Cirmi majd egyévesen került hozzánk. Igazi cica-mentés előzte meg, a megszerzését.
Úgy is mondhatnánk, hogy én és a fiam elraboltuk Cirmit a gazdájától.
A történet 14 éves. Szentetornyán voltunk ismerősnél. A házakhoz szép nagykert is tartozott. Szerencsére az ismerőseim ügyesen kezelték a majd félholdnyi kertet.
Volt ott minden, egy valóságos édenkert. Krumpli, sárgarépa, petrezselyem, zeller, karalábé, karfiol, paprika több fajta is, paradicsom, tök, zöldbab, szakaszosan érő borsó, kapor, uborka. Az ágyasokat virágok sora választotta el. A kerítés körül öt sor kukorica.
Ez nem csak arra szolgált, hogy főtt kukoricát adjon az asztalra, ha arra fájt a család foga, de arra is, hogy elhatárolja a kis családi birtokot a szomszédtól, aki szemmel láthatóan, egy nemtörődöm ember volt.
Még ha csak az lett volna? De igencsak durva ember is, és gonosz. Több kutyát is tartott. Mind láncra verve. Ha a kutyák meghallották a gazda hangját, a farkukat maguk alá húzva próbáltak minél láthatatlanabbá lenni. Ez nem mindig sikerült. Ilyenkor áthallatszott az ütlegelés hangja, ahogy verte azokat a szegény jószágokat, azaz ember, aki a védelmezője, az óvója kellett volna, hogy legyen az állatoknak.
Mikor én és a kisfiam ott jártunk, a barátnőm el nem engedett volna úgy bennünket, hogy meg ne pakolja szatyrunkat a bőséges termésből. Természetesen mi is szorgalmasan segédkeztünk, az aratásban. A fiam beült a zsenge borsó közepébe és csak ette, csak ette, ezt a finomságot. Mi meg jókat nevettünk a gyereken. Ha már ott voltam segítettem a paradicsom kacsozásába és kötözésében is. Így beszélgetve könnyebb volt a munka, gyorsan haladtunk. Már kezdett sötétedni, mikor a gyerek felfigyelt valami hangra.
Odament a kerítéshez és onnan rémülten szalad hozzánk. A sokktól szólni se tudott, csak fogta a kezem és húzott oda ahonnan elszalad. Minket, felnőtteket is sokkolt, amit láttunk. Alig pár méterre a kerítéstől egy fára volt felkötve egy cica. Még esélye se volt arra, hogy kiszabaduljon. Természetesen mi nem mehettünk át, mert a szomszéd ott állt és nézte a cica vergődését. Rá se szólhattunk, hisz mi is megijedtünk ekkora gonoszság láttán.
A barátnőm, intett a gyereknek. Félre mentünk. Mi itt maradtunk, hogy szemmel tartsuk a szomszédot, remélve, hogy addig nem tesz több kárt a kis állatba, a barátnőm meg elsietett a férjéhez, hogy attól kérjen segítséget. Pár perc múlva jött vissza a barátnőm.
Egy zsákot és kerti kesztyűket is hozott magával. A kukorica takarásába álltunk, onnan lestük a kapálódzó, haldokló cicát és tartottuk szemmel a szomszédot.
Alig negyedóra eltelte után láttuk, hogy vendéglátóm férje mosolyogva közelít a szomszédhoz. Kezet fogtak. Akkor a vendéglátóm egy üveget vett elő. Jófajta, házi pálinkát vitt át annak az embernek. Még elterelte a figyelmet, a barátnőm és a fiam átosontak a szomszéd telkére. Zsákot húzva a cicára elvágták a kötelet és amilyen gyorsan csak tudtak visszatértek a jó oldalra. Ott már az útrakész kocsi várt ránk. A csomagtartóba tettük a zsákot és a pakkot és már indultunk is. Meg se álltunk az állatorvosig. Az orvos a történetet és a cica állapotát látva csak csóválta a fejét.
– Én orvos vagyok nem Isten – mondta az orvos.
