Az italtól egyre jobban eufórikus állapotba került. Nem sokkal több mint egy óra alatt megitta a két üveg bort. De Ferenc nem tudott mértéket tartani, csak jobban és jobban kívánta a szeszt.
Este nyolc felé járt, Zsolt csak este tíz után volt várható, ezért Ferenc írt egy papírra egy üzenetet, melyben üzeni neki, hogy ne lepődjön meg ha nem találja otthon, csak a közeli kocsmába ment, de nemsoká hazajön.
A kocsma ahova Ferenc elment inkább bárnak volt nevezhető, nem messze volt lakóhelyüktől. Ahogy betér, rögtön szemet szúr a tar fejű, valamiféle sunyi üzletelésből, seftelésből élő mackós legényeknek.
– Egy likőrt! – szól Ferenc a pultosnak
– Máris! – szólt a pultos
A pultos arra várt, hogy Ferenc rögtön fizessen a három centiliteres likőrért, de az visszautasította egy kézmozdulattal, hogy majd később fizet, ugyanis még többet akar inni. Mikor egyre ittasabb lett, már szemmel láthatóan jobb kedvre derült. Mivel a tar fejű urak látták, hogy ez az ember egy csodabogár lehet, inkább nem akartak közeledni hozzá. Mert nem az ő világuk s különben sem szokásuk idegenekkel szóba állni. De Ferenc rögtön látta, hogy – ezek az ő szemében – gazemberek. Ez talán durva feltételezés, de az igazat megvallva nem a „munkásosztály” tagjai még véletlenül sem. Ferenc legszívesebben beléjük kötött volna. Részeg volt bár, de úgy tudott verekedni, mint a filmekben, s szívós volt mint a bivaly.
Sörös üveggel a kezében odament a hátsó részbe, ahol egy fémasztalon kártyáztak.
– Na melyik nagyfejűtök nyert? – kérdi provokálóan Ferenc
– Tessék? Mi baja van? – kérdi az egyik kigyúrt srác
– A bajom a jólétetek – válaszol vörösre pirult arccal Ferenc
– Na kotródj innen! – válaszol a három közül az egyik
S erre Ferenc a sörös dobozt szétverte a pókeres asztalon. Rögvest nekimentek, de Ferenc beállt a boksz alapállásába s a két mackós legényt, kik hiába voltak olyan kigyúrtak – rögtön a földre teperte őket. Alig tudtak felállni. A harmadik pedig nem avatkozott bele. Ferenc pedig azt mondta neki:
– Ez kellene mindnyájótokkal tenni.
A pultos pedig hívta a rendőrséget, de Ferenc lelépett és sietve hazatért.
Zsolt meglehetősen mérgesen fogadta, ugyanis már otthon volt s tudta, hogy valami rosszban sántikál.
Ahogy nyitja az ajtót Ferenc, liheg, fújtat mint egy ló s felkapcsolja a nagyszoba villanykapcsolóját. A konyhából betér s zöldellő szemekkel kérdi, hol volt.
– Oh én úgy sajnálom, nem akartam..
– Mit? – kérdi Zsolt aggódva
– Itt, a sarki bárban kiprovokált három férfi egy verekedést.
– Kiprovokált?
– Igen – dadog Ferenc – mert tudta hogy azért kérdezi ezt, mert nem így történt.
– Biztos? Akkor miért vagy ilyen ideges, miért dadogsz?
– Ők kezdték… – hajtja le a fejét Ferenc
– Nem hiszem el – vágja rá Zsolt
– Oh Istenem, úgy szeretném, ha tudnék szeretni.. Ittas voltam, nem tudtam mit csinálok – s könnyek jelentek meg a szemében
– Tehát te kezdted?
– Igen, én – mondja nehezére esve Ferenc
– A fene egye meg! Te nem tudsz meglenni bajkeverés nélkül?
– Hagyj engem békén! – szólt Ferenc s elterült a díványon.
Természetesen ezt az esetet sem úszta meg Ferenc rendőrség közbelépése nélkül. Itt azonban már komoly volt a helyzet. Másnap bevezették az őrszobába s a rendőrhadnagy mivel szívestül-lelkestül beszélni szeretett volna Ferenccel, így egy kiadós beszélgetésbe elegyedtek mint férfi a férfival. Az egyik rendőr, ki a hétköznapi életben, az utcán volt szolgálatos, bekísérte Ferencet a hadnagy szobájába.
