Csiga

Szokásos sétáját tette ugyanakkor és ugyanazon az útvonalon. Az időhöz és a helyhez is ragaszkodott. A megszokás semlegesítette a környezet zavaró hatásait. Szinte eggyé vált az utcával, amin végighaladt. A kutyák néma unalommal figyelték, az újdonság varázsa megszűnt számukra, amikor újra és újra elment előttük. Rájuk sem nézett nem matatott a postaládában. Haragudott, ha valaki megzavarta gondolatmenetét és képes volt megállni jelentéktelen személye mellett, aminek szürkeségét öntudatlanul még fokozta ruhaválasztásával is. A drappot szerette és annak minden árnyalatát, mint a vadak az erdőben, akiknek az élete múlhat azon, hogy észrevétlenné tudnak e válni. Álcázása valószínűleg nem sikerült túl jól, mert mindezek ellenére megszólították. Biciklijüket kitámasztották, szatyrukat a földre tették. Mély sóhajjal követte a mozdulatsort, majd megadóan előkészítette magát a beszélgetésre. Próbálta az arcán semlegesíteni a türelmetlen sürgetés kifejezését. Várta a szünetet, amikor a semmitmondó szavak elakadnak és ő gyorsan búcsút vehet fontos dolgára hivatkozva. Rögtön el is fordult a még egy ideig álldogáló emberektől. Ahogy visszanézett egy pillanatra megtorpant, nem értette magát miért hagyta ott őket ilyen pánikszerűen, hiszen nem akartak mást, mint néhány szót váltani. Alapjában véve szerette az embereket, szüksége volt jelenlétükre egy mosoly egy intés meghitt pillanatáig, mint az álomban ahol hallható szavak nincsenek csak képek jelennek meg egy időben és nem nehézkesen egymás után, ahogy a szavak képesek. Az olyan embernek, mint ő, nincs, türelme ehhez már akkor tudja mit fognak mondani mikor még ki sem nyitották a szájukat. Azon a napon nem szólította meg senki. Könnyű léptekkel haladt zsebre tett kézzel fejét a földre szegezve. Nyirkos őszi szél fújt. Kabátja gallérját felhajtotta a hideg levegő még is átjárta. Időnként előbukkant a nap, ami a nemrég elmúlt nyarat idézte és az aprócska csiga is, aki az úttest szélén készült a nagy átkelésre. A párányi lényen megesett a szíve, ahogy az áttetsző házacskájának biztonságába húzódva várta a pillanatot, amikor elindulhat nem sejtve, hogy akár élete utolsó útja is lehetne. Egy kocsi dübörgött el mellette, visszahúzódott, de nem tett le szándékáról, mert vágya erősebb volt, mint félelme. Elindult, nehézkesen haladt a száraz úttesten vékony csíkot húzva maga után. Amikor a lába elé ért felemelte és átvitte a másik oldalra. Egy ideig nézte várta, hogy mikor bújik elő. Titokban sejtette, hogy útját folytatni fogja, vissza ahonnan elindult, mert menni vágyott és nem odaérni. Reménykedni, nem megbizonyosodni. Új csodára várni, ami hasonló, amit elhagyott, még is más, hiszen másmilyen szögbe süt a nap, a fűszálak másfele hajolnak, mert a szél ellenkező irányból fúj. Miután mentőakcióját végrehajtotta elgondolkozott, mint ahogy mindig is tette. Cselekedete viszonyát elemezte a világ egésze szempontjából pontokba szedve a lehetőségeket. Milyen irányba változik a világ egy ilyen jelentéktelen esemény hatására? Egyáltalán nem mindegy-e milyen szándékkal történik. Ha azért mert a kis lényt megsajnálta esendőségéért, az a világ a csiga és az ő szempontjából is a legjobb, mondhatjuk ideálisnak is. Ha be nem vallottan jutalmat remélünk, a tett motivációja torzul, ami a csiga szempontjából lényegtelen. Számunkra és a világ számára azonban kevésbé pozitív, azonban mégis jobb, mint ha uram bocsá eltaposnánk. Így gondolkozott azon az őszi délelőttön a megszokott útvonalán haladva, és nem is sejtette, hogy ez után az eszmefuttatás után soha többé nem lesz képes magától értetődő természetességgel lehajolni az apró csigáért és átvinni a túloldalra.

Írta: Mérő Andrea