A gyerekemből erre kitört a zokogás. Az orvos lekezelte a sebes nyakat, injekciót is adott a cicának. De semmivel se biztatott minket. Mint mondotta, ez egy elhanyagolt macska. Ez vagy fog eztán egeret, vagy nem.
– De ha megéri a reggelt és minden nap elhozod kezelésre lehet még vele mit kezdeni – szólt a fiamhoz.
Még elmondta az orvos, hogy az ilyen vad cicákból a legritkább esetbe lesz szobacica.
Mit mondjak. Több mint három hétig hordtuk kezelésre, kontrolra a beteget. A gyerek minden nap megtörölgette a cicát langyos vízbe mártott puha ruhával.
Egy hét múlva már evet egy keveset a cica és ivott is. A második hét végére a gyerek lábához húzódott, ha az leült a kisszékébe.
A harmadik hét végén aztán egy reggel arra ébredtem, hogy nincs a cica a dobozba, ahol a helyét kijelöltem. Eltűnt. Minden hova benéztem, de nem találtam. Végül is elszántam magam arra, hogy szólok a fiamnak. Még a szöveget is megfogalmaztam, hogy hogyan is fogom megvigasztalni. Óvatosan benyitottam a kisszobába. A fiam ott feküdt az ágyába mozdulatlanul. A meghatottságtól ragyogó arccal nézett rám. Kezét a szájára téve jelzett, hogy csak csendbe. A cica meg ott aludt a fejénél, egyik mancsát a nyakára téve karolta a gyereket.
Olyat tettem, amit azóta se. Betelefonáltam a munkahelyemre egy nap szabadságot kérve, és az iskolába is, hogy családi ok miatt aznap nem megy iskolába a gyerek.
Az évek során családtag lett Cirmi. Az egerek messze ívben kerülték kis házunkat. Rengeteg örömet, szépségét hozott az életünkbe ez a kis jószág. A gyereket szinte az utca sarkán várta mikor ér haza. Ha bement a házba a gyerek és leült abba a pillanatban az ölébe telepedett. Még a fiús, már-már durva játékokat is együtt követték el. Madzagra újsággalacsint kötve futtatta a gyerek a cicát, hatalmasat kacagva. Jól megértették egymást.
Azóta 14 év telt el. Cirmi megbetegedett. Hiába vittük az orvoshoz, már nem lehetett segíteni rajta. Meghalt. Az almafa alá temettük. Azaz egy biztos, hogy Cirmivel teljes volt az életünk. Reményeink szerint az ő kis életét is sikerült boldoggá tennünk.
Pár héttel Cirmi temetése után csöngettek. Az orvos állt az ajtóban, egy cipős dobozt tartott a kezébe. Elmondta, hogy gyerekek behoztak hozzá egy kiscicát. A cica olyan kicsi volt, hogy épp csak elfért a fiam markába.
– Na mi van Cirmi, kérsz tejet – kérdezte, és már vackolta is a régi cicasarokba.
Úgy is mondhatnánk, hogy én és a fiam elraboltuk Cirmit a gazdájától.
A történet 14 éves. Szentetornyán voltunk ismerősnél. A házakhoz szép nagykert is tartozott. Szerencsére az ismerőseim ügyesen kezelték a majd félholdnyi kertet.
Volt ott minden, egy valóságos édenkert. Krumpli, sárgarépa, petrezselyem, zeller, karalábé, karfiol, paprika több fajta is, paradicsom, tök, zöldbab, szakaszosan érő borsó, kapor, uborka. Az ágyasokat virágok sora választotta el. A kerítés körül öt sor kukorica.
Ez nem csak arra szolgált, hogy főtt kukoricát adjon az asztalra, ha arra fájt a család foga, de arra is, hogy elhatárolja a kis családi birtokot a szomszédtól, aki szemmel láthatóan, egy nemtörődöm ember volt.