– Tessék, csak üljön le! S Ferenc kis szorongással helyet foglalt.
– Szeretnék önnel beszélgetni. Ha jól tudom a nagybátyja tartja el.
– Igen uram, már munkanélküli segélyt se kapok. Ha a nagybátyám nem lenne, mehetnék az utcára.
Gábor hadnagy szívében őszinte sajnálat virágzott ki. Rágyújtott s meg is kínálta Ferencet.
– Tehát arról van szó, hogy bosszúból csibészkedik s azoknak árt, akiknek magának semmi köze?
Ferenc lehajtotta fejét, pedig rokonszenves volt neki is a hadnagy.
– Igen, tudja úgy is mondhatni hogy most haragszom, nem tértem magamhoz a szüleim halála után. De hát mit tud maga a traumáról? – kérdi epésen Ferenc
Erre a hadnagy a kérdéstől zavarba jött.
– Nem vagyok pszichológus, de én sem vagyok buta. Tudom hogy sok gazember szörnyűséget élt át gyermek vagy ifjúkorában. Nem is kell ezt különösebben a tudatomra adni. Meg aztán a nyomor sem utolsó szempont. De nézze, ha maga a szíve mélyén rendes ember, nincs szüksége ilyen piti dolgokra. A nagybátyja biztos aggódik önért. Éljenek együtt békésen és boldogan. Nincs magának szüksége ilyen hülyeségekre pazarolni az idejét.
– Jó rendben, persze – felel Ferenc
– S ha nem dolgozik semmit, mit csinál otthon? Csak nem unatkozik? Mert az tudja a legjobb út a rossz gondolatok s a bűn felé.
– Szó sincs róla, hogy unatkoznék. Sokat olvasok. Sőt írással is próbálkoztam.
– Na, ez nagyon jó, mondtam én, hogy maga rendes ember.
– Az igazat megvallva sajnálom hogy nem kapok már segélyt.
– És ha dolgozna?
– Nem, arra nincs már lelki erőm. Tudja egy kicsit rokkant vagyok. Igazából nem nőttem fel szeretetben. Az apám a legapróbb kamaszkori rosszaságért megvert.
– Aha, értem. Ez kínos.
– De az anyám az rendes volt, ő mindig megvédett, ha tudott, apámtól.
Gábor hadnagy erre nagyon komoly arcot vágott. Elnyomta a cigarettát, miközben érezte vagy gondolta, hogy nem akárkivel van dolga.
– De azért szerette az apját? – kérdezte a hadnagy
– Szerettem – válaszol hidegen Ferenc – s nem akarja mondani hangosan hogy ez is oka traumájának.
– Na jó, menjen Isten békéjével. Ajánlom, hogy kezdjen új életet.
Csak fel a fejjel.
– És a feljelentéssel velem kapcsolatban mi van?
– Töröltettem, – megúszta – na menjen és legyen jó.
S Ferenc zavartan távozott.
Otthon aggódva várta nagybátyja. De Ferenc mikor hazaért, megnyugtatta, nincs semmi baj. Elmesélte, hogy jót csevegtek egymással.
– Képzeld, láttam a rendőr hadnagy arcán, hogy komolyan megsajnált.
– Képzelem, remélem abbahagyod egyszer s mindörökre a rosszfiúkodást.
– Megígérem, túlteszem magam mindenen.
– Az a baj, hogy túl sok benned a bűnös gondolat.
– Dehogyis!
– Ne hazudj magadnak!
– Máskor meg azt mondod, hogy ne vádold önmagad!
Zsolt nem akart már vitába szállni unokaöccsével, de nem mintha nem tudott volna valami érthetőt ezzel kapcsolatban mondani, de sokszor az utolsó szó mindig Ferencé maradt.
– Tudod jellemző az emberre, ha tragédiát hoz magával, a gyerekkorából, a családjából, akkor kitükröződik ez a konfliktus a világra is, és vissza is. Talán nem is lehet haragban lenni a világgal úgy, hogy egy ilyen ember a családját ne utálná.
Zsolt csendben csak hallgatta Ferencet, miközben a nagyszobából átmentek a konyhába s Zsolt kávét tett fel a gázra.
