Édesanyám trilógiája

A kórterem csendjét csak Édesanyám gyötrelmes légzésének ütemes sípolása törte meg.
A másik öt beteg türelmesen pihent, nyitott, vagy csukott szemmel feküdt ágyában. Még Éva néni is ledőlt egy kicsit, ami ritkaságnak számított. Őt az éltette, hogy segített betegtársainak, kinek vizet vitt az ágyához, kit megetetett, hiszen az ápolónő sokszor nem győzte a rengeteg tennivalót. Felváltva ültünk nővéremmel a kis kényelmetlen kórházi széken. A fehér csempe, a hófehér falak, az ablakban látszódó kinti sötétség, a körülöttem lévő idős, kiszolgáltatott emberek látványa rettenetesen letaglózott. Tizennégy hónap alatt sem lehetett megszokni. Ahogy órák óta néztem Édesanyám felpüffedt, eltorzult arcát, küzdelmét két világ között, egyszerre úgy éreztem, nem bírom tovább. Itt és most elég! Rögtön üvölteni kezdek! Körbenéztem a sápadt, reménytelen arcokon és szerencsére felfogtam, hogy ezt nem tehetem meg. Uralkodnom kell magamon, bármilyen nehéz. Úgy gondoltam felállok, kicsit kimegyek a folyosóra erőt gyűjteni, lecsillapodni.
Ezen a koraesti órán senki nem járt a folyosón sem, de nem is bántam, nem lettem volna képes még köszönni sem talán senkinek. Odaálltam az egyik csukott ablak elé, és eszelős indulattal bámultam a kórház udvarára, a fekete semmibe. Tudtam, hogy vissza kell mennem, hiába lázadozom, nem roppanhatok össze pont most, az utolsó állomásnál. Ott kell lennem Édesanyám mellett, bár látszólag nincs már itt ezen a világon, de biztosan szüksége van rám.

Ekkor a lépcsőház felől kinyílt a folyosó ajtaja és belépett rajta egy kismama. Még sohasem láttam, pedig szinte mindenkit ismertünk, különösen a hozzátartozókat, akikkel sokszor egymást vigasztaltuk. Igazából nem is gondolkoztam azon, hogy ki lehet ez, mert azt a megnyugtató érzést, amit ez a fiatalasszony számomra akkor és ott jelentett, soha életemben nem fogom elfelejteni. Mintha valaki azt mondta volna: – Látod a választ? Nincs semmi baj! Születünk és meghalunk!
Nem tudom kihez jött, mert az első két szobába nem ment be. Édesanyám a harmadikban feküdt, de a hátam mögött a folyosón sem ment tovább. Nem tudom, hogy hová lett? Később, ahogy felidéztem magamban a jelenetet, nem mertem volna megesküdni rá, hogy egyáltalán láttam. Pedig ha ő nincs ott, akkor én azon az estén biztosan megőrülök.
Azt hiszem az angyalok küldték.

A dátum

Kétezer-tíz november huszonharmadika, hajnal. Elment.
Reggel fekete zsák, benne egy ember élete. Hálóingek, fehérnemű, törölközők, papucs, pénztárca, jegygyűrű, igazolványok. Ennyi. Aláírás az átvételről, részvét nyilvánítás, elköszönés.
Néhány nap múlva nővéremmel beszéltünk telefonon, mikor megemlítette, hogy Ica, a kedvenc ápolónőnk szeretne egy fényképet Édesanyánkról, mert nagyon megszerette. Egyik évben karácsonyra készített a régi felvételekből, számítógépen nézhető kis összeállítást.

