt:
„Anyám, mi a neve annak a szép országnak, amelyet amott, azokon a magas helyeken túl látok”?
„Én semmit se látok, gyermekem”, feleli az anya, remegő szívvel.
„Hiszen itt közelünkben nincsenek hegyek”.
„Tekints oda anyám”, mondta a gyermek, fölfelé mutatva, „ott vannak a hegyek! Hát most sem látod őket?” kérdi, nagyon csodálkozva azon, hogy anyja tagadólag intett. „Már oly közel vannak hozzám. Mily magasak és terjedelmesek, s mögöttük egy gyönyörű országot látok. Az emberek ott oly boldogok. Atyám, te se tudsz túllátni a hegyeken?! Ó, mondd meg nekem, annak az országnak a nevét!”
A szülők egymásra pillantottak s egybehangzóan felelték: „Az, az ország, amelyet látsz, a mennyország. Ugyebár az, kedves gyermekünk?”
„Igen, a mennyország! Gondoltam, hogy annak kell lennie. Ó engedjetek mennem! De hogy jutok át ezeken a hegyeken? Atyám, nem vinnél át engemet? Hívnak odaátról, mennem kell.”
Egyetlen szem sem maradt könnytelen: szent megrendülés hatotta át a jelenlevők szíveit, mintha mély titkot sejtő lepel lebbent volna félre előttük.
„Fiam! – mondja az apa – nem maradnál még egy kissé nálunk? Nemsokára ott fogsz járni a hegyeken túl, azonban az enyéimnél erősebb karok fognak neked támaszul szolgálni. Maradj még kis ideig anyádnál. Lásd, mennyire sír abban a tudatban, hogy el kell vesztenie téged!”
„Ó anyám! Atyám! Ne sírjatok, hanem gyertek velem a hegyormokon át!” Azután anyjához fordult, sugárzó arccal fonva karocskáit utoljára annak nyaka körül és mondja: „Anyám, Isten veletek! Immár elmegyek. De ne búsuljatok, eljött az erős ember, hogy átvigyen a hegyeken!”
A halál angyala ekkor lecsókolta a gyermek fiatal lelkét annak fonnyadt ajkáról, hogy megfürössze őt az új hajnalpírban.
Farkas Viola
Kedves Viola!
Megrázóan szép írást olvastam tőled. Amikor az Eutanázia című megemlékezésemet írtam, először több "irodalmat" is átolvastam. Akkor néztem meg e témában egy kis film-részletet. Annak lényege az volt, hogy a ráktól haldokló gyermek bírósághoz fordult, hogy engedjék őt meghalni. Tanúként azt mondta ez a 13 éves kisfiú, hogy mindenki állítja, hogy ott mennyek országában rá mennyi jó vár akkor mért nem engedik oda, hogy elmúljon a földi szenvedése. Természetesen nem azt hiszem, hogy ha nekem itt nem volt jó akkor ott biztos jó lesz. Azt hiszem, hogy a nyugalom rám is rám talál. Zorán szépséges zene száma cseng a fűlembe. "Kell ott fenn egy ország amely rám is vár……."
Szeretettel: Jártó Róza
Kedves Katalin!
Köszönöm a hozzászólásod, csak egy kicsit elszomorított, hogy Te "egyszerinek" gondolod az életet. Vallásaink sem engedik híveiket tovább gondolkozni!
De hisz ez nagy igazságtalanság lenne, mert az egyiknek jó élete van, a másiknak meg rossz.
Csak egy túlvilág van, de ahány ember, annyi elképzelés és magyarázat. Attól függ, ki milyen behatóan tanulja ezt a tant. És ki milyen biztos helyről tájékozódik. Nagy a keveredés, mert mindenki biztos a maga igazában és részleges, innen-onnan értesüléseiben.
Nem akarlak meggyőzni semmiről, időben úgy is megvilágosodik mindannyiunk előtt az Igazság.
"Aki keres, az talál" és én folyton keresek, kutatok, már több évtizede, hogy világosabban lássam a miérteket. Látom is, tudom is! Nagy szellemtani irodalommal rendelkezek, ezt tanulom, bogarászom naponta, ez a táplálékom, így tudom elviselni s fenntartani az életem, mert igen csak meg vagyok próbálva.
Ennyit tudtam válaszolni egyelőre.
Szeretettel gondolok Rád: Viola
Kedves Gabi, Zsuzsanna és Lexirózsa!
Köszönöm a hozzászólásotokat és a velem együtt gondolkozást is. Örülök, ha tetszett.
Szeretettel gondolok Rátok: Viola
Kedves Violám!!! milyen furcsa az élet messze távol vagyunk egymástól s még is egy témáról írtunk.Jól kisírtam magam,de köszönöm és gratulálok…Lexirózsa
Kedves Viola!
Nagyon örülök, hogy olvashattam ezt az írásodat! Biztosan így lehet, hiszen legtöbbször az emberek a haláluk előtti percekben megnyugszanak, sőt betegségük ellenére még vidámabbak is lesznek. Sokszor éppen ez a jelen annak, hogy már nem sok van nekik hátra. Talán éppen ezekben a percekben látják meg a menyországot, és örömmel hagyják itt a földi világot! De azt is hozzátesze, hogy lehet, hogy csak a jólelkű embereknek van ebben részük, s lehet, hogy a rosszak kínok között hagyják el földi életüket!
Szeretettel olvastalak: Zsuzsa
🙂
Kedves Viola!
Ahogy olvastam írásod, édesapám jutott eszembe. Sajnos már 8 éve eltávozott tőlünk. Amikor utolsó óráiban mindig maga elé nyújtotta karját, mintha elszeretne érni valakit vagy valamit. Én is úgy gondoltam és gondolom ma is, hogy a mennyország felé nyújtotta kezét, mert már látta maga előtt. Lehet, hogy ilyesmit látott ő is, mint írásodban az a kisfiú.
Szép az írásod!
Szeretettel: Gabi