– És tudod az embernek van hite is, mint nekem, hogy a gondok ne marcangolják szét az embert, szóval ez ellen küzd, de az igazi az lenne, ha nem lennének olyan problémák, legyen az családi vagy akármilyen, hogy nem kellene erre energiát fektetni.
– Na, egyél valamit…
– Nincs nagy étvágyam.
– Az utóbbi időben mintha fogytál volna.
– Biztos sokat dohányzok.
– Remélem ezután nyugodtan elmehetek dolgozni, anélkül hogy kalamajkát csinálsz.
– Nem fordul elő többet.
– A szavadat adod?
Ferenc egy kicsit elsápadt, érezte hogy ezt nem tudja azért mégse kimondani. S másra terelte a szót.
– A kávéd…
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
– Jó, szavamat adom.
– Tudod – szól őszinte hangon – sokat álmodok apámmal
– Talán rémeket?
– Így is lehet mondani.
Zsolt levette a kávét a gázról, elkezdte kavargatni s gondolataiba mélyedt. Nem akarta unokaöccsét kényelmetlen helyzetbe hozni, de felmerült benne, hogy talán jót tenne neki egy kis munka. Kortyolgatta a kávét s azon töprengett megmerje-e kérdezni. Azt tudja ugyanis hogy a szeszgyárban nem érezte jól magát. Sajnos ott is mindenki kiközösítette. És Zsolt nagyon jól tudta, hogy sajnos – bár az Isten tudja miért – hogy ott is sok gond volt vele.
S hirtelen arra gondolt, hogy miért nem talál magának egy társat, egy barátnőt, még ha nem is nősül meg, de egy élettárs biztos jót tenne neki. Hiszen unalom ellen a legjobb gyógyszer a nő, az élettárs.
– Te, kedves unokaöcsém és a nőkkel hogy állsz? Miért nem találsz magadnak egy társat? Pénzed is lenne…
Ferencnek jól esett ez a kérdés, ugyanis fiatalabb korában rengeteget nőzött, csak a munkanélküli segély óta, az ördög bújt Ferencbe, hogy még a nők sem érdeklik.
– Nem is tudom, igazad van, de hol kéne nekem ismerkednem?
– Hát ott, ahol más. Vannak klubok, bárok, vannak hirdetések az újságban.
– Igen, ez jó ötlet, utána nézek a hirdetéseknek…
– Már volt rá példa hogy ebből házasság történt. – bíztatta unokaöccsét.
Ferenc elgondolkodott a dolgon. Ki is szúrt magának az újságból egy hirdetést, amely pontosan így nézett ki: „33 éves, nem dohányzó, romantikus nő keresi stílusban hozzá illő partnerét hosszú kapcsolat reményében. Várom jelentkezésed.”
Ferenc fel is hívta a hölgyet, akivel 21.-én csütörtök este hét órakor egy faházas étteremben randevút beszélt meg.
Ferenc csütörtök reggel hajat mosott, megborotválkozott. Teljesen újjászületett. Nem is lehetett ráismerni. Délben Zsolttal együtt megebédelt, aki nem győzte bátorítani, önbizalmat adni belé, hogy csak önmaga legyen, és felejtse el a gátlásait. Hiszen Ferenc jóképű is volt, kreatív, ki annak idején – tizenévesen falta a könyveket, verseket is írt, egészen huszonéves koráig, csak más plántálta bele a rosszaságot, tehát itt az ideje hogy végre megmutassa – az adott helyzetben – egy nőnek, a pozitív oldalát.
S Ferenc adott is nagybátyja szavára. Kezdett boldog lenni.
– Olyan kegyetlen érzés az, hogy látom, hogy az emberek boldogok s társadalmi ranglétrám és sorsomnak köszönhetően nem tudok boldog lenni. De a legszörnyűbb persze az, hogy az ember boldog lehetne ha akarná, csak az emberek meggátolják benne. Ez a legrosszabb. – vélekedett Ferenc miközben a paprikás krumplit kevergette.
– De most itt az esélyed hogy megtaláld a párodat – bíztatta Zsolt.
– Nem túlzás ez, hogy „párom”?
– Hát… sohase tudni.. vakarta közben az arcát Zsolt s egy arcmozdulattal némi kis reményt öntött belé.
Délutánhoz érve egyre izgatottabb lett Ferenc.
– Jaj, Istenem, mire nem adom a fejem? Randevú? Olyan régen nem volt már ilyen kalandban részem.