Még ha csak az lett volna? De igencsak durva ember is, és gonosz. Több kutyát is tartott. Mind láncra verve. Ha a kutyák meghallották a gazda hangját, a farkukat maguk alá húzva próbáltak minél láthatatlanabbá lenni. Ez nem mindig sikerült. Ilyenkor áthallatszott az ütlegelés hangja, ahogy verte azokat a szegény jószágokat, azaz ember, aki a védelmezője, az óvója kellett volna, hogy legyen az állatoknak.
Mikor én és a kisfiam ott jártunk, a barátnőm el nem engedett volna úgy bennünket, hogy meg ne pakolja szatyrunkat a bőséges termésből. Természetesen mi is szorgalmasan segédkeztünk, az aratásban. A fiam beült a zsenge borsó közepébe és csak ette, csak ette, ezt a finomságot. Mi meg jókat nevettünk a gyereken. Ha már ott voltam segítettem a paradicsom kacsozásába és kötözésében is. Így beszélgetve könnyebb volt a munka, gyorsan haladtunk. Már kezdett sötétedni, mikor a gyerek felfigyelt valami hangra.
Odament a kerítéshez és onnan rémülten szalad hozzánk. A sokktól szólni se tudott, csak fogta a kezem és húzott oda ahonnan elszalad. Minket, felnőtteket is sokkolt, amit láttunk. Alig pár méterre a kerítéstől egy fára volt felkötve egy cica. Még esélye se volt arra, hogy kiszabaduljon. Természetesen mi nem mehettünk át, mert a szomszéd ott állt és nézte a cica vergődését. Rá se szólhattunk, hisz mi is megijedtünk ekkora gonoszság láttán.
A barátnőm, intett a gyereknek. Félre mentünk. Mi itt maradtunk, hogy szemmel tartsuk a szomszédot, remélve, hogy addig nem tesz több kárt a kis állatba, a barátnőm meg elsietett a férjéhez, hogy attól kérjen segítséget. Pár perc múlva jött vissza a barátnőm.
Egy zsákot és kerti kesztyűket is hozott magával. A kukorica takarásába álltunk, onnan lestük a kapálódzó, haldokló cicát és tartottuk szemmel a szomszédot.
Alig negyedóra eltelte után láttuk, hogy vendéglátóm férje mosolyogva közelít a szomszédhoz. Kezet fogtak. Akkor a vendéglátóm egy üveget vett elő. Jófajta, házi pálinkát vitt át annak az embernek. Még elterelte a figyelmet, a barátnőm és a fiam átosontak a szomszéd telkére. Zsákot húzva a cicára elvágták a kötelet és amilyen gyorsan csak tudtak visszatértek a jó oldalra. Ott már az útrakész kocsi várt ránk. A csomagtartóba tettük a zsákot és a pakkot és már indultunk is. Meg se álltunk az állatorvosig. Az orvos a történetet és a cica állapotát látva csak csóválta a fejét.
– Én orvos vagyok nem Isten – mondta az orvos.
A gyerekemből erre kitört a zokogás. Az orvos lekezelte a sebes nyakat, injekciót is adott a cicának. De semmivel se biztatott minket. Mint mondotta, ez egy elhanyagolt macska. Ez vagy fog eztán egeret, vagy nem.
– De ha megéri a reggelt és minden nap elhozod kezelésre lehet még vele mit kezdeni – szólt a fiamhoz.
Még elmondta az orvos, hogy az ilyen vad cicákból a legritkább esetbe lesz szobacica.
Mit mondjak. Több mint három hétig hordtuk kezelésre, kontrolra a beteget. A gyerek minden nap megtörölgette a cicát langyos vízbe mártott puha ruhával.
Egy hét múlva már evet egy keveset a cica és ivott is. A második hét végére a gyerek lábához húzódott, ha az leült a kisszékébe.
