Örökre

A családja körében ünnepelte a születésnapját. Elég jó idő volt ahhoz, hogy a kerti bútorokat kivigyék a szabadba, a diófa alá, aminek zsenge levele még nem adott elég árnyat, ami ebben a kora májusi évszakban kifejezetten előnynek számított. Élvezték az erőtlen nap lágyságát. Festői képet mutatott a szendvicsekkel megrakott barna fa asztal, amire a sütemények már fel sem fértek, ezért a konyhában sorakoztak a gyermekek elől, akik többre becsülték, mint a sós ételeket, amihez alig nyúltak hozzá miközben sikongatva szaladgáltak. Boka mosolyogva figyelte őket, ahogy egy szék támlájára támaszkodva barátja háta mögött állt, bizalmas közelségbe hajolva ősz hajához, amin egy pillanatra elcsodálkozott, hiszen az övé még teljesen barna volt, mint akkor, amikor egy osztályba jártak. Párhuzamosan haladt életük. Ő orvos lett, barátja mérnök. Együtt végezték az egyetemet, még ha külön épületben is. Ugyanakkor nősültek és mindkettőjüknek egy lánya és egy fia született. Hozzáment elsőnek, ha problémája támadt, ami ritkán fordult elő, mert intelligenciája, ami megfontolt nyugalommal párosult képessé tette, hogy a bajt csírájában felismerje, és ne engedje kifejlődni. Ez a tulajdonsága ösztönözte gyermekkori társait, hogy egyöntetűen kiválasszák a csapatuk élére. Sokan irigyelték harc nélkül megkapott rangjáért. Az orvosi pályán is akadálytalanul haladt előre egészen a professzori címig. Nyílt lényét kollégái is szerették, ami mögött nem sejtettek súlyos titkokat mélyen eltemetve, ami arcának kifejező tisztaságát megtörné. Előadásait figyelmesen hallgatták, nem számított, hogy miről szól. A jó embert figyelték, aki szelíd, már – már monoton hangján hozzájuk beszélt. Időnként el is bóbiskoltak, fejük félrebillent. Nem az unalom okozta ezt, hanem a belőle áradó nyugalom. Vajon változna-e a véleményük, ha látnák, ahogy ott áll a következetes kitartással minden születésnapján, a helyen? A helyen ahol boldog volt, ami már nincs ott, magas ház áll rajta. Ő még is látja a fiúk önfeledt csatáját, akik a jelen teljességében kipirult arccal küzdenek. Öntudatlan lényüket átjárja a tavasz reményteljes illata és az üde szél, ami lelkük hullámhosszával azonos. Ennek az elmúlása csak fájdalommal járhat, aminek átélésére egy olyan tiszta ember képes, mint ő. Nem tudta eldönteni jutalom ez neki vagy büntetés, mint akkor, régen, sem amikor utoljára kinyitotta az ócska faajtót és elé tárult az üres udvar kikopott füvével, ütött-kopott bódéjával, ami előtt egy öreg kutya feküdt és egyenesen öt nézte. Tekintetétől sírni tudott volna, önfeledt zokogással, de csak állt és nézte a helyet, ami akkor is elveszett volna, ha nem építenek rá hatalmas házat. Még örülhetett is ennek az érzésnek, mert a búcsúzás az előtt történt mielőtt még magától elsivárosodott volna. Ennek köszönheti, hogy miden évben eljöhet ide és átélheti a búcsúzás fájdalmát, ami lehetővé teszi, hogy az emlék örökké élő maradjon lelkében. Amikor már a tálcák kiürültek a sütemények maradványait a kutyák majszolták, a gyerekek játéka nyűglődésé változott, ő felvette átmeneti kabátját és elindult. Mindenki látta, hogy elmegy, nem kérdezték hová, mintha sejtették volna, hogy ő értük is teszi, hogy átélje helyettük az örök veszteséget, ami benne boldogsággá változik. Akaratlanul kiválasztották, most is, mint egész élete során.

Írta: Mérő Andrea