Mire fél hét lett, Ferenc összeszedte magát amennyire tudta s indulni készült, de előtte nagybátyja csak ennyit mondott:
– Csak nyugodt légy és őszinte.
S azzal elindult az étterem felé. Mikor ajtót nyitott, sokan voltak ott. Egyesek ivás közben beszélgettek, miközben dohányoztak, míg mások jóízűen falatoztak. Ferenc először az ajtónál állva töprengett és toporzékolt, nem tudta ki lehet az az illető nő. Aztán megpillantott egy jó harminc év körüli szőke nőt, ki a pultnál ácsorgott s rajta is látszott, hogy valakire vár. Ferenc vett egy mély levegőt s odament hozzá.
– Elnézést asszonyom, nem maga hirdette magát az újságban?
– De igen – szólalt meg a nő felvillanyozva – magával beszéltem meg itt a találkát?
– Igen, velem s azzal a hátsó sarokban helyet foglaltak.
– Mit kér enni?
– Egy brassóit.
– Rendben.
S a pincért magához hívatta s egy brassóit rendelt egy narancslével, magának pedig egy jókora adag sült krumplit almalével. Még alig váltottak pár szót, a pincér máris hozta a friss, meleg ételt.
– És magának mi a foglalkozása? – kérdezte a nő
– Egy szeszgyárban dolgoztam, de most munkanélküli vagyok.
– És magának?
– Kozmetikus vagyok.
– És segélyt kap? – kérdezte a nő szinte aggódóan
Szegény Ferenc pedig nem akarta elmondani, hogy nagybátyja tartja el, de nagyon így adta a helyzet. Csendben lehajtotta a fejét s őszintén így szólt:
– A nagybátyám tart el, ugyanis a munkanélküli segélyem lejárt.
– Á! Vagy úgy! Ez elég szomorú. Gondolom sok a szabadideje. Szereti a zenét?
– A zenét? Hogyne!
– Tudja én tinédzser koromban mániákusan rajongtam ezért a rock zenekarokért. S tudja mi az érdekes?
– Mi?
– Hogy mások, például az osztálytársaim hallgatták az angol nyelvű zenét és le tudták fordítani magyarra a szövegét.
Én meg csak a zenéből az érzést vettem ki, oly rajongó voltam, hogy az nem is igaz, de közben nem is tudtam hogy az adott előadó mit is mond.
S erre a nő elmosolyodott.
– É is szeretem a zenét, de őszintén megmondom, nem is érdekel hogy mit jelent a dalszöveg, az érzés a lényeg.
– Szerintem is! – válaszol Ferenc
– Még meg se kérdeztem, hogy hívják magát?
– Andrea vagyok, Lázár Andrea.
– És magát?
– Sándor Ferenc vagyok
– És magának mi a hobbija? – kérdi Ferenc
– Először is szeretem a zenét, kedvenc költőm Blake
– Tudja én is írogattam verseket, rengeteget olvastam fiatalon.
– Akkor én egy romantikus emberrel ülök itt szemben.
– Igen, azzal – dicsekszik Ferenc
– Nem akarok tolakodni, de magának idáig nem jött össze egy tartós kapcsolat?
– Miért tolakodna? Igazat megvallva nem. Egyik stréber, pénzéhes önző ember volt, a másik őrült. De magával jobban érzem magam.
– Köszönöm – s azzal elpirult Ferenc s hevesebben vert a szíve.
Miután befejezték a vacsorát, Ferenc azon gondolkodott, hol találkozzanak legközelebb, vagyis hová menjenek el szórakozni.
Este nyolc óra felé járt s a vendégek lassan felszívódtak.
– Köszönöm a brassóit, nagyon finom volt – szól a nő
– Legközelebb is találkozhatunk?
– Hát hogyne! Színház vagy Mozi jó lesz?
– Én nem szoktam ilyen helyekre járni, inkább múzeumba vagy valami koncertre menjünk.
– A koncert jól hangzik. De kinek a koncertjére?
– Nem tudom, de szerintem nem is lényeges. A lényeg hogy valahova elmenjünk.
– Igaza van. – felel a szőke nő
– Majd utánanézek mikor és hol lesz ilyen program, jó?
– Rendben – válaszolt mosolyogva a nő.
S elbúcsúztak majd Ferenc hazatért.
Folyt köv…
Írta: Dínók Zoltán