A harmadik hét végén aztán egy reggel arra ébredtem, hogy nincs a cica a dobozba, ahol a helyét kijelöltem. Eltűnt. Minden hova benéztem, de nem találtam. Végül is elszántam magam arra, hogy szólok a fiamnak. Még a szöveget is megfogalmaztam, hogy hogyan is fogom megvigasztalni. Óvatosan benyitottam a kisszobába. A fiam ott feküdt az ágyába mozdulatlanul. A meghatottságtól ragyogó arccal nézett rám. Kezét a szájára téve jelzett, hogy csak csendbe. A cica meg ott aludt a fejénél, egyik mancsát a nyakára téve karolta a gyereket.
Olyat tettem, amit azóta se. Betelefonáltam a munkahelyemre egy nap szabadságot kérve, és az iskolába is, hogy családi ok miatt aznap nem megy iskolába a gyerek.
Az évek során családtag lett Cirmi. Az egerek messze ívben kerülték kis házunkat. Rengeteg örömet, szépségét hozott az életünkbe ez a kis jószág. A gyereket szinte az utca sarkán várta mikor ér haza. Ha bement a házba a gyerek és leült abba a pillanatban az ölébe telepedett. Még a fiús, már-már durva játékokat is együtt követték el. Madzagra újsággalacsint kötve futtatta a gyerek a cicát, hatalmasat kacagva. Jól megértették egymást.
Azóta 14 év telt el. Cirmi megbetegedett. Hiába vittük az orvoshoz, már nem lehetett segíteni rajta. Meghalt. Az almafa alá temettük. Azaz egy biztos, hogy Cirmivel teljes volt az életünk. Reményeink szerint az ő kis életét is sikerült boldoggá tennünk.
Pár héttel Cirmi temetése után csöngettek. Az orvos állt az ajtóban, egy cipős dobozt tartott a kezébe. Elmondta, hogy gyerekek behoztak hozzá egy kiscicát. A cica olyan kicsi volt, hogy épp csak elfért a fiam markába.
– Na mi van Cirmi, kérsz tejet – kérdezte, és már vackolta is a régi cicasarokba.
Írta: Jártó Róza
Kedves Viola!
Örültem, hogy elolvastad kis történetemet. Azt is elmondanám, hogy a mi családunkban az állatok az életünk része. A cicák, a kutyák. Sokszor több is van mint szeretném, mert sok a gyerek és mindegyik szeretne saját cicát, kiskutyát. A tyúkoknak, mindnek külön neve van, és minden évben van egy Géza nevű pulykánk is. Ugyan akkor tisztában vagyunk, hogy kinek és minek hol is a helye, mi a feladata. Tehát nem extra dolog egy állat nálunk. De Cirmi kiemelkedve az állatok közül, különleges volt. Viola! Köszönöm, hogy olvastad kis történetemet.
Szeretettel: Jártó Róza
Kedves Róza!
Nagy érdeklődéssel olvastam történetedet és bizony, felháborodtam a gonosz szomszédon. Az ilyen ember ugyanazt érdemelné, amit ő tesz az állatokkal.
Megható az állatszeretet és a törődés, melyet tanúsítotok.
Szeretettel gratulálok: Viola
Kedves Etel!
Köszönöm, hogy rész vállaltál mellettem az emlékezésbe.
Szeretettel: Jártó Róza
kedves Róza!
kedves történetet örökítettél meg s tártad elénk állatszereteteket!
Gratulálok, Etel
Kedves Titanil!
Igen, most is itt van az íródeákom és besegít, ha nem is az előre, a hátramozgásba. Jó érzés, hogy van az embernek ilyen kis "KISEGÍTŐJE". Sose tagadtam, hogy mi sokan vagyunk és mégis milyen az ember, újabb és újabb kis jószágot gyűjtünk magunk köré akiket (amiket) elhalmozunk a szeretetünkkel. Köszönöm, hogy olvastad kis írásom.
Szeretettel: Jártó Róza
Kedves Róza!
