A virág

Reggel kilépsz a kertbe, a diófa alatti székbe ülsz. Érzed a levelek fanyar illatát. A kávéscsészét az asztalra teszed, amit harmat borít. Hátra dőlsz. Miközben a kávédat kevered, észreveszel egy virágot, egész közel a lábadhoz. Kesernyés édes ízzel a szádban reménység tölt el. Nem ujjongó, szertelen, hanem megfoghatatlan akár a virág, ami szolid egyszerűséggel éli életét. Nem számít neki, hogy nézed, semmit se változik, ugyan úgy illatozik és a szirmait a nap felé fordítja. Pátosz nélkül, ami a teljesség sajátja. Benne él a történésben, amit virág-sorsa rászabott, az összes örömével és fájdalmával együtt. Azt hisszük minden érzés csak a miénk, mint ahogy az aprócska virág is a kertünk füvén, a diófa alatt. Senkié ő, csak önmagáé és a világé ahová tartozik.

Írta: Mérő Andrea