Érdemes e elveszíteni a parkot a tóval, körülötte a virágzó fákkal, a hintát, ami az esőben magányosan ázik? Nedves, mégis ráülsz, és a jövőre gondolsz. Reménység tölt el, mint minden séta alkalmával, amit erdőbe teszel. Ahogy lépkedsz, az avaron az jut eszedbe nem kár e mindezt feláldozni egyetlen mosolyért. A kérdést ugyan felteszed, magadat csapod be vele, hiszen a folyamat elindult, habár még áltatod magad minden eldőlt már. Ahogy ott jársz a magas fák alatt, nézed a beszűrődő fényeket, idegen vagy már, amolyan megfigyelő, aki nem érzékel, hanem lát, de csak a felszíni formát. Az ehhez fűződő viszonya hamis amolyan múltból visszahozott álca, hatására borzongás fut át rajta, amit nem vesz tudomásul, mert a mosolyt látja a rideg és zárkózott apján, ahol minden érzelem felértékelődik, mint afféle kincs, mert nyomatékkal bír és ő az álmodozó, aki a jövőre nézve megfoghatatlan tulajdonságokkal rendelkezik, apjának ezt az elismerését, amit egy fiókban talált írása miatt látott rajta sokra becsüli. Maga is úgy gondolta megfelelő forma gyakorlatiatlan alkatának az író szerep. Sok jellemhibát el lehet benne rejteni, ami erénynek számít már amolyan elengedhetetlen különcség és szinte kötelező egy művész számára. Ez ad neki nyomatékot, mert látványosabb, mint az alkotás, hiszen azt kevesen olvassák, de őt gyakran látják, ahogy köztük jár világfájdalmas arccal. Így hát ír rendíthetetlen kényszertől hajtva, ez annyira megviseli, hogy sokszor gondol arra, hogy el innen minél messzebbre ki a parkba, az erdőbe. Nem úgy látni, mint anyagot az íráshoz, hanem a maga valójában, mint régen. A szó az durva, hogy ezt igazán érzékeltesse, mert mögötte ott a gondolat a maga céljával és nem önmagáért létezik, mint minden, ami számít. Annyira azonban nem tehetséges, hogy ezt áthidalja, és mint közvetítő láthatatlanná váljék, észrevétlenül megbújva a jelenség mögött. Tudta ezt magáról mégis haladt tovább az úton, amin az apja mosolya és saját gyengesége elindította, várva a pillanatot, amikor szabadulhat.
Írta: Mérő Andrea