Nagyon szép történetet írtál a Cirmi cicáról. Szerencse, hogy Hozzátok került, és nagyon szép kort élt meg. Hozzászólásokra válaszolva írod, ketten írtok, Te és a kis Cirmi, nagyon szép páros lehet. Egy képen láttam, amint a kiscica felmászott az írógép kocsijára, megcsúszott, és ijedt fejjel lógott rajta. Tudom a billentyűzet már lapos, de valahogy ez a kép ugrott be.
Kívánom, hogy ez a kis Cirmi is legalább annyi kort érjen meg, mint elődje.
Tetszett írásod!
Sok szeretettel: Titanil
Kedves Gabi!
Kedves Zsuzsa!
Kedves Lexirózsa!
Kedves Veronika!
Ketten írjuk ezt a pár sor. Én és Kiscirmi. Imádja a billentyűzetet. Már el se tudom az életem képzelni enélkül a kis szemtelenség nélkül. De az élet csak ilyen. Cirmi még élt életünk része volt. Amit nagyon széppé tett avval, hogy volt. Most emlékezünk. In memorian Cirmi!
Szeretettel: Jártó Róza
Kedves Mami !! csodálattal olvastam gyönyörű történeted. Igaz emberek vagytok a fiaddal együtt. A kis cica is megérezte és szeretetével hálálta meg az életét.Gratulálok.Lexirózsa
Kedves Róza!
Örömmel olvastam, vagy inkább ittam a szavaidat, és nagyon drukkoltam közben, amikor a cicamentés volt, nehogy megfulladjon az ártatlan jószág! Mert ahogy írtad elég sok idő eltelt ahhoz, hogy bizony meg is fulladhatott volna közben.
A sors íróniája, hogy sajnálatos módon – már több hozzászólásomban is írtam erről – kislányként nekem is át kellett élnem, (végig kellett néznem) egy felnőtt vörösmacska akasztását, amin akkor gyermekfejjel nem tudtam különösebben meghatódni vagy sajnálni, mert azt mondták a felnőttek, hogy muszáj volt neki "úgy végezni", mivel becsinált a szobában az ágy alá. Azóta ez az eset sokszor eszembe jut, főleg akkor, amikor állatok kínzásáról esik szó, és bizony ez igen gyakran megtörténik az utóbbi időben (is), és nagy kár, hogy annak idején én gyermekként nem dönthettem úgy, hogy az a macska életben maradhasson. Szerencsére ma már senki nem dönthet helyettem, (bár egy-két esetben mégis megtörtént) az utóbbi években. A 4 felnőtt macskánkhoz időközben 2 fogadott (lányom által hazahozott) cica is csatlakozott, időközben kölykök is születtek, de csak egy maradt meg belőlük, mert betegek voltak. Sajnos ez az egy megmaradt cica is már 5 hete eltűnt, pedig ő volt a legkedvencebb az összes közül. 7 cicából most jelenleg csak 6 van, én mind a hetet ivartalanítottam, beoltattam, elég sok pénzt rájuk költve, de nem bánom. Én életemben egy macskát sem ütöttem agyon, de macskát annál többet temettem. Még idegen macskákat sem hagytam elföldeletlenül!
Nagyon megérint mindig az állatokról (macska, kutya) írt történet.
Örülök, hogy olvashattam ezt is. Sajnos, kedvend állataink sem élnek örökké, ahogy mi sem!
A közeljövőben megjelenő antológiában ott lesz három írásom, kettő ezekből a macskákról szól. Sajnos, igaz történet!
Szívesen olvastalak: Zsuzsa
🙂
Kedves Róza!
Nagyon szép történetet írtál le! Végig elérzékenyülve olvastam. Sajnos vannak ilyen emberek, akik állatokat kínoznak, de szerencsére ma már büntetik, talán ezért egyre kevesebb kis állat válik áldozattá az ilyenek markában. Nekem is van egy cicánk, Lucának hívják és ő is elég viszontagságosan került hozzánk, de szerencsére nálunk ő is szerető otthonra talált. Sajnáltam Cirmit, hogy már nem él, a mi Lucánk is öreg már és félek, nem lesz sokáig közöttünk.
Gratulálok szeretettel,
Gabi