Nem látta magát máshogy soha, mint vándorként. Amikor indulni készült mindig jöttek. Nem hívott senkit, talán éppen azért. Már az ajtón is alig mert kilépni, ha mégis megtette lopva körülnézett. Hallgatózott. Szerette az életteli csendet. A rikoltás károgás vijjogás mind a csendet erősítették, kiemelték nyugalmát. Az emberi beszéd mindezt megzavarta, mikor meghallotta szelíd arcán félelem futott át, egy pillanatra megrándult a szája széle, amit nem vettek észre. Tovább beszéltek hozzá és ő újra és újra meghallgatta őket. Nem tudta miért teszi, csak azt érezte tennie kell, mert letörölhetetlenül viselte a szelídség bélyegét, ez akaratukon kívül arra késztette az embereket, hogy vándor hajlamát megakadályozzák. Sokáig haragudott rájuk, míg be nem látta, hogy nem ők akarják, így hanem saját sorsa.
Írta: Mérő Andrea
[color=#006633]Kedves Andrea!
Érdekes volt ez a szösszenet, gondolkodásra késztet. Sok minden befolyásolhatja sorsunk alakulását.
Tetszett.
Szeretettel
Ida[/color]
Kedves Andrea!
Éppen most írtam az Állati barátság című íráshoz, hogy szerintem az állatoknak is van sorsuk. Egyértelmű, hiszen sokféleképpen élnek, lehet akár fejedelmi dolguk, de kivert, kóbor, éhező élet is juthat nekik. A Te írásodban is a sors dönt. Gratulálok! Sok szeretettel Eszter
Kedves Andrea!!ez volt a karmája s ezt teljesítenie kellet…puszika Lexirózsa