Mindenki csodálkozott a stílusváltásán. Mi történhetett, családi gondok, létbizonytalanság? Nem úgy ismerték, mint aki könnyen kibillen az egyensúlyából. Mindig következetesen ragaszkodott a klasszikus formához, amit a kortársai annyira megvetettek. Ő csak állt köztük hivatalnok külsejével, mint a jó gyerek a vásott kölykök között. Nagyhangú kritikájukon mosolygott, nem oktatta ki őket, még arra se vette a fáradságot, hogy véleményt nyilvánítson. Magában azonban nem sokra tartotta őket, úgy gondolta milyen szerencsés korszak ez nekik, amikor minden művészet lehet, ami hivalkodó, meghökkentő, perverz és úgy hat az emberre mintha fejbe vágták volna, és amikor földre került akkor még bele is rúgnak, a hatás kedvéért le is köpik. Ennek is elismerte a létjogosultságát a mai világban, amikor mindenki kóvályog, mint a holdkóros, szükség van a sokkhatásra az ébresztőre, hogy ezáltal valamire felfigyeljünk. A problémát azonban abban látta, hogy amikor a sokkhatás megtörtént és az illető felébredt nincs tovább, ennyi volt. Az ébresztés önmagáért történt, utána nincs semmi csak az üresség, akár el is aludhatnak újra, jobban járnak vele. Mennyi tehetségtelenség, dilettantizmus bújhat meg e mögött, hiszen ha egy vödör festéket löttyintenek a vászonra, már el is lehet adni, ha valaki kellőképpen hőbörög hozzá. Az illetőt, ha megkérnék arra, hogy rajzoljon le egy kezet, elfintorítaná az arcát és gyorsan másra terelné a szót, valószínűleg a kéz olyan lenne, mint egy elemista rajza az iskolában, amire egy kegyelem kettest kapna. Mindezekről hallgatott és ezért okozott meglepetést, amikor a klasszikus stílust elhagyta és vele együtt a formákat. A képei álomszerűvé váltak, látszólag naivvá. Csodájára jártak a festő ismerősei a mesebeli figurákhoz hasonló alakokkal telezsúfolt képeinek. Titokban találkozott a tekintetük mintha azt mondanák, megbolondult az öreg. Hogy is érthették volna meg, hogy csak most teljesedett ki igazán, a legmagasabb szintű lelki világhoz, visszatért a gyermekihez. Amit csak az engedhet meg magának, aki a tökéletesség csúcsára jutott.
Mérő Andrea
Kedves Andrea!
Ennek a történetnek a mondanivalója is visszavezethető arra, (már sok helyen sokszor olvastam erről), hogy egy kisgyermek még emlékszik az esetleges előző életére, és amikor egy ember megöregszik, akkor pedig elérkezik nála az az idő, hogy vagy ismét visszatér a gyermeki énje, vagy már az égiek felkészítik Őt a következő leszületése utáni életre.
Szeretettel olvastalak: Zsuzsa
🙂