– Azon a DVD-n, amit csináltál, rajta van Anyuról ez a kép, ami itt lóg a falon? –
kérdeztem. – Tudod arra gondolok, ahogy belépünk hozzám a lakásba, szemközt –
magyaráztam. Egy néhány éve készült képről beszéltem. Édesanyám a konyhájában ül,
arcát könyökére támasztott két kezében tartva. Olyan természetes, élethű, ezért
jutott eszembe mindjárt, hogy ajándékba ezt adjuk.
– Nem emlékszem – válaszolta nővérem, – mert a DVD-t a digitális fényképezőgéppel
csináltam, azt pedig 2005-ben vettük. – Meresztettem szemeimet a tőlem két-három
méterre lévő kép felé.
– Várj egy pillanatra! Mintha valami dátum lenne rajta. – Letettem a kagylót a kis
szekrény tetejére, s odaléptem a képhez. Valóban, a sarkában jól látszottak pirossal a
számok. „Kétezer-három tizenegy huszonhárom”, „Kétezer-három tizenegy
huszonhárom” ismételtem magamban, míg visszaléptem, hogy felvegyem a telefont és
bemondjam nővéremnek a dátumot.
– Kétezer-három tizenegy huszonhárom… Úristen! A halálának a napja, november
huszonhárom – kiáltottunk fel egyszerre. – Hét éve nézegetem itt a falon és nem is tudtam róla. Soha nem foglalkoztam vele. Takarításnál mindig letörölgettem róla a port, de nem figyeltem a rajta lévő dátumra – hadartam nővéremnek. Nem tudtunk szóhoz jutni, felfogni a „véletlent”. Háromszázhatvanöt nap közül éppen az az egy. Hihetetlen. Ha nem kér Ica nővér egy képet, ha nem kerül sor erre a telefonbeszélgetésre, talán soha nem is derül ki, hogy milyen dátum szerepel ezen, a számomra oly kedves emléken.

Biztosan őrültségnek hangzik, de magamban kértem az Édesanyámat, hogy adjon egy jelet. Azt hiszem ezzel a dátummal, az egész telefonbeszélgetéssel, adott.

A szivárvány

Eljött a legfájdalmasabb búcsú napja. Szökőkutas temetést választottunk, Édesanyám régi kívánsága szerint. A ravatalon, s mindenütt, a székeken, az ablakokon kedvenc színéből, világoskék selyem huzatból készült, borítás díszítette a termet. Ahogy összegyűltünk, a virágok a helyükre kerültek, velünk érző barátaink elfoglalták helyüket, megérkezett a hivatalos búcsúztató, egy kedves hölgy személyében, aki az Édesanyánk életének főbb eseményeiből, történéseiből, segítségünkkel összeállított beszédet elmondta. Ezután felálltunk, bátyámmal és nővéremmel összekapaszkodva követtük a hamvakat tartalmazó urnát, amit a két egyenruhás temetői alkalmazott vitt. Mögöttünk azok, akik ismerték, szerették Édesanyánkat, mielőtt az első agyvérzés megfosztotta emberi méltóságától.
Megálltunk a lépcsők aljánál, talán öt-tíz méterre a szökőkúttól. Ha lehet használni azt a jelzőt egy temetésre, hogy szép, akkor erre mindenképpen azt mondanám. Bár sohasem látna ilyet az ember. Miközben hallgattuk a zenét, a vízsugár felszökött a magasba, s közben a szökőkút tetejére helyezett urnából szétfújta a hamvakat. A pillanat kegyetlensége leírhatatlan.

Mielőtt az utolsó vízcseppek is visszahulltak a földre, s felhangzott a silencio, történt egy csodálatos dolog. Megjelent nekünk jobb oldal felől egy szivárvány. December 16-án!? Ráadásul nem szokványos, félkörívben, hanem csak függőlegesen, egyenesen. Mindenki megdöbbent. Sógoromnak volt annyi lélekjelenléte, hogy lefényképezze, bár a képen szinte alig kivehető. A másodperc töredékéig azt hittem, hogy valami technikai trükk, a szertartás része. A következő pillanatban azonban már biztosan tudtam, hogy Édesanyánk üzent nekünk: – Köszönöm gyerekek, szeretlek benneteket. – Többé nem mutatkozott.

CSATÓ GÁBORNÉ/Magyar Eszter

Budapest, 2012- 08- 24